A lift még soha nem tűnt ennyire kicsinek. Beckett karba tett kézzel állt, a lábával idegesen dobolt, miközben a kijelzőt nézte, várva, hogy végre leérjenek az alagsorba. Castle mellette – de legalább másfél lépés távolságra – a lift másik oldalának támaszkodott, és még csak véletlenül sem nézett a nő felé.
Esposito kettejük között állt nagyjából egy lépéssel hátrébb, és hol egyiküket, hol másikukat nézte. Beckettre emelte a tekintetét, és szólásra nyitotta az ajkát. Végül meggondolta magát. Ugyanezt eljátszotta Castle-lel. De mire elég bátorságot gyűjtött, a lift kinyílt, és az író Beckettel együtt már a boncterem ajtaját nyitották.
- Mit találtál Lanie?
- Nagyon érdekesnek fogjátok találni – nézett végig a társaságon, és örömmel konstatálta, hogy Castle is ott van – A lány torkában egy érmét találtam…
- Egy érmét?
- És nem is akármilyen érmét…
- Ezek szerint nem volt véletlen a lány halála – szűrte le a következtetést az író.
- Téged ki kérdezett? – vetette oda Beckett.
Lanie már épp meg akarta kérdezni, hogy mi az oka a hűvös viselkedésnek, amikor észrevette Esposito egyértelmű fejrázását, mondván jobb, ha ezt ketten játsszák le.
- Én csak…
- Te csak megfigyelő vagy.
- Meg sem szólalhatok?
- Gyorsan felfogtad a lényeget.
- Pazar…
- Szóval – vette át ismét a szót Lanie, és reménykedett, hogy nem most fog kitörni a harmadik világháború – Az érme egy érdemérem a Különleges Erőktől. De a legérdekesebb az egészben, hogy a hátulját teljesen lecsiszolták, és belevéstek.
- Mi áll rajta?
- Ezt még érdekesebbnek fogjátok találni… Egy évszám, és egy egység…
- Mutasd csak – nyúlt az érem felé Esposito – Szolgáltam a Különleges Erőknél…
Átvette az emlékérmét, és megvizsgálta először az egyik, majd a másik oldalát is. Amikor a vésett felét meglátta, elnémult. Mindössze ennyi ált rajta: „10-es zászlóalj, 1998”
- Ez nem lehet – hitetlenkedett, mire mindenki csodálkozva nézett rá.
- Megmagyaráznád – elégelte meg a tudatlan szerepét Beckett.
- Akkor, mármint ’98-ban, éppen a 10-es zászlóaljnál szolgáltam…
A kijelentésre mindenki szeme elkerekedett.
- És ez mit jelent? – tette fel Castle a mindannyiukat foglalkoztató kérdést, akit most még Kate sem torkollt le.
- Fogalmam sincs – csóválta meg a fejét Espo – De van egy olyan sejtésem, hogy túl sok jót nem…
***
Beckett feltette a fiatal lány – akiről még mindig nem tudták, hogy kicsoda – fotója mellé az érdemérmet. Próbált megtudni többet is arról az éremről, és a rajta lévő információkról, de Javi hajthatatlan volt, és nem volt hajlandó többet is elárulni arról az időszakról. Láthatóan nem szívesen emlékezett vissza. Vélhetőleg olyan emléke fűződött hozzá, amit jobb elfelejteni.
Nem sürgette Espo-t. Pontosan tudta, hogy idővel a férfi is rájön, hogy ahhoz, hogy lezárhassák ezt az ügyet, szükség van azokra az információkra. A legtöbb, amit jelen pillanatban tehetett, hogy időt adott a neki.
Mélyet sóhajtott, és hátrált pár lépést a táblától, hogy egészében lássa a dolgokat. Nem sokat segített, hiszen a helyszíni fotókon és az érmen kívül semmi nem volt még a kezükben.
Castle közeledett a pihenő felől, két csésze kávéval. A férfi a nő felé nyújtotta az egyik bögrét, de Beckett még csak figyelemre se méltatta. Esze ágában sem volt elvenni a kávét, még úgy sem, hogy nagy szüksége lett volna valami idegnyugtatóra.
Az író – aki már csak akkor vette észre, hogy szokás szerint két bögre kávét készített, amikor már késő volt – néhány másodpercig a nő felé tartotta a csészét, majd megelégelte, és az asztalra tette. A mozdulat a kelleténél erősebbre sikeredett, mert a kávé kilöttyent, és Beckett asztalán landolt.
- Nem tudsz vigyázni? – ripakodott rá a nő.
Castle már épp visszavágni készült, amikor megszólalt a telefon.
- Beckett nyomozó – kapta fel Kate a telefont – Hogyne! Azonnal kapcsolom – megnyomott néhány gombot a készüléken, majd átkiabált a társának – Esposito! Téged keresnek – és már a helyére is tette a kagylót.
***
- Kösz – intett Beckett felé Javi – Esposito nyomozó – szólt bele a telefonba – Miben segíthetek?
- Javier?! Drága barátom!
A hang olyan régi emlékeket idézett fel benne, amiket régóta próbált már elfelejteni.
- Mit akarsz Paul?
- Hát így kell üdvözölni egy régi bajtársat? Most nagyot csalódtam benned…
- Megismétlem a kérdést Paul, mit akarsz tőlem?
- Csak meg akartam kérdezni, hogy megtaláltad-e azt a kis ajándékot, amit a lány torkában hagytam neked…
Espositonak rá kellett döbbennie, hogy korábbi megérzése az érmével kapcsolatban sajnos jónak bizonyult. Semmi jót nem ígért. A tekintetével Beckettet kereste, és vadul integetni kezdett felé. De a társa mással volt elfoglalva, pontosabban ismét egy vita kellős közepén volt Castle-lel. Felkapta az első dolgot, ami a kezébe került, ami nem volt más, mint a henger alakú tolltartója. Kiborította belőle a tollakat, majd teljes erejéből a páros felé hajította.
Telibe találta Beckett hátát, aki méltatlankodva fordult meg, és a legkevésbé sem barátságos szavakkal illette.
Javi ujjal mutogatott a telefonra. Beckett – a férfi legnagyobb megkönnyebbülésére – azonnal vette a lapot, és az egyik tiszt felé sietett.
- Javier, ott vagy még?
- Igen, megtaláltam – válaszolt tömören a nyomozó.
- És hogy tetszett?
- Mit ártott neked az a lány?
- Emlékeztetett valakire… Sajnálatos módon egy olyan valakire, akire nem kellett volna. De ezt szerintem te is tudod, nem igaz?
- Miért? – Javi hangja kissé megremegett.
- Mert annak a lánynak már ’98-ban meg kellett volna halnia – Paul nyájassága egy csapásra eltűnt, és Esposito pontosan tudta, hogy már rég nem a mostani kislányról van szó – De te, meg a hősiességed megakadályozta – a megvetés csak úgy sütött a hangjából.
- Hiszen csak egy kislány volt.
- Igen kedvemre való kislány, de te keresztbe tettél nekem. Ráadásul az elmúlt tizennégy évet egy katonai börtönben tölthettem a te jó voltadból.
- Sajnálom Paul, de nem hagyhattam…
- Tudom, tudom. Nem hagyhattad, hogy egy ártatlan kislány szenvedjen… Bla-bla-bla… Lássuk, maradt-e még abból a régi Javiból valami.
- Mit akarsz tenni? – Esposito kezdett egyre nyugtalanabb lenni.
- Inkább az a kérdés, hogy te mit fogsz tenni, ha szeretnéd elkerülni a további vérontást.
- Mit akarsz, mit tegyek?
- Okos fiú! - kuncogott Matthews – Úgy gondolom ideje kiderítenünk, hogy melyikünk a jobb. Hétkor a 9-es dokknál lévő öreg épületben. És jobban teszed, ha egyedül jössz, különben mindenkivel végzek, és móka kedvéért egyesével, a szemed láttára. És te ismersz már annyira, hogy tudd, nem szoktam viccelni…
- Ott leszek – Esposito látta barátai döbbent arcát.
- És arra is emlékszel ugye, hogy gyűlölöm, ha valaki késik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése