Két sarokkal korábban parkoltak le, mint ahova eredetileg a találkozó szólt. Sokáig tartott, mire meg tudták győzni Espositot, hogy ne menjen egyedül. Folyton azt ismételgette, hogy nem akarja bajba sodorni a barátait, akik pedig azt, hogy nem olyan idióták, hogy egyedül elengedjék őt. Most pedig mind a négyen – Gates teljes egyetértésével – ott ültek a kocsiban, és Beckett instrukcióit hallgatták.
Kate egész úton azon gondolkodott, hogy mi legyen. Pontosan emlékezett minden apró részletre az álomból, és nem tudta eldönteni, hogy mi tegyen. Eddig semmi sem úgy alakult, ahogy az álomban, és ez teljesen összezavarta. Ha nem változtat semmin, nem tudhatja, hogy mi fog balul elsülni. Ha pedig változtat – hacsak egy apró részleten is – nem tudhatja, hogy nem azzal pecsételi-e meg barátja sorsát. Nem az indítja-e be a dominókat, ami majd megállíthatatlanul halad egyetlen irányba. A szó szoros értelmében patthelyzetbe került.
- Ahogy megbeszéltük… – fogott bele az eligazításba, miközben az épület tervrajzát nyitotta szét.
Kate mielőtt még belekezdett volna a terv felvázolásába, még tartott egy lélegzetvételnyi szünetet. Döntött. Mindent instrukciót pontosan ugyanúgy adott ki, mint az álomban. Úgy érezte, ha valaminek el kell romlania, akkor az a sors miatt legyen, és ne pedig miatta. Mindennek ellenére némán fohászkodott, hogy a döntése végül őt igazolja. Bármi is fog történni, tudta jól, hogy soha nem fogja magának megbocsátani, ha valamelyiküknek baja esik…
***
Ryan és Castle a nyugati bejárat felé tartottak, amikor a nyomozó halkan megkérdezte.
- Most akkor hogy is álltok Beckettel? – hangjából jól kiérezhető volt a bűntudat.
- Hála nektek, fogalmam sincs!
- Ne haragudj, Haver, de Gates így is pipa, pedig még csak nem is tudja, hogy ott voltunk…
- Így számítson az ember a barátaira!
- Hé, nemcsak én hagytalak ott!
- El ne felejts emlékeztetni, hogy majd Espositonak is megköszönjem.
- A helyemen vagyok – hallották Beckett hangját – Fiúk?
- Ebben a pillanatban foglaljuk el.
- Javi indulhatsz!
- Vettem! – hallották most már Esposito hangját is.
Ryan beljebb óvakodott, és közben a szájára tette a kezét, jelezvén az írónak, hogy a legkisebb zajra is figyelniük kell.
Egy közepes helységben találták magukat. Valószínűleg – jobb időkben – ez lehetett az iroda. A jobb sarokban volt egy régi íróasztal. Kevin intett Castle-nek, hogy bújjon mögé fedezékbe. Az író hang nélkül teljesítette az utasítást.
Ryantől néhány lépésre, balra egy ősrégi bőr ülőgarnitúra volt elhelyezve, éppen az ablak alatt. Két lépéssel a bútor mellett termett, és fél térdre ereszkedett. „Soha jobb fedezéket!” – gondolta elégedetten, miközben a szemközti – egy másik szobába vezető – ajtóra szegezte a tekintetét.
- Elfoglaltuk a pozíciónkat – szólt bele a rádióba.
- Espo most állt be az autóval – kommentálta az eseményeket Beckett – Legyetek készenlétben!
Most már csak az volt a feladatuk, hogy türelmesen várnak.
***
- Ej, ej, ej… Túlságosan is kiszámítható vagy, drága barátom…
Matthews a dokkházzal szemközti épület tetején állt, szeme előtt egy távcsövet tartott, amin éppen azt figyelte, ahogy két férfi a nyugati bejáraton lép be a házba. A nő – aki most sokkal határozottabb volt, mint amikor legutoljára látta – már korábban bement a keleti ajtón.
Sejtette, hogy minden figyelmeztetés ellenére Esposito nem fog egyedül érkezni. De ez cseppet sem bosszantotta. Sőt… Elégedettséggel töltötte el, mert így a bosszú még édesebb lesz. Örömmel konstatálta, hogy az emberek az elmúlt tizennégy évben sem változtak, és ugyanannyira kiszámíthatóak, mint legutóbb.
- Először a nőt intézzük el! – tette el a távcsövet, és helyette a közeli támfalra készített fegyverét vette kézbe – Aztán jöhet a másik kettő – a gondolatra szélesen elmosolyodott.
Elindult a tűzlétra felé, de félúton megtorpant, és visszasietett a támfalhoz.
- Ezt majdnem elfelejtettem – csúsztatta a zsebébe az ott maradt távirányítószerű apró tárgyat.
***
Kate hang nélkül tárta ki az ajtót, majd benézett, először balra, aztán jobbra. Nem látott semmi mozgást, így bevetette magát a folyosóra, kezében fegyverével, készen arra, hogy bármikor használhassa. Mindkét irányban félhomály uralkodott. Jobbra indult el, majd az első ajtón befordult. Egy óriási raktárhelységbe jutott, ahova – mint így utólag kiderült – egyébként minden más a folyosón található ajtó is nyílt.
A helység tele volt hosszú fémpolcok sorával, amelyek nagy része üres volt már. Itt-ott néhány kartonpapírból összetákolt fekvőhely, ahol láthatóan már régóta nem aludt senki. Valami vagy valaki elüldözte az itt menedékre találó hajléktalanokat.
Lassan araszolt előre, miközben minden lépésére ügyelt, hogy még véletlenül se csapjon zajt. Bal felől halk motoszkálást hallott. Azonnal abba az irányba kapta a fejét, de nem látott semmit. Ennek ellenére egyre nőtt benne a feszültség. Biztosan érezte, hogy nincs egyedül.
Újra elindult, és ekkor maga előtt lett figyelmes ugyanarra a motoszkáló zajra. Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor látta, hogy csupán csak egy egér volt, amint az egyik kartondoboz alól az egyik polc alá szaladt. De öröme túl korainak bizonyult, mert háta mögött most már valódi léptek zaját hallotta. Már nem volt ideje, hogy megforduljon. Éles fájdalmat érzett a tarkóján, majd eszméletlenül rogyott össze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése