Kevin még másodpercekig állt lefagyva, és szinte fel sem fogta, a történteket. Csak lassan jutott el a tudatáig, hogy valószínűleg ő okozta Castle sérülését is. "Kelj fel, Haver" – szuggerálta a földön fekvő férfit, de az meg sem moccant. Ryan jobb híján két társára emelte a tekintetét, és kétségbeesetten kiáltott feléjük, bár tudta, mindhiába.
Végre visszatért az élet a lábába, és futásnak eredt. Kettesével szedte a toronyba vezető csigalépcsőket, és magában fohászkodott, hogy semmi baja ne legyen Castle-nek. Egyre nehezebben szedte a levegőt, és a körkörös mozgás miatt egyre jobban szédült is. Végre elérte a lépcső alját, és kirontott a templom főhajójába, ahol egy pillanatra megállt, és a térdére támaszkodva szedte össze magát.
Először észre sem vette, hogy a túszejtés elől menekülő tömeg a templomban keresett menedéket. Aztán amikor a templom ajtaja felé vette az irányt, ugyan konstatálta, hogy egy kisebb embercsoporton kell átverekednie magát, de még ekkor sem jutott el a tudatáig, hogy mekkora megrökönyödést váltott ki hirtelen felbukkanása. Szó nélkül rontott ki a templomból.
Mindeközben a gyászoló tömeg végre feldolgozta a látottakat, és egyre több helyről hangzott fel izgatott sikkantás, miközben jó néhányan "Kevin él" felkiáltással kaptak a szívükhöz. Mire a hetven éves pap nyugodtan felállt az oltárnál elhelyezett pulpitusra, majd olyan hangosan, ahogyan csak hangja engedte, megszólalt:
- Nyugodjanak meg! - nagy lelki nyugalommal emelte magasba a kezeit - Kevin nem támadt fel! Akit láttak, az csak az ikertestvére...
***
Ryan őrült tempóban rohant a tölgyfához. Már futás közben felmérte a terepet, és látta, ahogy Gates és Beckett Jenny mellett állnak, és nyugtatják a nőt, miközben a mentősökre várnak. Ráadásul háttal álltak Castle-nek, így nem volt esélyük észrevenni, hogy a férfi megsérült. Esposito még mindig Matthewssal volt elfoglalva. Pontosabban inkább azzal, hogy megpróbálja nem péppé verni a fickót.
Elviharzott mindenki mellett, akik csodálkozva követték tekintetükkel. A Castle-höz vezető utolsó néhány métert térden csúszva tette meg, és éppen a földön fekvő férfi mellett fékezett le. Alig kapott levegőt, mégis az első dolga volt, hogy megnézze van-e pulzusa. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy van. Viszont nem volt eszméleténél, ez viszont nyugtalanította Ryant. Tetőtől talpig végigmérte az írót, és ekkor vette észre a férfi homlokán szivárgó vért. Az ütő is megállt a nyomozóban, amikor tudatosult benne, hogy fejen lőtte barátját.
- Mentőt! Azonnal – kiáltotta, de nem nézett hátra, ehelyett gyengéden végigtapogatta a férfi fejét.
- Mi történt? – térdelt mellé Beckett, aki láthatóan össze volt zavarodva.
- Le… lelőttem – dadogta Ryan, és óvatosan letörölte a férfi fejéről a vért, mire Beckett, Kevinhez hasonlóan, kitapogatta Castle pulzusát.
Ekkor egyszerre két váratlan dolog érte őket. Először is Ryannek feltűnt, hogy nincs bemeneti seb, amit hirtelen nem is tudott hova tenni. Annál nagyobb volt viszont a meglepetése, amikor az író kinyitotta a szemét.
- Mi… Mi történt? – kérdezte gyenge hangon Castle, miközben hol Ryan-re, hol pedig az aggodalomtól reszkető Beckettre nézett.
- Csak súrolta – lélegzett fel Kevin.
- Mi történt? – hangzott el harmadszor is ugyanaz a kérdés, csak most a mentős szájából.
- Lövést kapott – magyarázta Beckett – De csak súrolta – és közben helyet adott az érkezőnek.
- Meg tudja mondani, hogy ki maga, és mi történt? – fordult most már a sérülthez a mentős.
- Richard Castle, temetésen vagyok, és lövés dördült – darálta a választ az író, miközben óvatosan végigsimított fájó fején.
- Fáj valahol? Esetleg szédül?
- A fejem egy kicsit. És nem, nem szédülök.
- Azért nem ártana, ha kórházba vinnénk…
- Nem! – ellenkezett Castle, miközben megpróbált felállni, de láthatóan megszédült – Jól vagyok!
- Biztos, ami biztos bevisszük a kórházba, és elvégzünk néhány vizsgálatot.
A mentősnő – aki azonnal észrevette bizonytalankodást – a lehető leggyengédebben nyomta vissza a földre, miközben intett két társának, hogy hozzák a hordágyat.
- Szó sem lehet róla!
- Castle bemész a kórházba – nézett a férfira Kate szúrós tekintettel.
- Elkísérsz? – adta meg magát a férfi.
- Nem lehet. Ki kell hallgatni Matthews – látta az író szemében a csalódottságot – De utána a tiéd vagyok – mondta sokat sejtetően, mire az író azonnal felderült.
Alig tolták el Castle-t a hordágyon, amikor egy idősebb férfi tajtékozva tartott feléjük.
- Ajaj – Kevinnek csak ennyire futotta, miközben nyelt egy nagyot.
- Mi az? – csodálkozott rá Beckett.
- Jenny apja…
- Teee! – ordította a férfi, miközben a nyomozó elé került, és bevitt egy gyomrost neki.
Kevint – bár számított ilyesfajta kitörésre – mégiscsak készületlenül érte az ütés. A fájdalomtól térdre rogyott, és percekig csak kapkodta a levegőt.
- Apa, ne! – tért végre magához Jenny, miközben férjéhez rohant, és letérdelt mellé, és láthatóan ő volt a legboldogabb ember, hogy Kevin mégsem halott.
Erre a felbőszült apa ugyan nem ütötte meg többet, de még így is ökölbeszorított kézzel állt, és minden önuralmára szüksége volt, hogy kordában tartsa érzelmeit.
- Jenny majdnem elveszítette miattad a babát – ha már nem üthette tovább a hálátlan férfit, legalább a szavaival bántani akarta.
- Tessék? – kérdezte erőtlenül Kevin, akin őszinte meglepetés látszott.
- Aznap akartam elmondani, amikor meglőttek…
- Apa leszek? – kezdett visszatérni belé az élet, és nagy nehezen sikerült is felállnia – Tényleg apa leszek? – és minden fájdalma ellenére felkapta feleségét, és megpörgette…
***
A kis csapat – Beckett, Esposito, Lanie, Ryan és Jenny – egyszerre lépett a kórházba. Kate a legközelebbi nővértől kérdezte meg, hogy merre találják meg Richard Castle kórtermét. A nővérke udvariasan útbaigazította, majd magukra hagyta őket.
Amikor elérték a mondott kórtermet, Kate megtorpant az ajtóban, mire a többiek csodálkozva meredtek rá. Ők csak most vették észre azt, amit Beckett már másodpercekkel korábban. Az író ágya mellett ott állt egy csokor virágot tartva Carla Write, a színésznő. A nyomozónő megköszörülte a torkát, mire Carla azonnal megfordult.
- Akkor én megyek is! – egy apró csókot nyomott Castle arcára, mire a férfi fülig pirult – És köszönöm a lehetőséget…
- Ugyan! Nincs mit! – hárította el egy legyintés kíséretében a hálálkodást a férfi, de amikor összetalálkozott Beckettel a tekintete, azonnal lesütötte a szemét.
- A viszontlátásra – köszönt el Write mindenkitől, és elindult.
Beckett, mint egy támadni készülő macska, minden mozdulatát követte.
- Beckett nyomozó volna egy perce?
- Hogyne – döbbent meg Kate, és indult el a nő után, magára hagyva a kórteremben a kis csapatot.
- Csak tisztázni szerettem volna – fordult szembe a nyomozóval Carla, miután néhány lépésre elhagyták a kórterem ajtaját – hogy semmi nem történt Richard és köztem. A barátja – a megszólítást megtoldotta egy jelentőségteljes pillantással is – már a legelején tisztázta, hogy barátnője van, és még a képét is megmutatta… Sőt, ha gyerekeik lennének, szerintem az ő képüket is körbe mutogatta volna…
Kate szíve nagyot dobbant, és alig bírta elnyomni elégedett mosolyát…
***
- Miért van az, hogy engem mindig meglőnek? – kérdezte Castle – Ráadásul általában a barátaim, vagy a barátaim miatt?
- Talán, ha nem lennél mindig rossz időben rossz helyen.
- Na persze! – válaszolta durcásan az író, mire mindenki elnevette magát.
Beckett éppen a kérdés elhangzása előtt lépett be ismét a kórterembe, és a válasz hallatán ő maga is elmosolyodott. Nem hívta fel magára a figyelmet, ehelyett csak csendben állt, és végignézett a mosolygó arcokon. Mindegyik barátján megpihent a tekintete, de legfőképpen Espositon. Látta, ahogy Lanie becsúsztatja a kezét a férfi kezébe, és szorosan mellé bújik… Örömmel töltötte el a látvány.
Mindig is baromságnak tartotta az olyan filmeket, mint a Médium vagy az Eltűntnek nyilvánítva. Még hogy valaki előre lássa a jövőt? Vagy álmodjon róla. Soha nem örült még ennyira, hogy tévedett.
Kate végre megmozdult, és lassan az író ágyához sétált.
- Hozzád megyek, akkor és ott, amikor és ahol csak szeretnéd – súgta a férfi fülébe úgy, hogy csak ő hallhassa a szavait.
Castle a kijelentésre szélesen elmosolyodott, és csak annyit súgott vissza.
- Annak is eljön majd az ideje! – majd magához húzta szerelmét, és hosszan megcsókolta.
„Vége”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése