Mindenki, még Gates kapitány is, a fehér táblánál gyülekezett. Beckett karba tett kézzel íróasztalának támaszkodott. Esposito a tábla mellett állt és le sem vette a szemét az áldozat képéről. Gates a tábla másik oldalán álldogált. Kevin Kate mellett egy széken ücsörgött, a kezét a szék háttámláján pihentetve. Egyedül Castle volt az, aki néhány méterrel hátrébb, egy tartóoszlopnak támaszkodott zsebre dugott kézzel, és onnan figyelte az eseményeket.
- Te sem gondoltad komolyan, hogy egyedül elengedünk, ugye? – kezdett el idegesen fel-alá járkálni Beckett.
- Arról ne is álmodjon nyomozó – nézett beosztottjára Gates is szigorúan.
- Hallottátok, mit mondott Matthews.
- Igen, hallottuk. De ne hidd, hogy ez visszatart attól, hogy veled menjünk.
- Én nem kérhetem…
- Nem kell kérned – nézett elszántan barátjára Kevin is.
- És persze küldök magukkal egy egységet is.
- Minden tiszteletem az öné Asszonyom – fogott bele óvatosan Beckett – de szerintem ez nem a legjobb ötlet?
- Miből gondolja? – szórt szikrákat a kapitány szeme.
- Esposito elmondása szerint egy harcedzett, profi katonáról beszélünk, aki vélhetően azonnal kiszúrná az erősítést – nézett elszántan feljebbvalójára Kate – És már azzal is sokat kockáztatunk, hogy mi Espositoval tartunk…
Gates láthatóan egy pillanatra elgondolkodott.
- Igaza lehet – bólintott megadóan – Maguk a legjobb embereim – tekintetével egy pillanatra elidőzött a „sarokban” ácsorgó írón – Ha valaki képes megoldani bármilyen helyzetet, akkor azok maguk.
- Köszönjük Asszonyom.
- Amint vége az akciónak – jól kivehető volt a hangjából az aggodalom – azonnal értesítenek. Megértették?
- Igen, Asszonyom – válaszolta Kate megkönnyebbülten.
Gates nem elégedett meg a Beckett válaszával. A nyomaték kedvéért a másik két nyomozóra is ránézett választ várva.
- Igen, Asszonyom…
- Hogyne, Asszonyom…
A kapitány bólintott, majd visszavonult az irodájába.
- Én is veletek megyek – hallották maguk mögül Castle halk, de elszánt hangját.
Mindenki egyszerre fordult a férfi felé. Szinte már meg is feledkeztek róla, hogy ő is ott van.
- Tudod te hová mész?! – Kate hangja egyik pillanatról a másikra vált ismét fagyossá.
- Tudom…
- Örülök, hogy végre tudod hol a helyed – zárta volna le a témát Beckett, de az író folytatta.
- …megfigyelni egy rajtaütést.
- De… – Kate erre már tényleg nem tudott mit mondani.
- Te mondtad, én csak megfigyelő vagyok. Ennél jobb alkalmat keresve sem találnánk erre.
Ryan és Esposito – szorult helyzetük ellenére – kénytelenek voltak elfordulni, hogy elrejtsék mosolyukat a páros évődését látva.
- Gates kapitánynak erről más lenne a véleménye.
- Szerintem Gates kifejezetten örülne, ha golyót kapnék, és végre megszabadulhatna tőlem…
„Remek! Mint a régi szép időkben” – gondolta némi éllel Beckett, és dühösen rendezgetni kezdte az iratokat az íróasztalán.
***
Két sarokkal korábban parkoltak le, mint ahova eredetileg a találkozó szólt. Esposito úgy vélte, így lesz a legbiztonságosabb.
- A térkép szerint három bejárata van az épületnek – mutatott rá külön-külön az ajtókra a tervrajzon Kate – Kevin! – fordult hátra az anyósülésről – Te és Castle – a hangsúlyból még mindig érezhető volt, hogy mennyire dühös a férfira – ezen az ajtón mentek be. Neked kell biztosítanod azt a kijáratot.
Kevin bólintott, hogy megértette.
- Helyes. Castle, hagyd, hogy Kevin tegye a dolgát, és ne légy láb alatt – semmi válasz – Na, mi van? Egyszeriben megsüketültél?
- Mintha azt mondtad volna – vágott vissza az író – hogy kibicnek hallgass a neve. Most már aztán tényleg eldönthetnéd, hogy mit is akarsz valójában!
Esposito halkan kuncogni kezdett, de Beckett villámló tekintetét látva köhögési rohamnak álcázta a dolgot.
- Én a keleti szárnyat biztosítom – Kate jobbnak látta, ha inkább figyelmen kívül hagyja Castle megjegyzését – Esposito pedig a főbejáraton megy be, ahonnan Matthews láthatja, hogy egyedül érkezett – Javi egyetértően bólogatott – Ha minden jól megy, akkor én innen – a keleti bejárat felől végighúzta az ujját a főbejárat felé – fogom bekeríteni. Ti pedig – nézett Kevinre és Castle-re – innen – és a korábbihoz hasonlóan megmutatta az utat.
Mindenki komoly tekintettel nézett Beckettre. Szinte érezni lehetett a feszültséget.
- A rádiókkal tartjuk a kapcsolatot, hogy pontosan tudjuk egymás és Matthews helyzetét. Mi megyünk előre – emelte tekintetét Espora – és amint elfoglaltuk a helyünket. Te is elindulhatsz. Rendben?
- Igen.
- Helyes – hajtotta össze a tervrajzot Kate – Akkor csapjunk a közepébe.
***
Kevin mielőtt befordult volna a sarkon, először óvatosan kilesett, és miután meggyőződött, hogy tiszta a levegő, intett Castle-nek, hogy kövesse. Beckett egy sarokkal korábban vált el tőlük.
- Most akkor hogy is álltok Beckettel? – fogta suttogóra Ryan, ahogy egyre közelebb értek az épülethez.
- Ezt meg hogy érted? – halkította le Castle is a hangját.
- Ahogy civakodtok… A régi CasKat-re emlékeztet.
- CasKat?! Ezt meg honnan szetted?
- Ezt még te említetted valamikor.
- Tényleg? Mikor?
- Fontos ez?
- Nem, teljesen igazad van.
- Szóval?
- Mi szóval?
- Most tényleg ennyire értetlen vagy? – torpant meg az ajtóhoz érve Ryan – Te és Beckett?!
- Ja – kis híja volt, hogy nem ütközött a nyomozóba Castle – Nem tudom…
- Na persze…
- Tényleg nem. Soha nem volt még ennyire távolságtartó…
- Amiért tettél is, Haver – nyitotta ki az ajtót, és lépett be rajta.
- A közbenjárásotoknak köszönhetően.
Kevin épp vissza akart vágni, amikor megszólalt a rádiója.
- A helyemen vagyok – hallották Beckett hangját – Fiúk?
- Ebben a pillanatban foglaljuk el.
- Javi indulhatsz!
- Vettem! – hallották most már Esposito hangját is.
Ryan beljebb óvakodott, és közben a szájára tette a kezét, jelezvén az írónak, hogy a legkisebb zajra is figyelniük kell.
Egy közepes helységben találták magukat. Valószínűleg – jobb időkben – ez lehetett az iroda. A jobb sarokban volt egy régi íróasztal. Kevin intett Castle-nek, hogy bújjon mögé fedezékbe. Az író hang nélkül teljesítette az utasítást.
Ryantől néhány lépésre, balra egy ősrégi bőr ülőgarnitúra volt elhelyezve, éppen az ablak alatt. Két lépéssel a bútor mellett termett, és fél térdre helyezkedett. „Soha jobb fedezéket!” – gondolta elégedetten, miközben a szemközti – egy másik szobába vezető – ajtóra szegezte a tekintetét.
- Elfoglaltuk a pozíciónkat – szólt bele a rádióba.
- Espo most állt be az autóval – kommentálta az eseményeket Beckett – Legyetek készenlétben!
Most már csak az volt a feladatuk, hogy türelmesen várnak. Castle azzal ütötte el az időt, hogy végigmérte az irodát. „A főnök biztosan szeretett mindent szemmel tartani” – gondolta, miközben végigmérte a szomszédos szobába vezető ajtó falán elhelyezett óriási üvegablakot, ahonnan remek rálátás nyílt a másik szobára.
Már félóra is eltelhetett, amikor Ryan már kezdte úgy érezni, hogy minden tagja elzsibbadt. Óvatosan testhelyzetet váltott. A következő pillanatban viszont a szíve is majd kiugrott a helyéről. Lövés dördült.
Castle azon nyomban felpattant.
- Vissza a fedezékbe! – szűrte a fogai között Kevin.
- De…
- Azonnal! – sziszegte ellentmondást nem tűrően.
- Megsebesítettem – hallották a rádión keresztül Esposito hangját – Beckett feléd tart.
- Vettem!
Ryan és Castle egyszerre lélegzett fel, de örömük túl korainak bizonyult.
Kevin az ujját a szájára szorította, jelezvén az írónak, hogy egy szót, és még csak véletlenül se jusson eszébe megmozdulni. Súlyos léptek zaját hallotta, de a tempóból azt is érezte, hogy az a valaki, aki feléjük tart vagy cipel valamit, vagy megsérült.
A szomszéd szobában feldőlt, majd apró darabokra tört valami, miközben a léptek egyre közeledtek. Ryan nem mozdult. A megfelelő pillanatra várt.
Ekkor vette észre az átellenes szoba közepére érkező alakot. A sötétség megnehezítette a dolgát, így hiába próbálkozott, egyszerűen nem tudta kivenni, hogy ellenségről vagy barátról van-e szó. De a következő másodperc rávilágított a kérdésre, ugyanis az alak tüzet nyitott rá. Kevin ösztönösen behúzta a fejét, és hallotta, ahogy két golyó is a falba csapódik mögötte. Nem érkezett újabb lövés, mire a nyomozó a pillanatnyi tűzszünetet kihasználva kihajolt a fedezék mögül, és azonnal lőtt, és csak ekkor hallotta meg Castle kiabálását.
- Kevin! Neeeee – ordította torkaszakadtából az író, aki már látta az ablakon keresztül azt, amit barátja még nem. Egy a holdfényben megcsillanó jelvényt.
Ryan abbahagyta a tüzelést, és kérdőn nézett az íróra. De már késő volt, és a másik szobában sebesülten rogyott össze valaki, akinek az alakját még Castle sem tudta kivenni, bármennyire is próbálta.
Ekkor hallották meg az éles kacajt, és amikor Kevin újra a másik szobára emelte a tekintet, és egy alakot látott eltűnni, már tudta, mit akart neki mondani Castle. A döbbenettől és a felismeréstől egyszerűen nem tudott megmozdulni. Lefagyva nézte végig, ahogy Castle talpra szökken, átrohan a szemközti szobába, letérdel a földön fekvő alak mellé, és megkezdi az újraélesztést. Az író hangja már csak foszlányokban jutott el a tudatáig.
- Gyerünk!… Tarts ki!... Nem hagyhatsz itt, hallod?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése