Néhány héttel korábban
A férfi kiitta az utolsó korty kávét a csészéjéből, összehajtotta az újságot, majd egy 5 dollárossal együtt az asztalra hajította. Felállt, felvette hosszú ballonkabátját, végezetül felhajtotta a kabát gallérját, és kilépett az eső áztatta utcára. Körülnézett, és jobbra megpillantotta a tizenöt év körüli hosszú, barna hajú lányt. Gyors léptekkel indult el utána, és közben ellenőrizte, hogy a sál – amit néhány perccel korábban, még a kávézóban emelt el a lány székéről – a zsebében van-e.
Tetszett neki lány. Néhány héttel korábban éppen ebben a kávézóban vetett rá szemet. Azonnal kiszúrta, amint belépett az ajtón. Pontosan olyan volt, mint amilyet keresett. Az elmúlt néhány hétben, miközben követte, és figyelte egyre inkább kezdte megkedvelni. Ezért is döntött úgy, hogy itt az ideje, hogy végre végezzen vele. Soha nem okozott neki gondot, hogy kiiktasson egy célszemélyt. A katonaként eltöltött évek megtanították arra, miként kell úgy tekintenie áldozataira, hogy hezitálás nélkül meg tudja húzni a ravaszt. Minden célpontját vadnak tekintette. „És mit csinálunk a vaddal?” – szokta kérdezgetni – „Gondolkodás és bűntudat nélkül célkeresztbe vesszük, és leterítjük. Utána pedig vacsora gyanánt tálaljuk. Miben lenne más a bérgyilkosság? Leszámítva persze a tálalásos részt. Bár, ha a kannibálokra gondolok…” – az okfejtésre szélesen elmosolyodott.
A lány a következő saroknál elfordult balra. Megszaporázta a lépteit, és néhány másodperccel később ő is elérte azt a sarkot, ahol a lány eltűnt.
- Kislány! – kiáltott a lány után, és közben úgy tett, mint aki nehezen szedi a levegőt – Hahó kislány! – ismételte meg, miközben a sálat a magasban lóbálta – A kávézóban felejtetted a sálad.
Egy idős asszony, aki éppen szembe jött velük, meghallotta a kiabálást, és leintette a lányt. A következő pillanatban a lány már meg is fordult, és hálás mosollyal sietett a férfi irányába.
„A jó szándék” – mosolyodott el a férfi, miközben lassított – „Ha tudná, hogy ezzel a lány halálos ítéletét írta alá…”.
- Köszönöm – hálálkodott a lány – Nem is sejti, hogy mennyit jelent nekem ez a sál…
- Annál inkább örülök, hogy sikerült utolérnem téged. Bár már kezdtem letenni róla – vette nehezen a levegőt – Ez a rohanás nem nekem való…
- Jól van? – nézett végig aggodalmasan a férfin.
- Persze, persze. Csak leülök egy pillanatra – indult el az oldalát szorongatva a legközelebbi pad felé.
- Hozzak vizet?
- Nem, nem. Mindjárt összeszedem magam – huppant le a padra – Látom, szereted az állatokat?
A lány bizalmatlanul nézett rá.
- A mappa – mutatott az említett tárgyra a férfi – Gyönyörű állat, ráadásul igen ritka a fehér tigris.
- Igen, tényleg szeretem őket – szélesen elmosolyodott, és ő is leült – Ha nagy leszek, állatorvos leszek…
- A lányom, aki annyi idős lehet mint te, ő is állatorvosnak készül. Épp tőle jövök. Gondoltam meglepem, és elviszem az állatkertbe – könny csillogott a szemében – De az anyja a közelébe sem enged…
- Miért?
- Elváltunk, és elég csúnyán… Az anyja pedig igencsak haragtartó.
Látta, ahogy a lány szeme szomorúan csillog. Pontosan tudta, hogy a lány szülei is elváltak, és hogy az apja azóta felé sem nézett. Bár ennek inkább a pia volt az oka, semmint a volt feleség. De adott a lánynak egy reménysugarat, hogy az apja nemcsak azért nem látogatja, mert nem is érdekli, hogy a világon van.
- De ez egy hosszú és szomorú történet. Hagyjuk is – rövid szünetet tartott – Tudod mit? Van két jegyem az állatkertbe, és mivel nekem láthatóan nem lesz rá szükségem, ezért neked adom őket. Elmehetsz valamelyik barátoddal – rövid szünet – Esetleg… Ááá biztosan nem szeretnéd – úgy tett mint, aki elbizonytalanodik.
- Mire gondol a bácsi?
- Hát tudod, olyan szívesen elkísérnélek. Olyan lenne, mintha a lányommal mennék – halkult el a hangja, és közben egy könnycsepp is végiggördült az arcán. Mindig is jó színész volt, a középiskolában még díjat is kapott az egyik alakításáért.
- Végül is, miért is ne – láthatóan megsajnálta a mellette üldögélő férfit – Mikor?
- Ha ráérsz ma, akkor van két jegyem a fókashow-ra is…
- Tényleg? – élénkült fel a lány – Azt már olyan régóta szeretném megnézni…
A férfi szélesen elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy mi az, amivel meg tudja győzni a lányt.
- Egyébként Jennynek hívnak – indult el szökdécselve az állatkert irányába – És magát?
- Tegezzél nyugodtan. A nevem pedig Paul. Paul Matthews…
***
- Jó ötlet ez? – kérdezte Lanie, miközben a tükör elé lépett, és maga elé próbált egy tűzpiros egyrészes ruhát.
- Ilyen se volt még!
- Milyen? – pördült meg a tengelye körül a kórboncnok, és kérdőn nézett barátnőjére.
- Hogy tőlem kérsz párkapcsolati tanácsot – vetette magát Kate az ágyra – Általában te szoktál kioktatni engem…
- Esetleg válaszolnál a kérdésemre! – nézett szúrósan Lanie, miközben elhajította a piros ruhát, és egy fehéret kapott elő a szekrényből.
- Próbáld meg a zöldet – könyökölt az oldalára Kate.
- Nem erre a kérdésre! – emelte fel ingerülten a hangját Lanie, de azért a szekrényhez lépett és elővette a smaragdzöld ruhát, és a tükör elé lépett.
- Még mindig úgy érzem, hogy rossz embertől kérdezed.
- Így is elég ideges vagyok, nem kell még bosszantanod is. A tanácsodra van szükségem… – bújt bele a kiválasztott estélyibe – Segítenél?
Kate felpattant az ágyról, és barátnője mellé lépett, majd óvatosan felhúzta a cipzárt a ruhán.
- Köszönöm… Szóval? – nézett szinte már kétségbeesetten Kate-re – Mindegy, hogy jó vagy rossz – értette el a nyomozó mély levegővételét – Mondj már valamit!
- Te tudod?! – a mondat vége érezhetően kérdésbe csapott át, amit Lanie még csak észre sem vett.
- Szóval azt mondod, hogy vágjak bele? – kérdezte, miközben végigmérte magát a tükörben.
Kate lemondóan rázta meg a fejét, és ismét az ágyra dobta magát.
- De figyelmeztetlek – Lanie kihúzott egy fiókot, és elővett egy pár fülbevalót – ha rosszul sül el – az egyiket a jobb fülébe helyezte – akkor még számolunk – a másik fülbevalót pedig a bal fülébe akasztotta, és mindezt megtoldotta egy szúrós pillantással, ami semmi jót nem ígért…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése