Castle feltrappolt a lépcsőn, még egyetlen alkalommal sem érezte ennyire padlón magát. Mindig is tudta, hogy Kate-tel nem lesz könnyű dolga, de soha egyetlenegy percet sem bánt meg. Mostanáig. Mindig is hitt benne, hogy képes lesz áttörni a falat, bármennyire is tudta, hogy Kate mennyire fél az elköteleződéstől. „Csak magamnak köszönhetem” – dorgálta magát – „Túlságosan is hinni akartam ebben az egészben”.
Előszedte a kulcsait, és épp nyitni akarta az ajtót, amikor az magától kitárult. Martha lépett ki.
- Richard?! – lepődött meg egy pillanatra – Épp a színházba készültem…
- Értem – ennél többre jelen pillanatban nem futotta a férfinak.
- Épp elkerültétek egymást a futárral. A csomagot az asztalra tettem. Bár egyáltalán nem értem, hogy miért van azon a dobozon annyi lyuk… Majd jövök – nyomott még egy puszit fia arcára, és már ott sem volt.
Castle mélyet sóhajtott. Belépett az ajtón, majd a kulcsait a szekrényre hajította. Egy pillantásra sem méltatta a csomagot, amelynek tartalmáról, ha csak halvány sejtelme is lett volna az anyjának, akkor még véletlenül sem teszi az asztalra.
Az eladót két nappal korábban kérte, hogy a mai nap szállítsa ki a kis csomagot. Kate-tet szerette volna meglepni vele. „Azóta mennyi minden megváltozott” – terült el félig ülőhelyzetben a kanapén, és a kezét homlokán pihentette.
A csomag megmozdult. Az író az asztalra tekintett. A doboz határozottan mozgott, és halk motoszkálás volt hallható belőle. A férfi egyre kíváncsibban figyelte az eseményeket, és közben észrevétlenül a gondjairól is megfeledkezett.
A doboz fedele – annak ellenére, hogy a rövidebbik oldalán egy masnival körbe lett fogva – egy pillanatra megemelkedett, aztán azon nyomban vissza is csukódott. A fedél újra és újra megemelkedett, míg végül egy kicsit arrébb csúszott, és egy apró fekete orrocska kandikált ki a dobozból. Bármi is volt a csomagban, megérezte a lehetőséget, a szabadság ízét, és még erősebben próbálkozott. Addig-addig, míg a doboz teteje annyit nem engedett, hogy a benne rejtőző kutyus feje is kifért.
Egy kölyök Golden Retriever barna szemei tűntek elő a semmiből, aki először ugyan megrettent a hirtelen támadt szabadságtól, de néhány perccel később már nem csak a fejét dugta ki, hanem két – testéhez képest hatalmas tappancsát is. A doboz nem bírta a hirtelen bekövetkezett súly átcsoportosulást, és – a kutyus legnagyobb meglepetésére – feldőlt, mire a Retriever elterült az asztalon.
„Ha ezt az anyám látná” – nevetett fel hangosan Castle, mire a kutyus felült, megrázta kis buksiját, majd hegyezte a füleit. Ekkor pillantotta meg a kanapén ücsörgő írót. Nyüszíteni kezdett, de az író nem mozdult. Kíváncsian várta, hogy mit fog csinálni a kutya.
Néhány percig csak panaszosan nyüszített, de miután rájött, hogy a kanapén ülő férfi nem fog a megmentésére sietni, felállt. Körbe-körbejárt az asztalon, azt vizsgálgatván, hogy melyik oldalon a legbiztonságosabb leugrani. Az asztal hosszanti oldalán, a kanapéhoz közelebbi felén, kihúzva maradt egy szék. A kutyus meglátván az esélyt az asztal szélére araszolt, és határozatlanul megemelte az első két tappancsát. Nem mert leugrani, ehelyett néhányszor megfordult a tengelye körül, egy kis bátorságot gyűjteni. Harmadik forduló után a korábbinál egy kicsit nagyobb lendületet vett, majd ugrott, és puhán érkezett a székre. Még ugyanazt a lendületet kihasználta, és néhány másodperccel később már a földön landolt, ami kevésbé sikerült elegánsra, mint a székre érkezés. Az oldalára esett, ráadásul néhány centimétert csúszott is a fényesre csiszolt padlón.
Az író halkan kuncogott, és csillogó tekintettel nézte, ahogy a Retriever felpattan, és boldogon a kanapé felé szalad. Castle gyorsan felemelte mindkét lábát a kanapéra, kíváncsi volt, hogy vajon képes-e az apróság felmászni hozzá.
A kutyus amint a bútort elérte, két lábra állt, láthatóan nem szegte kedvét a próbatétel. Ugrott egyet, és a karmaival megkapaszkodott a kanapé szélében, de bármennyire is próbálta tartani magát, nem sikerült felhúznia magát az ágyra. Újra és újra megpróbálta, de hiába. Jó néhányszor körbejárta a kanapét, olyan pontot keresve, ahol sikeresen megkapaszkodhat, de minden próbálkozása kudarcba fulladt. Végül fáradtan, a két lábát ismét a bútor szélére tette, a fejét a mellső két mancsára helyezte, és bánatosan az íróra emelte gyönyörű barna szemeit.
Castle nem bírta tovább, és széles mosollyal az arcán felkapta a kiskutyát.
- Okos kis vakarcs vagy, hallod-e! – vakarta meg a füle tövét, mire a kutyus hálásan bújt hozzá – És mi legyen a neved? Hmmm… Mit szólnál Alfrédhoz? – emelte egy kicsit távolabb magától – Batman fegyvernöke után? – a kiskutya kérdő tekintetét látva, ismét elnevette magát – Látom, nem tetszik – Igazad van, túlságosan komoly. De azért maradnék az Alfréd mellett, csak becézve: Alfi?
A kutyus vakkantott egyet, amit az író igennek vett.
- Akkor legyen Alfi – ölelte újra magához a szőrpamacsot, mire az apróság örömét kifejezve lelkesen nyalogatni kezdte a férfi arcát.
Castle egyáltalán nem bánta a dolgot. Hacsak néhány pillanatra is, de elfelejtette minden bánatát.
***
- Így lesz a legjobb mindkettőtöknek! – hallotta maga mögül Demming hangját Beckett, ami a legkevésbé sem esett jól a nőnek.
Könnyes szemmel fordult meg, mélyen a férfi szemébe nézett, aki halványan elmosolyodott. Ez már több volt a soknál, és Beckett a szó szoros értelmében letörölte a férfi arcáról a vigyort. Mire az ismét elterült a földön. A férfi megrökönyödve törölte le a szája sarkából kiserkenő vért, és döbbenten emelte a nőre a tekintetét.
- Ezt a csókért, amihez nem volt semmi jogod. Szakítottunk, emlékszel? Én pedig mással járok… Pontosabban jártam… Neked köszönhetően. Menj vissza Los Angelesbe, és ha legközelebb ismét a városban járnál – indult el a kapitányságra – Hidd el, nem fogok megsértődni, ha nem köszönsz be!
Amint beért az épületbe, azonnal az alagsor felé vette az irányt. Elmorzsolt néhány könnycseppet, és megpróbált nem gondolni az elmúlt félóra eseményeire. Tudta, hogy igazságtalanul bánt – vagy legalábbis részben – Demminggel. Nemcsak az ő hibája volt, hogy Castle-lel szakítottak. De akkor is! Semmi joga nem volt ahhoz a csókhoz.
Érezte, hogy el kell terelnie a figyelmét, különben menthetetlenül összeomlik. A figyelemelterelésre pedig nem ismert jobb módszert, mint a munkát.
- Perlmutter! – rontott be a boncterembe, de a legnagyobb meglepetésére a lány holtteste mellett Lanie állt – Hát te?
- Ma érkeztünk vissza. Amikor telefonáltál, már a gépen ültünk, és ki kellett kapcsolnunk a mobilt. Miután leszálltunk, rögtön hívtalak, de akkor már te voltál elérhetetlen…
Beckett a zsebéhez kapott, és csak ekkor vette észre, hogy a mobilját az íróasztalán felejtette.
- Fantasztikus hétvégém volt… – csevegett boldogon Lanie, aki észre sem vette barátnője állapotát.
Kate alig fogott fel bármit is Lanie fecsegéséből, mindössze foszlányok jutottak elhozzá: „La Roy-ban vacsoráztunk… Az anyja gyűrűjét adta oda… Elvis kápolna…”
- Hát nem nagyszerű, hogy végre mindkettőnknek rendezett párkapcsolata van… Figyelsz te rám egyáltalán? Hahó, kislány!
- Tessék?
- Mi a baj? – kérdezte Lanie aggodalmasan, és lehúzta a gumikesztyűt.
- Szak… Szakít-ottunk – csuklott el Kate hangja, és feltartóztathatatlanul törtek elő a könnyek.
- Mi történt? – ölelte át barátnőjét a kórboncnok.
Beckett akadozva beszámolt mindenről, miközben Lanie ütemesen simogatta a hátát.
- Csak két napra megyek el, és már is minden a feje tetejére áll…
Hiába próbálkozott humorral, nem járt sikerrel. Így hát még szorosabb ölelte magához Kate-t, akinek megállíthatatlanul rázkódott a válla…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése