Esposito amilyen hamar csak tudott, lelépett a Castle által rögtönzött buliból. A legkevésbé sem volt kedve az egészhez, de barátait sem akarta megbántani. Megvárta, amíg két barátja egy kicsit felönt a garatra, majd észrevétlenül eltűnt a bárból. Mikor hazaért, Lanie-t már ágyban találta, így a kínos kérdéseket is megúszta. Mindennek ellenére nyugtalanul töltötte az éjszakát. Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a kislányt. És minduntalan, amikor eszébe jutott a lány élettelen teste, eszébe jutottak a rég eltemetettnek hitt emlékek is.
Jóval korábban kelt, mint szokott, bár az igazat megvallva nem is aludt szinte egy szemhunyásnyit sem. Amilyen halkan csak tudott – hogy még véletlenül se ébressze fel Lanie-t – kiosont a hálóból.
Elővette a telefonját, begépelt egy rövid, de annál lényegre törőbb üzenetet: „Találkoznunk kell!” – majd kikereste a címzettet, végül rányomott az „elküld” gombra, végezetül a kanapéra dobta a mobilt. Tudta, hogy a barátja nem azonnal fog rá válaszolni. Így hogy kitöltse a várakozást, elment lezuhanyozni.
Amikor végzett egy szál törülközőben lépett az ágy mellé. A bal kezében egy törülközővel az arcát törölte szárazra, miközben a ballal a telefonért nyúlt. Nem kellett csalódnia. Az üzenetben mindössze ennyi állt: „8-kor a Central Parkban, a nyugati bejáratnál”.
***
Kate még sokáig állt a konyha közepén, kezét ökölbe szorítva, miközben egész testében remegett. Nem tudott napirendre térni Castle árulása felett. Arra eszmélt, hogy Alfi a mellső tappancsaival a lábát kaparássza.
- Mit akarsz? – förmedt rá, mire a kutyus fülét-farkát behúzva eloldalgott.
Beckett azon nyomban megbánta hirtelen kirohanását, és az apróság után indult, hogy megsimogassa, de láthatóan Alfi zokon vette a dolgot, és nem hagyta, hogy a nő megérintse.
- Hátha nem, hát nem – fordult meg, és a hálószobába ment felöltözni.
Néhány perccel később, amikor ismét a nappaliba lépett, az első dolog, amit észrevett, hogy a kiskutya éppen a konyha közepére piszkít. Majd, mint aki jól végezte dolgát, kis fejét az égnek emelve – szinte ezzel üzenve gazdájának, hogy édes a bosszú – az öltözőszekrényhez szaladt, és Castle egyik elöl hagyott – legalább háromszáz dolláros – cipőjét kezdte el rágcsálni.
- Pazar – torpant meg egy pillanatra Beckett – Ezt majd a gazdád feltakarítja, ha végre méltóztatik haza találni.
„Bár jobb, ha nem is kerül a szemem elé” – tette még hozzá, mielőtt kilépett volna az ajtón – „Mert a végén még ízekre szedném”.
***
Esposito a szokásával ellentétben kihagyta a reggeli egy órás kocogást. Úgy érezte, nem bírna ki még egy órát az emlékeiben elmerülve. Ehelyett magához vette a kulcsait, és az autójához sietett. Mikor beszállt a kocsiba, azonnal az órára esett a pillantása, és meglepve konstatálta, hogy mozognia kell, ha nem akarja lekésni a találkozót. Belenézett a visszapillantóba, majd gázt adva indult el balra.
A reggeli csúcsforgalomban sikerült útra kelnie. Hálát adott az égnek, hogy az évek során megtanulta, melyek azok a surranó utcák, amelyekkel könnyűszerrel kikerülheti a dugót.
A barátja – aki egyben azon a bizonyos reggelen a bajtársa is volt – a Különleges Erők egyik legkiemelkedőbb, még mindig aktív ügynöke volt. A hosszú katonai évek gyanakvóvá tették és óvatossá. Nagyon kevesekben bízott. A hadseregben eltöltött idők mindig is paranoiássá tették az ott szolgálókat. Espositonak viszont nem volt más választása, találkoznia kellett vele. Már csak ő volt az egyetlen olyan ember, aki még aktívan szolgált, és az egyetlen, akiben feltétel nélkül megbízott.
Egy sarokkal hamarabb parkolt le, és a maradék utat gyalog tette meg. A park kapujához érve azonnal meglátta a legközelebbi padon ücsörgő cingár, napszemüveges – amit évszaktól függetlenül mindig viselt – Wilburt.
- Na, milyen a nyugdíjas élet?
- Nem mentem nyugdíjba – válaszolta a nyomozó meglepetten, miközben maga is letelepedett a padra.
- A rendőrségi munka a katonai szolgálathoz képest kisnyugdíjasoknak való meló… Semmi izgalom, semmi adrenalin. Mondd csak, hogy bírod?
- Hidd el nem olyan rossz, mint ahogy azt elképzeled…
- Na persze. Egyáltalán mi értelme olyan ügyek után nyomozni, amelyeknek az áldozatain már nem segíthetsz. A katonaságnál legalább azért dolgozol, hogy megelőzd a dolgok bekövetkezését.
Esposito nem válaszolt. Régen ő is pontosan így gondolta, sőt hitt benne. De az évek megkeserítették, és rájött, hogy nem megelőzi a dolgokat, csupán csak késlelteti azok bekövetkezését. Végignézett a barátján, akinek pontosan úgy csillogott a szeme, mint hajdanán. És irigyelte érte. Irigyelte, hogy ő még mindig hitt az „egy magasztosabb cél érdekében” szlogenben.
- Ki így, ki úgy szolgálja az embereket – válaszolta, magában tartva a hosszú évek alatt felgyülemlett keserűséget.
- Ez így igaz, barátom – bólogatott egyetértően Wilbur – És? – nézett Javira kérdőn – Mi az oka e korai találkozónak?
- Információ kellene…
- Tudod, hogy államtitkokat nem adhatok ki.
- Matthews-ról van szó.
Javi figyelte a hatást, ami nem maradt el. Wilbur egy pillanatra elnémult, és csak néhány másodperces késéssel szólalt meg ismét.
- Miért érdekel Matthews?
- Mert két napja egy fiatal lány holtestére bukkantunk az állatkertben, aki kiköpött mása a tizennégy évvel korábban megmentett lánynak.
- És?
- És nincsenek véletlenek. Ez volt az első, amit megtanítottak az akadémián. Szóval mit tudsz róla?
- Sajnálom Javi, nem mondhatok semmit.
- Nem emlékszel mit tett?
- Hogyne emlékeznék – simított végig önkéntelenül is a halántékán Wilbur – Hátulról leütött az a szemétláda. De te is pontosan tudod, meg van kötve a kezem.
- Akkor mit szólnál, ha máshonnan közelítenénk meg a dolgokat – Javier látta, hogy felkeltette a férfi érdeklődését, így folytatta – Tegyük fel, hogy elmesélek neked egy történetet.
- Csupa fül vagyok.
- Tizennégy éve egy fickó, és három társa elkapott és börtönbe csukatott egy pasast, ezzel meggátolva, hogy további lányokat erőszakoljon meg… – szünetet tartott, figyelte barátja reakcióját.
- Folytasd!
- Néhány nappal korábban pedig a korábban megmentett lány szakasztott mását holtan találják. A kérdés az, véletlen?
- Ahogy korábban te is mondtad, véletlenek nincsenek.
- Tudni lehet, hogy hol húzza meg magát, amióta kiszabadult?
- Ugye ez most csak egy elméleti kérdés? – kérdezte Wilbur jelentőségteljesen.
- Abszolúte!
- Nos akkor, és csak is azért, hogy kerek legyen a story, amint kikerült a börtönből, azonnal eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
- Továbbra is csak elméleti síkon – rövid szünetet tartott, mire Wilbur bólintott, hogy folytassa csak – Tudjuk, mi lehet a célja?
- Tegyük fel, hogy a fickó eltűnése után mindenkit kihallgattak, akivel csak érintkezésbe került az elmúlt tizennégy évben, akik mind arról számoltak be, hogy a pasast egyetlen cél tartotta életben.
- Mégpedig?
- Mégpedig, hogy bosszút álljon azon, aki rács mögé juttatta…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése