Castle másnap reggel jóval korábban kelt, mint általában szokott. Halkan kiosont a hálószobából, ahol Kate még javában az igazak álmát aludta, és egyenesen a konyhába ment.
Az előző nap mély nyomott hagyott benne, és ennek nemcsak egy kislány értelmetlen halála volt az oka. Hanem Kate furcsa viselkedése is. Nem értette a nyomozó reakcióját Esposito és Lanie esküvőjére. Pontosabban sejtette mi állhat a háttérben, de egyszerűen nem akarta elfogadni.
A konyhába érve a hűtőből elővett egy doboz tejet és néhány tojást. Azt hitte, hogy most minden rendben van köztük – a szekrény mélyéről előhalászott egy kis lisztet, cukrot, sütőport és vaníliás cukrot. Végre összeköltöztek – gyakorlott mozdulattal felütötte és kettéválasztotta a tojásokat. És nemcsak elméletileg – a liszt és a cukor egy részét egy tálba öntötte, meglocsolta némi tejjel, hozzáadta a vaníliás cukrot és a sütőport, végezetül gyors mozdulatokkal összekeverte a hozzávalókat – hanem gyakorlatilag is. Már hol voltak azok az idők, amikor az egyik estét egyiküknél, a másikat pedig a másikuknál töltötték – felverte a tojásfehérjét, majd óvatosan, hogy a hab ne törjön össze, belekeverte a korábbi masszába. Egyetlen dolog aggasztotta még – bekapcsolta a főzőlapot, egy serpenyőt helyezett rá – hogy mindennek ellenére Kate megtartotta a saját lakását. Úgy érezte, hogy mindez csak egy menekülési terv, ha valami mégiscsak balul sül el – mikor már elég forrónak vélte az edényt egy merőkanálnyi tésztát öntött bele – egyfajta egérút. És ez igencsak nyugtalanította – egy lapos, a végénél szélesedő fakanállal a tészta alá nyúlt, és egy mozdulattal a levegőbe dobta – hiszen ez azt jelentette, hogy Kate-nek még mindig vannak kételyei kettejüket illetően. A legrosszabb viszont az volt – az első kész palacsintát egy üres tányérra helyezte, a serpenyőbe pedig egy újabb adag tésztát tett – hogy fogalma sem volt, miként győzhetné meg szerelmét, ő valóban hosszú távon gondolkodik.
Már az ötödik vagy a hatodik palacsintát tehette egymásra, amikor Kate a konyhába lépett.
- Hmm… – lépett a férfi mellé, és egy csókot nyomott az arcára – De jó illata van.
- Gondoltam megleplek – mosolyodott el Castle, és az egyik bárszékre mutatott – Foglaljon helyet, Hölgyem – hajolt meg játékosan – Ma reggel én gondoskodom az Ön felhőtlen szórakozásáról.
- Ahogy óhajtja – ment bele Kate is a férfi legnagyobb megkönnyebbülésére.
- Először is tányérokra van szükség – lépett a tálalószekrény mellé.
Elővett három darab mintás tányért. Majd, mint egy bűvész a levegőbe hajította előbb az egyik, majd a másik két tányért is…
- Castle, neee!... – kapott önkéntelenül is a tányérok felé Beckett, aki már látta azok ívét.
Próbálkozása hiábavaló volt, ugyanis a három tányér sorban egymás után, hangos csattanással ért földet.
- Mi történt – rontott ki a fürdőszobából Martha, akin legalább akkora rémület látszott, mintha bomba robbant volna.
Az asszony tekintete az edények maradványaira esett, majd kérdőn a fiára nézett.
- Én csak megpróbáltam zsonglőrködni – magyarázta széttárt kezekkel – Azt hittem, ha narancsokkal megy, akkor tányérokkal is fog…
Beckettet Castle arca egy bűntudatos kisfiúra emlékeztette, akire nem lehet haragudni. Martha is csak megrázta a fejét, majd visszament a fürdőbe.
- Azért palacsinta még jár? – kérdezte nevetve.
- Hogyne – kapott észbe a férfi, és egy újabb tányért vett elő, majd Kate elé tett két palacsintát – Mogyorókrémet vagy tejszínhabot?
- Mindkettőt! – de közben már az üres palacsintából harapott egy jókorát – Aztán mennem is kell. Gates ki van akadva, hogy sem Lanie, sem pedig Javi nem elérhető…
***
- Lanie, ha meghallgattad ezt az üzenetet azonnal hívj vissza!... – Beckett az íróasztala mellett ült, és közben aggodalmasan fel-felpillantott a főnöke irodájára – Jött egy új eset. Gyerekgyilkosság… Tele vele a sajtó. De ami még ennél is rosszabb, hogy nem a legjobb színben tűntetnek fel minket, és Gates fejeket akar… Tegnap még tudtam tartani a frontot nektek, de ha holnap sem jöttök be, akkor félek, a ti a fejeteket fogja venni… Szóval, amint lehet hí…
Még be sem fejezte a mondatot, amikor a kapitány hangja ostorcsapásként érte.
- Beckett.
- Igen, Kapitány – rezzent össze Kate, és a helyére tette a vonalas telefont.
- Sikerült végre elérni Esposito nyomozót?
- Nem, még nem.
- És Dr. Parish-ról van már valami hír?
- Nem. Sajnos csak az üzenetrögzítőjét tudom elérni.
- Ha holnapra sem kerülnek elő – csak úgy villámlott a tekintete – akkor utána már jobb, ha be sem jönnek – és már el is viharzott az irodájába.
Kate lemondóan fújt egyet, és csak reménykedni tudott, hogy Lanie vagy Espo még idejében visszahallgatja az üzeneteit. Örült két barátja boldogságának, de közben félelemmel vegyes nyugtalanság járta át minden porcikáját. „Hogy lehet az, hogy ők néhány óra leforgása alatt képesek voltak meghozni életük legfontosabb döntését, én viszont még a gondolatától is rettegek?” – morfondírozott magában. „Valamivel el kell terelnem a figyelmemet” – csapott az asztalra, majd közelebb húzta magát az asztalhoz, és sebesen gépelni kezdett. Elhatározta, hogyha törik, ha szakad, de kideríti, hogy vajon ki lehetett az a kislány.
- Szia Édes – lehelt egy lágy csókot a nyomozó nyakára Castle.
Kate egész testét áramütés járta át az érintésre. Soha egyetlen férfi sem volt ilyen hatással rá… Ilyen hosszú ideig…
- Sikerült eltakarítani a tányérok maradványait? – ugratta az írót, aki válasz helyett inkább egy újabb csókot lopott szerelmétől.
- Azt hiszem némi porcelántörmelékkel még megbirkózóm – mondta, miután kibontakozott Kate öleléséből.
- Hmm… Ha esetleg kérnék egy csésze kávét, remélhetem, hogy nem darabokban kapom meg?
- Nem ígérhetek semmit – indult el a férfi nevetve a konyha felé.
Beckett mosollyal az arcán fordult ismét a számítógépének képernyője felé, de mielőtt még egy betűt is beírhatott volna, egy újabb árnyék jelent meg az asztalán.
- Demming?! – lepődött meg őszintén, hiszen a férfi két éve Los Angelesbe helyeztette magát – Mit keresel te itt?
- Egy műkincsbanda után nyomozok, és New Yorkba vezettek a szálak – magyarázta, de közben idegesen babrált az asztalon – És még sem mehettem vissza anélkül, hogy ne üdvözöltelek volna, nem igaz?
- Persze – állt fel Beckett, és melegen átölelte a férfit.
- De az igazság az – folytatta Demming mélyen a nő szemébe nézve – hogy hiányzol…
- Demming?!
- Akkor hoztam meg életem legrosszabb döntését, amikor hagytalak elmenni. És azóta is folyton azon jár az eszem, hogy mi lett volna, ha…
- Demming! Nekem ba… – nem tudta befejezni a mondatot, mert férfi kinyújtotta a karját, magához húzta, végül megcsókolta.
Kate-t annyira meglepte a mozdulat, és az azt követő csók, hogy másodpercekig reagálni sem tudott. És amikor végre magához tért, már késő volt… Két csésze hangos koppanással ért földet, majd tört darabokra. A hirtelen támadt zajra a pár azonnal szétrebbent. Beckett felnézett, de már csak az író hátát látta. A lift ajtaja nyílt, majd csukódott. De mielőtt még teljesen bezárult volna Kate még látta Castle arcát. Az arcot, amelyből mérhetetlen csalódottságot olvasott ki…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése