Kate kihúzta magát, és a koporsó jobb oldalához sétált, megfogta a kallantyút, majd három társával – az ő vezényletével – egyszerre megemelték azt. Gyűlölte ezt az egészet. Egyáltalán nem akart itt lenni, hiszen elvesztett valakit, aki fontos volt neki. De ez a valaki megérdemelte, hogy tisztességgel elbúcsúzzon tőle. Talán még többet is. Erre a gondolatra egy könnycsepp gördült végig az arcán.
Ökölbe szorított kézzel tette meg az egyik lépést a másik után. És mialatt a sír felé lépdelt, egyfolytában azon az estén járt az esze. Egyszerűen nem tudta felfogni ép ésszel, hogy lehet valaki annyira kegyetlen, hogy orosz rulettre kényszerít egy embert a saját barátaival szemben. Még mindig fájt a tarkója ott, ahol Matthews leütötte. Akkor azonnal elveszítette az eszméletét, és mire magához tért, már nem tehetett semmit. Hiába pattant fel – sajgó fejével nem foglalkozva – és rohant a többiekhez, már csak arra ért oda, hogy Esposito a férfi fölött térdelt és próbálta újraéleszteni őt. Újabb könnycsepp jelent meg a szemében, de nem foglalkozott vele, hagyta hagy peregjen végig az arcán. Még most is a fülében csengett Esposito dühös-kétségbeesett hangja: „Hol a pokolban voltál?!” – támadt neki, és joggal. Ha jobban figyelt volna… Ha hallgatott volna a megérzéseire… Ha valamit, akármit megváltoztat abból, amit már amúgy is tudott az álom miatt… Most nem itt lennének.
Miután kiértek a mentősök, és közölték, hogy már semmit sem tehetnek, legszívesebben kifutott volna a világból. Ehelyett viszont mindannyian visszamentek a kapitányságra, és beszámoltak a fejleményekről a Kapitánynak. Legnagyobb meglepetésükre Gates nem dühöngött, csak csendben tudomásul vette, hogy az egyik osztályán dolgozó embere nincs többé. Ennél is nagyobb volt a megdöbbenés, amikor másnap a temetés részleteivel kapcsolatban kijelentette: „Nem érdekel, mit akar a család!” – csattant ellentmondást nem tűrően a hangja – „A rendőrség embere volt, akár tetszik a rokonoknak, akár nem! Tehát ennek fényében is fogjuk eltemetni. Ennyi év munka után, ennyi jár neki”. És mindez nem volt elég a kapitánynak. Minden költséget átvállalt, függetlenül attól, hogy a család többször is hangoztatta, hogy nem jelent gondot a temetés kifizetése.
Így hát Kate most itt feszített a díszegyenruhájában, és az utolsó útjára kísérte a férfit, akivel hosszú évekig dolgozott együtt. Innen-onnan halk sírást hallott ki, és egy-egy mondatfoszlányt, de nem hagyta, hogy eljussanak a tudatáig. Biztosan tudta, ha nem tartja magát, akkor ott helyben összeesik. Ehelyett az együtt töltött időkre gondolt, a nevetésekre, az ugratásokra, és arra, hogy már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.
Végre elérték a sírt, és mind a négyen óvatosan az odakészített pallókra helyezték a koporsót. Kate mielőtt felállt volna, végigsimított még egyszer utoljára a koporsó tetején, majd a legközelebbi tiszthez lépett, és átvette a felé nyújtott puskát. Nem volt kérdés, hogy azok között lesz, akik leadják az elhunyt tiszteletére a díszlövéseket. Kimért léptekkel csatlakozott a sortűzhöz felsorakozott egyenruhások mellé. Amint elfoglalta a helyét, látta, amint Gates kapitány a pódiumhoz sétál, és nekikezd a beszédének.
- Tisztelt Hölgyeim és Uraim…
Kate nem figyelt a beszédre, nem akarta még inkább elmélyíteni a kapott sebeket. Ehelyett először a sírt, majd az egybegyűlteket kezdte el tanulmányozni. A sír egy óriási tölgy alatt kapott helyet, így állandó árnyékot adva új lakójának. Maga választotta ki helyet, pontban a templommal szemben. A barátok és a rokonok félkörívben a sortűzhöz felsorakozott rendőrök mögött, és részben azok mellett gyűltek össze. Mindenki ott volt, aki ismerte és szerette a hősi halált halt férfit. „Mennyien szerették?!” – a gondolatra még inkább összefacsarodott a szíve.
Az első sorból hangosan felzokogott valaki, mire önkéntelenül is arra kapta a fejét. Martha, Alexis és Jenny egymás vállára borulva álltak, és könnyes szemmel figyelték, ahogy a koporsót a mélybe engedik.
- Fegyvert tölts… – hangzott a parancs, mire Kate összerezzent, de azon nyomban megtöltötte, majd a vállához emelte a fegyvert.
- Tűz – mire meghúzta a ravaszt.
- Tölts…
Leemelte a puskát, megtöltötte, majd újra a vállához tette.
- Tűz… – újabb lövés, újabb tisztelgés az elhunyt előtt.
- Tölts…
Nem kellett a fegyverre összpontosítania, anélkül is olajozott gépezetként hajtotta végre a mozdulatsort, hiszen ez volt az első, amit az Akadémián megtanítottak nekik. Mintha már akkor is arra készítették volna fel őket, hogy bármennyire is küzdhetnek, egyszer mindenki ugyanúgy végzi…
- Tűz…
A harmadik lövés után nem töltött újra, ehelyett a puskát a lábához helyezte, és figyelte, ahogy egy fiatal – feltehetően most végzett – rendőrtiszt halad el előtte kezében az összehajtogatott nemzeti zászlóval, és egyenesen a három nő felé tart…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése