(Lektorálta P-Zso - Ezúton is köszönöm neki :) )
Mikor – az előzetes megbeszélések szerint – kettéváltak, már javában kopogott az eső. Castle nem szólt semmit, de hallgatása mindennél többet mondott.
Végül Alex és Castle ment az épület északi szárnya felé, és Pierro atya Beckettel a déli szárny felé. Az író legszívesebben Beckettel ment volna, de Alex javaslatára – miszerint a főbejáraton két olyan ember menjen, akit valószínűsíthetően nem ismernek fel azonnal – végül a jelen felállás mellett döntöttek. Kate tekintete is arról árulkodott, hogy nem igazán örül elsősorban annak, hogy Alex dirigál, de a beosztásnak még kevésbé.
Már jó néhány perce lopakodhatott Alex mögött az író, amikor hirtelen beleütközött a férfiba, aki erre rosszallóan nézett hátra.
- Örülnék, ha az orrod elé néznél, és nem az aszfaltot bámulnád…
Az írónak cseppet sem tetszett a kioktató hangnem, legfőképp mert megkésettnek érezte az apai dorgálást, és nagy önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy ezt ne tegye szóvá.
- Értettem – mondta végül, és visszanyelte a nyelve hegyén lévő csípős megjegyzést.
- Shhhs – tette az ujját Alex a szájára, majd balra biccentett a fejével.
A hátsó bejáratnál két arab férfi állt háttal, egy-egy AK-47-sel.
- Jó lenne, minél később zajt csapni – mondta jelentőségteljesen Alex.
- Komolyan gondolod, hogy puszta kézzel szereljem le? – nézett megrökönyödve apjára Castle – Nem járok én konditerembe…
- Azt vettem észre – mérte végig az írót – De azért tegyünk egy próbát. Tiéd a kisebb.
Alex kihasználta a lehetőséget, és a nagyobb darab mögé lopakodott, miközben Castle próbálta tartani vele lépést. Hayes amint elérte az éppen vihogó férfit, azonnal elkapta a nyakát, és fojtó fogást alkalmazott rajta. Az arab a torkát szorongató kéz után kapott – elengedve ezzel saját fegyverét – és próbálta lefejteni a fojtogató kart, de Alex erősen tartotta, így annak esélye sem volt, és lassan a földre rogyott.
Castle próbálta leutánozni a mozdulatot. A gond ott kezdődött, hogy bár a másik arab kisebb volt, de vak azért nem, és látta, amint Hayes támadásba lendül. Azonnal oldalra fordult, és célra tartotta a fegyvert, így Castle-nek esélye sem volt, hogy ő is fojtó fogást alkalmazzon, bár ha jobban belegondolt, abban sem volt biztos, hogy egyáltalán sikerült volna kitartania addig, amíg az arab eszméletét veszti. De ez a probléma megoldódott azzal, hogy a fickó szembefordult vele, így az író jobb híján orrba vágta a férfit, amitől az csak megtántorodott, de semmi több. Sőt inkább felbőszítette a vakmerő tett. Láthatóan úgy döntött, hogy puszta kézzel szedi szét Castle-t, mert eldobta a fegyverét, és hatalmas ordítás közepette nekirontott.
Az író néhány lépést hátrált, végül belátta, hogy úgysem tudna az örökkévalóságig menekülni, így megállt, és újabb ütésre emelte a kezét. Az arab a tenyerével védte ki azt, és még ugyanazzal a kezével megragadta Castle öklét, majd vállból kicsavarta, mire az író felüvöltött. A következő, amit érzett, hogy a fickó lába a térdhajlatába érkezik, méghozzá kivételes erővel, így egy szempillantás alatt a földön találta magát térdre rogyva. Castle úgy érezte, ennél már nem lehet rosszabb, de tévedni kellett. A fickó szembekerült vele, majd fél kézzel felrántotta, végül egy jobb horoggal gyomorszájon vágta az írót, aki erre köhögve rogyott ismét térdre. „Oké lehet még ennél is rosszabb” – nyugtázta magában, és behunyt szemmel várta, hogy az arab befejezze, amit elkezdett. De nem történt semmi, így némileg félszegen kinyitotta először az egyik, majd a másik szemét. Alex állt vele szemben, a lábainál pedig elterülve feküdt a „kisebbik” fickó is.
- Tényleg nem ártana kondiznod! – nézett le rá Alex, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítse fiát.
- Az eszembe vésem – némi gúny is sikeredett Castle válaszába, miközben nagy nehezen felállt. Még be sem értek az épületbe, de már mindene sajgott.
- Nesze – dobta oda neki az egyik AK-47-est Alex, amit az utolsó pillanatban sikerült elkapnia.
Utólag meg is bánta a dolgot, mert a mozdulatra még erősebben kezdett el mindene sajogni. Bár soha nem ismerte volna be, de elismerően nézett az apjára, aki annak ellenére, hogy az imént két megtermett arabot terített le, szinte meg sem izzadt. Sőt! Gyors egymásutánban felkapta a két fickó rádióját – amin vélhetően éppen keresték őket – majd teljes erejéből a falhoz vágta őket.
- Megnyugtató tudni – szólalt meg fennhangon, miközben nagy fájdalmak közepette kihúzta a hátát – hogy nemcsak az okostelefonok az eseteid…
***
Kate és Pierro atya – fegyvereiket a kabátjuk, az atya esetében reverendájuk, alá rejtve – úgy lépdeltek a főbejárat felé, mintha csak egy kora délutáni sétát tennék, leszámítva persze azt a tényt, hogy egyre erősebben kezdett rá az eső. Hirtelen kivágódott az ajtó, amin három férfi lépett ki. Az egyikük arabul beszélt, míg a másik kettő röhögött.
- Nem fog sikerülni – szűrte a fogai között Beckett, aki már nyúlt is volna a fegyveréért, de a pap megállította a mozdulatot.
- Csak hinned kell – vette fel a szokásos papi pozíciót, azaz jobb kezét a bal reverendaujjba, a balt pedig a jobba dugta.
Beckettnek a válasz hallatán az jutott az eszébe, ha meg is halnak, legalább elmondhatja az Úrnak, ő hitt. Itt megállt, és nem folytatta a gondolatot. Ehelyett megrázta a fejét, és konstatálta, hogy Pierro atya kezd rossz hatással lenni rá.
- Mit keresnek itt? – torpant meg a három fickó szinte egyszerre. Hallhatóan törték az angolt.
- Csak menedéket az égi áldás elől – mutatott mosolyogva mindkét kezével az ég felé az atya.
- Akkor keressenek máshol – vetette oda a középső, és már ment is volna tovább.
- Ugyan könyörüljenek meg rajtunk – lépett még közelebb Pierro a három férfihoz.
- Maga hisz a pokolban?
- Hogyne, akárcsak a mennyben!
- Akkor menjen a pokolba – röhögött fel saját szellemességén a középső, de a következő pillanatban már nem volt min nevetnie.
Pierro a következő lépésével, már olyan közel került hozzá, hogy egy jól irányzott jobb horoggal térdre kényszerítette. Majd, hogy biztosan harcképtelenné tegye, ágyékon is rúgta. De a másik két fickót sem kellett félteni, akik azonnal reagáltak, és az atyának támadtak. Az első ütést Pierro könnyedén hárította, és a védekezés lendületét kihasználva gyomorszájon vágta a jobb szélső arabot, aki másik társához hasonlóan ugyancsak a földön kötött ki. A két fickóval könnyedén elbánt, de a három már túlerőnek számított, így a legkevésbé sem meglepő módon a harmadik fickó a pap mögé került, és a nyakánál fogva megragadta.
Beckettnek földbegyökerezett a lába, és tátott szájjal figyelte az eseményeket. Nem tudott napirendre térni afelett, ahogy egy atya éppen három arabbal birkózik.
- Nyomozó – hörögte némi légszomj közepette a pap – igazán lekötelezne, ha segítene…
***
Castle Alex után belépett az épületbe. Egy hosszú folyosón találták magukat, ami jobbra és balra is folytatódott.
- Pazar – szólalt meg fennhangon az író – Te kényszert érzel arra, hogy minden rádióhoz hasonló tárgyat darabokra törj? – kérdezte nem kis iróniával a hangjában – Honnan a pokolból fogjuk megtudni így, hogy hol tartják fogva Alexist?
- Nem kell tudnunk!
- Tessék?
- A lányod megtalálása Pierro és Beckett nyomozó feladata… Mienk pedig a figyelemelterelés… – bár Castle minden kérdését megválaszolta, a szemét a folyosón tartotta, és a fülét hegyezte.
- Lemaradtam volna az eligazítás egy részéről? – emelte meg kissé a hangját az író.
- Csak nem gondoltad, hogy egy nőt és egy papot fogok elterelésre használni? – rövid szünetet tartott, és közben a zajokat figyelte – Egyébként pedig úgy vettem észre, mintha Beckett nyomozó nem igazán kedvelne?
- Hidd el, ha hallaná, hogy beszélsz róla még kevésbé kedv… – eddig jutott a mondanivalójában, mert következő pillanatban szemből újabb két arab közeledett, aki azon nyomban tüzet nyitottak rájuk, ahogy meglátták őket.
Alexnek az utolsó pillanatban sikerült berántani Castle-t a legközelebbi terembe. Mindketten keményen landoltak a földön.
- Jól vagy? – kérdezte Alex, miközben felpattant, és az ajtóhoz lépett, kilesett, majd lőtt. Két ordítás volt hallható.
- Nem, nem vagyok jól!... Meglőttek.
Alex elfehéredett arccal fordult meg, és térdelt le Castle mellé. Nem volt látható jele sérülésnek.
- A lábamon – mutatott a combjára az író.
Hayes széttépte a nadrágot, és megvizsgált a sebet. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Csak súrolt, semmi komoly.
Castle elkerekedett szemmel meredt rá. Ő a legkevésbé sem vélte úgy, hogy nem komoly a dolog. Már épp szóvá akarta tenni, amikor Alex ismét felpattant, körülnézett a folyosón, majd mikor konstatálta, hogy nem jön senki, a legközelebbi szekrényhez lépett, előkapott egy inget, majd visszatérdelt fia mellé. Széttépte az ingujját, és erősen bekötözte vele Castle lábát, aki erre felszisszent.
- Fel tudsz állni? – kérdezte Alex, miután végzett a kötözéssel.
- Talán…
Alex karjába kapaszkodott, és bár fájdalmak közepette, de sikerült lábra állnia.
- Akkor indulás… Pierroéknak több időre van szükségük… – fülelt – És ahogy hallom, jönnek még néhányan. Gyerünk…
***
Beckett és Pierro atya – miután Kate sikeresen leszerelte a harmadik arab férfit is – belépett az épületbe. Körülnéztek, és hallgatóztak. Nem hallottak mást, csak saját légzésüket.
- Merre? – nézett tanácstalanul a férfira Kate.
Pierro atya jobbra intett, mire Beckett követte. Néhány méterrel arrébb az atya megtorpant, majd óvatosan belökte a bal kezére eső ajtót, ami egyenesen a lépcsőházba vezette őket.
- Gondolja, hogy fent lehetnek a lányok?
- Nem hinném, hogy itt lent tartják őket fogva – nézett vissza egy pillanatra az atya, mire Kate értetlenkedő arcával találta szembe magát – Gondoljon bele, hacsak egyszer is sikerül megszökniük, azonnal az utcán találnák magukat. Az pedig egyenes az út lenne a szabadsághoz…
Az atya elhallgatott, és nyomaték kedvéért az ujját is a szájára szorította. Beckett is hallotta, amit a pap. Egy nő és egy férfi éppen arabul beszélgetett, néhány emelettel felettük.
- A legfelsőn vannak a lányok… Éppen ételt visznek nekik…
- Maga érti őket? – bár nem is értette, miért is lepődik meg azon, hogy Pierro tud arabul.
- Egyre több arab fiatal fordul meg a kápolnában… Haladni kell a korral…
Halkan lépkedtek az egyik fokról a másikra, és közben ügyeltek arra, hogy ne csapjanak a szükségesnél nagyobb zajt. A beszélgetés közben már elhalt, és amikor arra az emeletre értek, ahonnan korábban a beszélgetés foszlányait hallották, dohányfüst csapta meg az orrukat. Méghozzá elég erős dohányfüst, és Kate-nek minden erejére szüksége volt, hogy visszatartsa köhögő rohamát.
Végre elérték a legfelső emeletet. Az atya óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, és kikémlelt.
- Négyen vannak! – kommentálta a dolgokat Pierro – Egy éppen az ételt teszi le jobbról a harmadik ajtó elé…
Visszacsukta az ajtót.
- Elterelem a figyelmüket. Maga pedig kiszabadítja a lányokat.
- És mégis hogy képzelte?
- Egyszerűen. Tüzet nyitok rájuk, ők meg követni fognak.
- Még mit nem!
- Higgye el, tudok magamra vigyázni.
- Azt már láttam, de…
- Nézze! Balra van egy vészkijárat, ami vélhetően a tetőre nyílik. Ha oda kijutok, onnantól már én vagyok helyzeti előnyben. Szóval magának csak az lesz a dolga, hogy vigyáz a két lányra…
- Legyen – adta be a derekát Beckett. Sejtette, hogy értelmetlen lenne további vitába bonyolódnia.
- Várjon addig, amíg mindegyik követ, aztán induljon a lányokért.
- Rendben.
És már látta is maga előtt, ahogy az atya kamikaze módra kiront, de… De ehelyett összekulcsolta a kezeit, majd halkan imádkozni kezdett.
- Most meg mit csinál?
- Imádkozok – nem nézett fel, csak mormogott tovább – Az esetleges áldozataim lelki üdvéért.
Kate ezt komolyan nem tudta elhinni. De nem tehetett mást, mint megvárta, amíg az atya befejezi az imádságot.
- Felkészült? – vetett keresztet az atya, és megcsókolta a nyakában logó keresztet.
- Én?! – élesre sikeredett a kérdés – És maga?
- Részemről mehet – és Kate-nek még arra sem volt ideje, hogy felocsúdjon első döbbenetéből, a pap már ki is rontott, hangos fegyverropogás kíséretében.
Beckett a falnak vetette a hátát, és hallgatózott. Jobbat nem is tehetett volna, minthogy az ajtó kinyílt, és egy fegyveres fickó jelent meg. Láthatóan csak ellenőrizni akarta, hogy a pap egyedül érkezett-e. Beckett teljes erejéből meglökte az ajtót, mire az telibe találta a fegyverest, aki azonnal összecsuklott, de nem vesztette el az eszméletét. Beckett kikapta a kezéből az AK-47-est, és a tusával jókora ütést mért a fickó fejére, aki azonnal eszméletlenül terült el a földön.
Beckett mielőtt elindult volna, kilesett még egyszer, és amikor látta, hogy nincs több fegyveres, futásnak eredt az atya által mondott ajtóhoz, mindeközben imádkozott, hogy „az Úr vigyázzon az ő szolgájára”. Elkomorodott. Tényleg „rossz” hatással volt rá az atya.
A mondott ajtónál lefékezett, majd megpróbálta belökni azt. Zárva volt, így jobb híján az övében lévő fegyverért nyúlt, és szétlőtte a zárat. Az ajtó azonnal engedett. Belépett és gyorsan felmérte a terepet. A két lány, két átellenes sarokban lehajtott fejjel magába roskadva ült. Még arra sem kapták fel a fejüket, hogy valaki bement hozzájuk.
- Alexis?!
- Kate? – emelte fel lassan a fejét az említett, mint aki nem hisz a fülének – Kate?!
- Gyertek! Mennünk kell – próbálta volna siettetni a lányokat.
- Apa hol van?
- A nagyapáddal fedez minket – már késő volt visszaszívni.
- Hogy kivel? – erre mondatra már Alexisbe is visszatért az élet…
***
Alex a feltartott kezével állította meg Castle a lépcsőház bejáratánál. Csak addig, amíg elérték az ajtót további hat arab fickóval végeztek. Hayes ment elől, és Castle fedezte. Két alkalommal is az utolsó pillanatban sikerült kilőnie az egyik – az éppen apját célzó – fickót.
Alex résnyire kinyitotta az ajtót, majd óvatosan belesett. Nem látott és nem hallott semmi mozgást. Így még szélesebbre tárta az ajtót, majd belépett Castle-lel szorosan a nyomában.
A fegyvert továbbra is célra tartva indult el a lépcsőn. Az író fogát összeszorítva követte. Az egyetlen dolog, ami tartotta benne a lelket, hogy nem sokára újraláthatja a lányát. Így még a fájdalom is megérte, ami az egész testét átjárta minden egyes megtett lépéssel.
Ahogy haladtak felfelé, egyre közelebbről hallottak fegyverropogást.
- Ahogy hallom, fent már áll a bál – mondta ki az amúgy is nyilvánvalót Hayes, de egy pillanatra sem állt meg.
- Gondolod, hogy…?
- Ugyan! Amit eddig sikerült megtudnom a nyomozóról, talpraesettebb mint bármelyik korabeli ügynök… És Pierro-t sem kell félteni… Vietnámban nehezebb helyzetekből is élve került ki – rövid szünetet tartott, és nem tudta megállni, hogy ne szúrjon oda egyet – Szóval itt csak miattad kell aggódni! – fordult hátra vigyorogva.
- Kösz…
Castle éppen egy frappáns visszavágáson gondolkodott, amikor kivágódott a hatodik emeleti ajtó, és egy fegyveres fickó rontott ki rajta. Az arab a másodperc tört része alatt felmérte a helyzetet, és azonnal megcélozta a neki éppen hátat fordító férfit. Castle-nek sem kellett több, azonnal félrelökte az őt a célzásban éppen nehezítő, de még mindig vele szembeforduló Alexet, és tüzet nyitott. Már az első lövés talált. A második inkább csak a biztonság miatt kellett.
- Szóval?! – nézett a döbbenettől és a megkönnyebbüléstől elkerekedett szemű apjára – Kiért is kell aggódni?
***
- A tetőre! Mindenki – szólt bele a rádióba Ana, és bármennyire is próbálta, nem tudta leplezni a hangjában megbúvó kétségbeesést.
Amikor eldöntötte, hogy bosszút áll Hasimért, akkor mindent aprólékosan megtervezett. A Castle kölyök elrablásától, a mostani támadásig mindent. Úgy gondolta, hogy az egyetlen gondot a lány Franciaországba szállítása jelentheti, de azt is sikerült megoldania. Olyan apróság miatt nem aggódott, minthogy egy lány helyett végül kettőt kellett elhozni, hiszen eggyel több vagy kevesebb… Végül úgyis mindkettőnek ugyanaz lesz a sorsa.
De a terveiben úgy gondolta, hogy a lányért kizárólag a nagyapja fog eljönni. Soha nem gondolta volna, hogy a lány apja van annyira „tökös”, hogy a lánya után jöjjön. Amit addig a sajtóból megtudott Richard Castle-ről, nem igazán sugallta azt, hogy hajlandó lenne az életét kockáztatni nemhogy valakiért, hanem úgy összességében bármiért. Most mégis Rambót játszott. Arról már nem is beszélve, hogy egy ember helyett hirtelen négy emberrel találta szembe magát. Ez még nem is lett volna gond, hiszen egy egész hadsereg – nagyjából 20-25 ember – várta a parancsait, akik készek lennének meghalni is érte. A baj az volt, hogy az a négy ember – még a pap is – értette a dolgát, és módszeresen ritkította az embereit. Nem tudta, hogy hányan vannak még talpon, de érezte, hogyha túl akarja élni ezt az egészet – márpedig túl akarta – akkor most kell cselekednie.
Megnyomta a lift hívógombját, és félig toporzékolva várta, hogy végre felérjen hozzá a lift. Belépett, és megnyomta a legfelső emeletet jelző gombot. Egyetlen módot ismer a menekülésre…
Felért, éppen akkor, amikor a nő szétlőtte a lányok „cellájának” ajtaját. Azonnal célra emelte a kilenc miliméteresét, de mindhiába. A nő belépett a szobába. Óvatosan osont közelebb, és néhány lépéssel később már hallotta is a nőnek a hangját.
- Gyertek! Mennünk kell
- Apa hol van?
- A nagyapáddal fedez minket
- Hogy kivel? – erre mondatra már Alexisbe is visszatért az élet…
- Nem fontos…
Ana követte a nőt a szobába, mire a „rosszkor volt, rossz helyen” lány felsikoltott. Gyorsan kellett cselekednie, így lendületet vett, és teljes erejéből tarkón ütötte a nőt a fegyvere tusával, mire az, eszméletlenül terült el a földön.
- Gyere szépen – rántotta magához Alexist, aki ugyan megpróbált kiszabadulni, de amint megérezte halántékához szorított fegyvert, azonnal kezes báránnyá változott – Te leszel a szabaduló kártyám! – lassan araszolt kifelé – Te pedig…
- Kérem, ne bántson – könyörgött Sara.
Ana egy pillanatra elgondolkodott, de végül úgy döntött nem vesztegeti a kis csitrivel az idejét. Kilépett a túszával a folyósóra, és tetőtér felé indult…
***
Castle apja nyomában felért a legfelső emeletre, és miután kiléptek a lépcsőházba egyetlen dolog szúrt szemet mindkettejüknek. Az, ahogy Ana Alexist túszként tartva a tető felé menekül.
- Ana! – kiáltott Alex a nő után. Lelőhette volna, tiszta rálátása volt, de tartott tőle, hogy azzal nem csak Ana-t, hanem Alexist is eltalálná. Túl közel voltak…
Ana – aki éppen kilépett a tetőtéri vészkijáraton – vetett egy pillantást a helikopterre – ami néhány méterrel egy sofőrrel éppen arra várt, hogy elvigye innen – majd megtorpant, és szembefordult a két férfival.
- Alexander – üdvözölte a legkevésbé sem szívélyesen, de egyenesen a szemébe nézve. Akkor álltak így szemtől szemben utoljára, amikor a férfi hidegvérrel agyonlőtte a bátyját.
- Engedd el!
- Gondolom csak azért, mert te is elengedted Hasimot, igaz? – kérdezett vissza, miközben folyamatosan hátrált magával húzva Alexist.
Castle arca vegyes érzelmeket tükrözött. Egyszerre volt dühös, és reszketett a félelemtől.
- Minden rendben lesz – formálta hangtalanul a szavakat az író Alexis szemébe nézve, és minden fájdalma ellenére követte Ana-t ki a tetőre.
Az eső még mindig esett, sőt még jobban rákezdett. Valahol Párizs nyugati határánál egy villám cikázott át az égen, bevilágítva az akkor már alkonyba boruló tájat.
Alexis egyenesen az íróra nézett, és közben az esőcseppek között egy könnycsepp is végiggördült az arcán. Soha nem örült még ennyire, hogy láthatja az apját. És minden korábbi sötét gondolata szinte egy csapásra tűnt el…
- Szeretlek – suttogta a lány, aki két kezével kapaszkodott a nyakát fojtogató kézbe, részben azért, hogy lépést tudjon tartani az őt fogva tartó nővel, részben pedig azért, hogy némi levegőhöz jusson.
- De tudod mit Alexander?! – Castle továbbra is Alexisen tartotta a szemét, de nem mulasztotta el Ana egyetlen szavát sem – Adok egy esélyt, hogy megmentsd.
Alex nem válaszolt. Tudta, hogy a nő csak provokálni akarja.
- Szóval a következő lesz – a hallgatást belegyezésnek vette – Mi ketten – az utolsó szónál rántott egyet Alexisen – szépen beszállunk erre a helikopterre – bökött egyet az említett járműre – Aztán szépen felszállunk, és ha már kellően eltávolodtunk a földtől, akkor megengedem az unokádnak, hogy kiszálljon… – rövid szünetet tartott a hatás kedvéért – És ha elég ügyes vagy, és szerencséd is van, akkor talán elkapod…
Castle azonnal felfogta a szavak értelmét, és neki akart támadni a nőnek, de Alex – aki már látta azt, amit az író és Ana még nem – feltartott kézzel állította meg. Rick értetlenül meredt a férfira.
- Igaza van apádnak! – nevetett fel Ana – Vagy agyon lövöm a kislányt most, vagy adtok neki egy esélyt, hátha puhára esik…
Húzta fel magát is, és Alexist is a helikopterbe, de még helyet sem foglalt, amikor egy legalább olyan, hanem erősebb ütést érzett a tarkóján, mint amilyennek korábban ő maga is leterítette a két vele szemben álló férfi társát.
Alexis csak azt érezte, hogy gyengül a nő szorítása, és az alkalmat kihasználva azonnal futásnak eredt, és félúton járhatott az apjához, amikor hallotta, ahogy a 9 miliméteres hangos koppanással ér földet.
Castle, amint felfogta, hogy miért állította meg olyan könnyedén Alex, és látta, hogy Alexis sértetlenül felé iramodik, térdre rogyott. Részben a megkönnyebbüléstől, részben pedig, mert eddig tartott az adrenalin löket, és a sérülések – amelyeket korábban szerzett - okozta fájdalom sokszorosával tört rá ismét. Alexis ugyancsak térdre érkezve ölelte át az apját, miközben a korábban elfojtott könnyek csak úgy záporoztak az arcáról.
- Kösz Pierro – mutatta fel a hüvelykujját Alex az atyának, aki erre csak büszkén vigyorgott, holott megannyi sebből vérzett ő is.
A két férfi csillogó tekintettel figyelte, ahogy apa és lánya egymást ölelik, nem törődve sem a rájuk zúduló esővel, sem semmi mással…
***
Castle, Beckett és Alexis a párizsi reptéren egy-egy jegyet szorongatott a kezében – Sara a szüleivel volt, akik amint meghallották, hogy épségben van a lányuk, azonnal Párizsba repültek – míg Alex és Pierro atya velük szemben álldogált. Egyikük sem szólalt meg, csak némán figyelték egymást.
Alex már a túszszabadítás után nyilvánvalóvá tette, hogy nem fog velük együtt Amerikába repülni. Rá újabb feladat vár, nem volt szokása úgymond pihenni.
- Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy a 16:45-kor induló NY-i járatra a 9-es terminálnál megkezdhetik a beszállást.
Egyszerre mozdultak meg, mire mindannyian elmosolyodtak.
- Köszönünk mindent Atyám – ölelte magához Beckett a papot, majd Alex felé biccentett.
Hayes azonnal levonta a következtetést, hogy továbbra sem a szíve csücske a nyomozónak.
- Köszönöm – mondta Alexis is, bár ő egyik férfit sem ölelte meg. Hálás volt mindkettejüknek, de nem ismerte őket, és a bizalom kérdésével igencsak hadilábon állt a történtek után.
Beckett magához ölelte a lányt, majd lassan a terminál felé kísérte. Időt akart adni Castle-nek, hogy kettesben maradhasson az apjával.
- Egy életre lekötelezett – mosolygott szélesen a papra az író, és kezet rázott vele.
- Ugyan, fiam, hiszen ez a feladatom – veregette meg Castle vállát, majd Alexhez fordult – A kocsiban megvárlak.
A két ottmaradt férfi néhány másodpercig sután állt, míg végül Alex törte meg a csendet.
- Tudod, ha mások lettek volna a körülmények, talán még…
- Ha már itt tartunk – szakította félbe Alexandert Castle, és orrba vágta a férfit, amibe minden korábbi dühét, csalódottságát és frusztráltságát beleadta.
Dühös volt, mert miatta rabolták el a lányát, és csalódott, mert bár megvoltak az okai, mégsem vett részt az életében. Ráadásul, ha nem lett volna ez az ügy, akkor valószínűleg soha meg sem ismerik egymást…
- Ezt az elmúlt évekért, és azért mert miattad rabolták el a lányomat!
Alex elterült a földön, és időbe telt, mire sikerült magához térni döbbenetéből.
- Na igen, ez jogos volt – tápászkodott fel a földről – És visszavonom, amit korábban mondtam.
- Még pedig?
- Nem kell kondiznod! Így is elég jó formában vagy! – vigyorodott el, és ezt már Castle sem tudta megállni mosoly nélkül…
***
- Hogy van a fejed? – kérdezte fél órával később suttogva Castle, miközben ütemesen simogatta az ölében pihenő Alexis fejét. Amint felértek a fedélzetre, azonnal elnyomta az álom.
- Túlélem – válaszolta ugyancsak halkan Beckett, aki inkább a férfin nézett végig aggódva – És te hogy vagy?
- Túlélem – adta ugyanazt a választ a férfi is mosolyogva, miközben le sem vette a szemét a lányáról. De ugyanakkor el is komorult.
- Mi a baj? – fürkészte az írót Kate – Attól félsz, hogy Alexis nehezen fogja feldolgozni?
- Nem... – elgondolkodott egy percre – Időbe fog ugyan telni, de erős lány…
- Akkor?
- Csak az jár a fejemben, amit apám mondott…
Most először mondta ki ezt a szót úgy, hogy volt is mögöttes tartalma. Eddig el sem tudta képzelni, mennyire vágyott arra, hogy jelentése is legyen, ne csak egy elképzelt figura, aki nem tartotta őt olyan fontosnak, hogy részt vegyen az életében.
- Azt mondta, hogy anyám mindvégig tudta, hogy miként veheti fel vele a kapcsolatot…
Kate felemelte a férfi fejét, és mélyen a szemébe nézett. Pontosan tudta, mit érez és gondol most az író.
- Hidd el, mindezt azért tette, mert úgy vélte, ez szolgálja leginkább az érdekedet…
Castle ismét elgondolkodott egy pillanatra. Tudta, hogy amint hazaér, lesz egy igen hosszú beszélgetése Martha-val, és biztosan érezte, soha nem fogja hibáztatni azért, mert nem ismerhette meg eddig az apját. Amikor döntött, a legjobb belátása szerint döntött, és mindent megadott neki, amit csak tudott. Persze nem volt tökéletes anya, de ki az?!
- Szeretlek – súgta szerelme szemébe Castle.
- Én is téged – válaszolta legalább akkor szerelemmel a szemében Beckett, majd hosszan megcsókolta a férfit.
