Kb. 1,5 héttel korábban
Castle nem várta meg, amíg felér a lift, helyette inkább a lépcsőt választotta. Kettesével szedte a fokokat, szinte menekült a kapitányságról. A feje még mindig erősen lüktetett, ugyan a jég enyhítette fájdalmát, de az azt követő események a legkevésbé sem segítették elő fejfájásának enyhülését.
A pillanat varázslatos volt. A szíve hevesen vert, és minden porcikája kívánta a csókot, amit a legkevésbé sem tudott megmagyarázni… Pontosabban néhány nappal korábban nem tudta volna megmagyarázni.
A kapitányságról kiérve leintette az első taxit, és csak megszokásból mondta be a címet. Minden vágya egy kis nyugalom volt, de percről-percre nőtt benne a feszültség. A korábban annyira várt emlékek most szinte egyszerre rohamozták meg, amik legkevésbé sem segítették fejfájásának tompulását, épp ellenkezőleg. Most már nemcsak lüktetett, hanem majd szét is szakadt.
Próbálta elterelni a gondolatait. Próbált egyszerűen csak nem gondolkodni, de bármennyire is szerette volna megakadályozni az emlékek folyamát, nem sikerült neki. „Az első közös nyomozás Beckettel… A sorozatgyilkos, aki a Nikki Heat könyvek alapján gyilkolt… Az első csók… A hűtőkamra… Ahogy Beckettet lelövik… A víz alatt… Alexis ballagása… Az európai körút… Az együtt töltött esték…”
Most már legalább tudta, hogy miért ugrott állandóan görcsbe a gyomra, amikor Victoriával volt. A szíve mindig is tudta, hogy ki az, akihez valójában tartozik.
- Uram! – hallotta valahonnan nagyon távolról – Megérkeztünk…
Castle holdkóros módjára szállt ki a kocsiból, és indult el a háztömb felé.
- Hékás! – kiáltott utána legkevésbé sem barátságos módon a taxis – És fizetni ki fog?
Az író megfordult, visszasétált a kocsihoz, vetett egy pillantást a taxiórára – fel sem fogta, mi áll rajta – majd a zsebébe nyúlt, és előkapott egy húszdollárost, amit az anyósülésre hajított.
Néhány perccel később már a lakása ajtaja előtt állt – fogalma sem volt, hogy miképp jutott fel az emeletre, de jelen pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelte – és a kulcsait kereste. Amint belépett az ajtón, azonnal a konyhába indult, és kinyitotta a gyógyszeres fiókot. Előkapott két aszpirint, engedett egy pohár hideg vizet, majd egy hajtással bevette a gyógyszert, amitől a megváltást remélte. A nappaliban a kanapéra vetette magát, és hagyta, hogy az emlékek – amikért korábban annyit fohászkodott, és amiket most a legkevésbé sem szeretett volna látni – elárasszák elméjét.
Fogalma sem volt, hogy vajon mennyi ideje feküdhetett a kanapén, amikor halk kopogásra lett figyelmes. Először azt hitte, csak az elméje játszik vele, de a kopogás nem maradt abba. Sőt egyre erőteljesebbé vált.
Felkelt, és örömmel konstatálta, hogy az aszpirin megtette hatását, és a korábbi lüktetést most már csak tompa fájdalomként érezte. Az ajtóhoz sietett, és kinyitotta.
- Victoria?! – lepődött meg a legőszintébben.
- Ez nagyon úgy hangzott – lépett be a lakásba a nő, és egy puszit adott az író arcára – mint aki megfeledkezett arról az ígéretéről, hogy ma este a sajátkészítésű főztjével fog elkápráztatni – a férfi arca mindent elárult – Szóval tényleg elfelejtetted?!
- Ne haragudj…
- Mi a baj? – kérdezte aggódva Victoria. A férfi egész lénye arról árulkodott, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Én… – Castle nyelt egyet – Emlékszem mindenre – bökte ki végül.
Hihetetlenül megkönnyebbült. Végre nem érezte, hogy a szavak mázsás súlyként nehezednek a szívére. A kimondott szavak hatására nemcsak az emlékek folyama ért egy csapásra véget, hanem a gondolatai is kitisztultak. Tettre késznek érezte magát.
- El kell mondanom Beckettnek…
- Ne… – ellenkezett szinte már kiabálva Victoria, mire Castle döbbenten fordult felé.
- Tessék?!
- Nem teheted – a tekintetéből csak úgy sütött a kétségbeesés.
- Miért?
- Mire emlékszel még? Leszámítva Beckett iránt táplált érzéseidet.
- Te tudtad?! – kerekedett el Castle szeme.
- Inkább csak sejtettem – válaszolta gyorsan Victoria – Beckett viselkedése egyértelműen arról tanúskodott, hogy több is volt köztetek, mint csak barátság…
- Akkor miért…?
- Mert muszáj volt – válaszolta meg a nő a ki nem mondott kérdést – Kérlek, bízz bennem…
Victoria szinte maga előtt látta, ahogy Castle fejében egymást kergetik a gondolatok. Érezte, hogy a férfi vívódik, hogy ezek után miképpen is bízhatna meg benne. És csak reménykedni tudott, hogy a szív győz az észérvek fölött.
- Szóval, mire emlékszel még? – ismételte meg a kérdést.
- Mindenre – jött a tömör és barátságtalan válasz.
- Látom, nem bízol bennem…
- Te a helyemben mit éreznél?
- Tennék egy próbát…
- Hiszen Ernesto nővére vagy?! – a férfi nevét külön kiemelte, egyértelművé téve, hogy valóban mindenre emlékszik – Ezek után magyarázd el, kérlek, miért is kellene bíznom benned!
- Rendben. Akkor majd összefoglalom, hogy én mit tudok, te pedig kiegészíted azzal, amit te tudsz – rövid szünetet tartott. Castle nem szólt semmit, Victoria pedig ezt beleegyezésnek vette – Nagyjából egy hónappal ezelőtt leugrottál… – látta, hogy a férfi közbe akar vágni, de Victoria feltartott ujjával jelezte, hogy várjon még – …a tetőről, és behoztak a sürgősségire. Nem telt bele néhány óra, és egy idegen férfi keresett meg, és közölte, ha valaha még viszont szeretném látni a fiamat – egy pillanatra elcsuklott a hangja, de gyorsan összeszedte magát – akkor bármilyen változás is áll be az állapotodban, azonnal tájékoztatom őt…
- Egy hónapja nem láttad a fiadat?
- Nem, nem láttam – egy apró könnycsepp jelent meg a szemében – Mindennap hat és hét óra között – suttogta szinte alig hallhatóan – kapok öt percet, hogy beszéljek vele… Sebastian azt hiszi, hogy egy hosszú és nagyon fontos külföldi kiküldetésen vagyok… – révedt a távolba a tekintete.
A szokásos esti vizitre készült, amikor egy ismeretlen férfi mellé lépett.
- Ön Miss Prescott? - kérdezte a férfi egy udvarias mosoly kíséretében.
- Igen, én vagyok. Miben segíthetek?
- Van önnek egy Sebastian Prescott nevű fia?
- Igen van! – ugrott össze a gyomra – Mi történt vele? Jól van?
- Még igen… – a hűvös válasz semmi jót nem ígért.
- Ezt meg hogy érti?
- Pontosan úgy, ahogy hallotta. Még jól van. És továbbra is jól lesz, ha megtesz nekem egy aprócska szívességet…
- Azonnal hívom a rendőrséget… – indult el Victoria a nővérpult felé.
- Én azt a maga helyében nem tenném – rántotta vissza a férfi a karjánál fogva – Higgye el, jó helyen van. Úgy tudja, hogy Önnek sürgősen külföldre kellett utaznia, hogy beteg gyerekeknek segítsen… Azonnal rávágta, hogy az a hely biztosan csak Afrika lehet, mert ott van a legtöbb beteg kisgyerek… Okos egy kiskölyök, az egyszer biztos…
- Ha bármi baja esik…
- Mit fog tenni? – nevette el magát – Ugyan Victoria, azt hittem, azért ennél sokkal okosabb.
- Mit akar, mit tegyek? – nem számított semmi, csakhogy épségben visszakapja a fiát.
- Látom jobb belátásra tért – mosolyodott le szélesen a férfi – Szóval ma behoztak a kórházba egy Richard Castle nevű férfit…
Victoria már hallotta pusmogni a nővéreket az esetről. Az író, aki öngyilkos lett… De soha nem adott szóbeszédekre. És mint látható, teljesen jogosan…
- …őt kellene megfigyelés alatt tartania. Mindennap jelentést kérek, és cserébe mindennap kap öt percet, hogy beszéljen telefonon a fiával. És hogy lássa, milyen nagylelkű vagyok, itt az első öt perce – benyúlt a zsebébe, és elővette mobilját.
Miután beütötte a számot, átnyújtotta a telefont a nőnek, aki remegő kézzel vette át a kagylót.
- Mami – hallotta Sebastian örömteli hangját – Milyen Afrikában?
- Jó kicsim – gördült végig az arcán egy könnycsepp – nagyon jó…
- Victoria?! – hallotta Castle hangját a nő, ami egy csapásra visszarántotta a valóságba.
- Amikor magadhoz tértél – folytatta kissé remegő, de nyugodt hangon – és kiderült, hogy nem emlékszel semmire, kényszerített, hogy játsszam el a barátnődet… Ő pedig hogy engem szemmel tudjon tartani, eljátszotta az öcsémet…
- Éppen ezért kellene szólni Beckettnek…
- Hát még mindig nem érted? – fakadt ki Victoria – Ha megtudja, és hidd el, ha elmondod Beckettnek, akkor meg fogja tudni, akkor nemcsak téged fog megölni, hanem a fiamat is…
- Még egy okkal több, hogy rács mögé juttassuk!
- És ezt hogyan képzelted?
- Hallottam, ahogy az elnök elleni merényletet tervezi – válaszolta Castle, és közben már azon gondolkodott, hogy miképpen fogja ezt Beckett orra alá dörgölni.
- Arra a merényletre gondolsz, amivel tele vannak a hírcsatornák, és amit épp ma ismert be egy Vézna nevű fickó, és megesküdött, hogy az egészet egyedül tervezte és kivitelezte?
Castle elnémult. Victoriának teljesen igaza volt. Nincs semmi a kezében, csak egy korábban hallott beszélgetés, amit egy jó ügyvéd egy szempillantás alatt porrá zúzna. „Mr. Castle, jól tudom, ugye, hogy nem régiben emlékezetkiesésben szenvedett?... Ezek után, milyen alapon hihetnénk el, hogy amit hallani vélt, az tényleg megtörtént?”
És még csak segítséget sem kérhet Beckettől, mert azzal nemcsak a saját életét kockáztatná, hanem bajba sodorna egy ártatlan kisfiút is. Ránézett a vele szemben álló asszonyra, akinek a tekintetéből ki tudta olvasni a néma könyörgést. Azon gondolkodott, hogy vajon a nő helyében ő mit tett volna? Ha Alexist vitték volna el?
Be kellett látnia, hogy éppen azt, amit a nő is. Foggal-körömmel harcolt volna, nem törődve azzal, hogy így hány embernek okoz fájdalmat…
- Tehát még mindig tervez valamit… – törte meg a csendet az író – Különben miért érdekelné, hogy élek-e vagy halok. Arról nem is beszélve, ha el akart volna menekülni, már réges-régen árkon-bokron túl lehetne.
- Gondolod, ezek után is véghezvinné az elnök elleni merényletet?
- Nem tudom… De abban biztos vagyok, hogy készül valamire.
- Mit fogunk tenni?
- Ezt fogjuk most kitalálni…
