Beckett felrobogott a Kapitányság lépcsőjén, majd azonnal az asztalához ment. Olyan hévvel ült le, hogy jó néhány centimétert csúszott hátra. Bekapcsolta a gépet, és miközben arra várt, hogy a Windows felálljon, a kezébe vett egy ceruzát, amivel idegesen játszani kezdett.
Fogalma sem volt, hogy hol lehet Castle, de jelen pillanatban a legkevésbé sem akarta látni. Egész úton idáig azon járt az esze – önkéntelenül is egyre erősebben markolta a ceruzát – hogy vajon meddig mehettek el.
Dühös volt, és leginkább magára. A szívére hallgatott az esze helyett, és megnyílt egy férfinak, aki – mint látható – legkevésbé sem érdemelte meg. Úgy érezte magát, mint aki fejjel ment a falnak, és mindezt csak azért, mert attól félt, örökre elveszítheti a férfit. A férfit, aki valószínűleg még mindig azzal a nővel hetyeg. Erre a gondolatra még erősebben szorította a ceruzát, mire az kettétörött a kezében.
- Jó reggelt! – köszönt Ryan, aki láthatóan igencsak fáradt volt – Sikerült már kihozni Castle a fogdából?
- Tessék? – lepődött meg őszintén Kate.
- Azt hittem hallottál a tegnap estéről? – sütötte le a szemét.
- Igen, volt szerencsém olvasni róla – dobta félre ingerülten a ceruza maradványait.
- Ezek szerint akkor tudod…
- Mit tudok? – Beckett kezdte elveszíteni a türelmét.
- Hogy Castle-t az este végén lecsukták, és azóta ki sem engedték.
A nyomozónak végre kezdett valami derengeni az újságcikk végén. De akkor annyira dühös volt, hogy csak annyit fogott fel az egészből, hogy az író egy másik nővel volt együtt.
„Mégsem töltötte vele az éjszakát” – dobbant nagyot a szíve, de korábbi érzelmei nem párologtak el csak úgy egy szempillantás alatt.
- És te hol voltál ez alatt? – támadt neki a társának, akiről csak úgy sütött a bűntudat.
- Öhm… Hát…
- Ryan nyomozó! – csattant Gates hangja a hátuk mögött.
- Igen, Asszonyom?!
- Castle még mindig a zárkában van?
- Igen, Asszonyom!
- Helyes! Ráfér egy kis leckéztetés – elindult az irodája felé, de még félúton visszafordult – Ha megtudom, hogy maga vagy Esposito ott volt, és közreműködtek az esetnél, ezzel lejáratva a rendőrséget, jobb ha felkészülnek, hogy egy hónapig ismét gyakorolhatják a közlekedésirányításhoz szükséges mozdulatokat – és már be is csukódott mögött az ajtó.
- Szóval… – fogott bele a magyarázkodásban Ryan.
- Ne – állította meg Beckett – Inkább ne is mondj semmit – körülnézett – Esposito merre van?
- Fogalmam sincs. Egyébként ő még hamarabb lelépett tegnap – tette még hozzá, mintha így ő is felmentést kaphatna.
- Ez még nem ment fel téged – úgy olvasott Ryan fejében, mintha csak egy nyitott könyv lenne – Na, megyek, kihozom Castle-t – állt fel, és indult el a cellák felé.
***
Beckett lassan lépdelt a zárkákhoz vezető folyosón. Teljesen össze volt zavarodva. Nem tudta mit is érez valójában. Egyszerre volt dühös, bosszús és a legrosszabb, bizonytalan. Dühös, mert a férfi megbántotta. Bosszús, mert mindezt előrelátta, pontosabban megálmodta. Bár ennek cseppet sem örült, hiszen túl sok volt az egyezőség, és sajnos még élénken emlékezett a végére. Túlságosan is. Tudta, mégsem tett semmit, amivel megakadályozhatta volna. Végezetül bizonytalan, mivel fogalma sem volt, hogy mi történt az éjjel, és ez teljesen megőrjítette. A cikk óta, folyton az járt a fejében, hogy vajon Castle szereti-e annyira, hogy ellenálljon egy ilyen bombázónak? Vajon ő – egy hétköznapi rendőr, aki csak akkor szerepel a címlapokon, ha egy gyilkossági ügyben meginterjúvolják – elég ahhoz, hogy a férfi végérvényesen úgy döntsön, hátat fordít korábbi „nőfaló” életének? És mindez – hogy a férfi képes volt elérni, amit még soha senkinek, hogy kétségeket ébresztett saját magát illetően – csak továbbnövelte az ingerültségét. És az érzelmek kavalkádjának köre ismét bezárult.
Mire eddig jutott a gondolataiban, megérkezett a cellákhoz. Lassított léptein, és néhány percig csak némán figyelte a fogdában, a padon üldögélő magába roskadt írót. Végül már nem húzhatta tovább a dolgot, és megkocogtatta a rácsot, mire a férfi azonnal felkapta a fejét. Sokáig egyikük sem szólalt meg, csak némán nézték egymást.
- De legalább nem sztriptíz táncos volt – törte meg a csendet bűnbánó tekintettel Castle.
Beckettet a kijelentés hirtelen érte, és amikor eljutott a tudatáig, elnevette magát. „Végül is van benne igazság” – de azon nyomban komolyságot erőltetett magára. Nem akarta ilyen könnyen adni magát.
Castle egy pillanatra megkönnyebbült, amikor látta, hogy a nő elmosolyodik, de újbóli elkomorulása semmi jót nem ígért. A nő szemébe nézett, és majdnem akkora fájdalmat olvasott ki belőle, amit eddig csak akkor, amikor Beckett az anyja elvesztéséről beszélt. Minden szó, kifogás, amit az éjszaka folyamán – az alkohol okozta mámor elmúlása óta – kitalált, egy szempillantás alatt semmivé foszlott. Egy hang sem jött ki a torkán, és bánatosan hajtotta le a fejét. Azt kívánta bárcsak álom lenne ez az egész, és még csak nem is sejtette, hogy ezzel nincs egyedül. Bár egyeseknek több okuk is volt erre.
- Szóval csak ennyit tudsz mondani? – kérdezte Beckett nem kis éllel a hangjában – Még a végén kiderül, hogy örülnöm kéne, hogy az a… nő nem sztriptíz táncos volt…
- Én nem ezt akartam mondani…
Castle végre felállt, de továbbra sem ment közelebb a nőhöz. Pedig minden porcikája azt súgta, hogy rohanjon a rácshoz, fogja meg Kate kezét, és úgy kérjen bocsánatot. De lábai megmakacsolták magukat, így csak sután állt egy helyben.
- Akkor? Mit akartál mondani?
- Ismersz. Nem vagyok a szavak embere – látta a nő szemében megfogalmazódó kérdést – Vagy legalábbis szóban nem. Leírni könnyebb. Ott átgondolhatom, és addig javíthatom, amíg tökéletes nem lesz – sütötte le a szemét.
Kate látta, hogy a férfi – bár nem mutatja – mennyire kétségbe van esve. Adni akart neki egy esélyt. Esélyt arra, hogy a történtekre elfogadható magyarázatot adhasson. Hinni akart Castle ártatlanságában, de félt is attól, hogy mit talál a felszín alatt. Túlságosan is sok ehhez hasonló esettel találkozott.
- Akkor kezd elölről, és magyarázd meg kérlek, hogy mi történt tegnap éjjel – inkább csak a szíve diktálta a szavakat, ami már nem egyszer becsapta, most mégis újra felülkerekedett.
Castle-nek nagyot dobbant a szíve. Úgy érezte van még remény.
- Amikor felvetetted, hogy megünnepelhetnénk Javier eljegyzését, akkor még jó ötletnek találtam a dolgot…
„Pazar! Jobb ötletem nem is lehetett volna” – és fal híján a rácsba „verte” a fejét.
- Sokat ittam – folytatta a vallomást az író – a fiúk leléptek – felfigyelt a nő tekintetére, ezért még hozzátette – bár ez nem mentség, tudom. Végül azon kaptam magam, hogy Carla…
- Szóval Carla? – gúny csak úgy sütött a hangjából.
- Jobb lenne, ha még a nevét se tudnám? – vágott vissza a férfi, de nyomban meg is bánta tettét. Ugyanis ezzel legkevésbé sem javított amúgy is szorult helyzetén – Sajnálom…
- Aztán?
- Arról faggatott, hogy mikor lesz a következő Nikki Heat film, és hogy esetleg nem tudnám-e elintézni, hogy ő kapja meg Nikki szerepét, mivel Natalie-nak elvonóra kellett mennie.
Beckett türelmetlenül mordult egyet.
- Bár ezt te is tudod – Castle megköszörülte a torkát – Ekkor érkezett meg a barátja, aki erőszakoskodott vele. Én meg voltam annyira ittas, hogy kiskakast játszak egy kétajtós szekrénnyel – Kate-nek láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy elfojtsa eltörni készülő mosolyát – És behúztam egyet neki. A többiről már te is tudsz! Az éjszaka hátralévő részét itt töltöttem. Gates szavaival élve „Csakhogy lehűtse magát a Casanova”.
- És a csók? – ez volt a legfontosabb kérdés. Ez volt az, amit a leginkább tudni akart.
- Milyen csók? – kerekedett el az író szeme.
- Na ne szórakozz velem Castle! – húzta elő a farzsebéből, és vágta a férfihoz a még a folyosón talált, és magához vett New York Times aznapi számát.
Castle a döbbenettől tágra nyílt szemmel nyitotta szét, majd nézte meg a címlapot. Amint meglátta a képet, megkönnyebbülten nevette el magát. Kate kérdőn nézett rá.
- Ez… – kellett néhány másodperc mire összeszedte magát – Ez csak egy ártatlan puszi volt.
- Na persze!
- Tényleg – erősködött Castle – Csak megköszönte, hogy kiálltam mellette. Egyébként is utána azonnal letartóztattak.
- Csak ez állított meg abban, hogy ne menj tovább – nem tudta kimondani a nevét, így Kate csak az újság felé biccentett.
- Nem! Már a legelején, még úgy ittas állapotban is, tisztáztam vele, hogy nekem barátnőm van – tett néhány bátortalan lépést a nő felé – És hogy nincs az a pénz, amiért megcsalnám őt – a rácshoz érve megfogta a nő kezét, és mélyen a szemébe nézett – Szeretlek! És egyetlen nő sem érhet, még a nyomodba sem – Kate nem válaszolt – Kérlek, higgy nekem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése