5x01 fiction: 8. fejezet

- Espo! Azonnal a Kapitányságra kell jönnöd! – Kate hangja remegett, minden erejére szüksége volt, hogy tartani tudja magát. 

- De hát nem hagyhatom itt Jennyt! – válaszolta a férfi a vonal túloldalán. 

- Castle-t letartóztatták… 

- Hogy micsoda? Castle-t…

- Ne! – szakította félbe a férfit – Alexis nem tudhatja meg. Még nem! 

- De hát… 

- Martha bemegy a kórházba, és majd mindent elmagyaráz Lexnek – magyarázta Beckett – és ott maradnak Jennyvel. Rád viszont itt van szükség – Kate hangja megbicsaklott – Ki kell hoznunk Ricket… 

- Értem – Espo kihallotta a nő hangjából a kétségbeesést – Fél óra és ott leszek… 

- Siess… 

*** 

Beckett és Esposito szinte egyszerre ért a Kapitányságra. Automatikusan a lift felé indultak, de néhány lépés után megtorpantak, és inkább a lépcső felé vették az irányt. Tűz esetén a protokoll, hogy minden műszaki berendezést leállítanak, és a liftet még nem helyezték újra üzembe. Kettesével szedték a fokokat, és amikor felértek a szokásos emeletre, a lélegzetük is elakadt. Mindenütt por, hamu, és elszenesedett bútorok. 

Jól látható volt, hogy a középpont Beckett asztala volt, amelynek nagyjából három méteres sugarában szinte minden porig égett. „Ha itt lettem volna…” – futott át Kate agyán – „Jobbat nem is tehettem, minthogy felmondtam…” – ekkor eszébe jutott Ryan, és gombóc nőtt a torkában. 

Espo megkocogtatta a vállát, és a fejével biccentett a kihallgató felé. Gyors léptekkel indultak el a tükörfal másik oldalára. Már éppen a beszélgetésre összpontosítottak volna, amikor a hátuk mögül felhangzott egy igen szigorú női hang. 

- Magyarázatot várok! – dörrent rájuk Gates – Hogy a pokolba lehetséges, hogy még csak pár órája helyeztem magukat vissza állományba, de már ugyanakkora, ha nem nagyobb kutyaszorítóban vannak! 

- Asszonyom… 

- Tudni akarom – nem hagyta, hogy nyomozói közbeszóljanak – Miért arra kell bejönnöm a kapitányságra, hogy a CIA letartóztatta Castle-t gyilkossági kísérletért, ráadásul kiderült, hogy a drágalátos írónk állítólag a CIA egyik legbefolyásosabb vezérkari tagjának életére tört. 

- Az egész miattam történt – fogott bele a magyarázatba Beckett. 

- Mondjon valami újdonságot! – vágott a nyomozó szavába ingerülten a kapitány, mire annak még a szava is elakadt – Gyerünk, folytassa! 

- Szóval… a múltkor, amikor Ryan… – hebegte Kate, majd vett egy mély levegőt, és nagy nehezen összeszedte magát – Amikor Ryan megmentette az életem, az anyám ügyében a saját szakállamra nyomoztam – Gates bólintott, hogy ezt már tudja – Mikor felmondtam, akkor végleg eldöntöttem, hogy lezárom, és magam mögött hagyom, ami a múltban történt… 

- Fogja rövidre! 

- De ma reggel felrobbant a bomba, ráadásul Smith-t… 

- Ki az a Smith? – vonta fel a szemöldökét Gates. 

Beckett habozott. Erre nem tudta mit feleljen. Vajon mennyit mondhatott el Ryan a kapitánynak? Megemlítette Montgomery nevét is? És a legfontosabb, ha most kitálalna, akkor mit tenne Gates? Tényleg tönkretenné – azt az egy hibát leszámítva – egy makulátlan és tisztességes rendőr emlékét? Egy dolgot megtanult, amióta Gatessel dolgozik együtt. Azt, hogy a kapitány lojális, keménykezű, de tűzbe menne az embereiért, amit már nem egyszer bizonyított is. Kate végül döntött: kockáztatnia kell! És röviden összefoglalta a kapitánynak – aki figyelmesen hallgatta – az elmúlt egy év történéseit. 

- Egy év kellett ahhoz, hogy mindent elmondjanak nekem? 

- Sajnálom… 

- Tudja Beckett nyomozó, az egyik legjobb rendőrnek és legjobb emberemnek tartom – Kate csodálkozva meredt Gatesre, ami a kapitány figyelmét sem kerülte el – Igen, jól hallotta, amit mondtam. De végtelenül makacs, önfejű és gyakran fejjel megy a falnak, ami az életébe kerülhet, ha nem változtat a magatartásán – a nyomozó közbe akart vágni, de Gates nem hagyta – Egyet viszont jól jegyezzen meg. Az élet kegyetlen, és nagyobb bosszúálló, mint bármelyik ember, aki köztünk él. Soha nem arra sújt le, aki makacs, önfejű és konok, hanem a hozzá legközelebb állókra. Míg végül nem marad más, csak a bűntudat és a lelkifurdalás… Higgye el! Ezt tapasztalatból tudom… 

Beckett megkövülten figyelte, amint Gates elhagyja a szobát. A kapitány néhány lépés után megtorpant. 

- Na, mi lesz? – fordult vissza a nyomozókhoz – Ki kell húznunk a „kedvenc” írónkat a slamasztikából, nem? 

„Ha én nem jutok szóhoz, akkor vajon mit fog szólni Rick, amikor elmondom neki, hogy a Vaslady kedvenc írójaként emlegette” – töprengett elmélyülten, miközben lassan a kapitány nyomába eredt. 

***

- Mr. Castle elmagyarázná nekem, hogy mit keresett abban a parkolóban, ahol lelőtték a főnököm? – állt keresztbe font kézzel a CIA ügynöke az asztal előtt. 

Castle már korábban is ült a kihallgatóban. De általában a „jó” oldalon, Beckettel karöltve. Most viszont fordult a kocka. Ő volt a gyanúsított, és semmiképpen sem volt rózsásnak nevezhető a helyzete. Egyszer – rémlett fel benne egy emlék – igen, egyszer már ült itt, mint vádlott, de akkor „csak” Beckett ült vele szemben, és nem volt az asztalhoz bilincselve. Bezzeg most! Már fájtak a csuklói ott, ahol a bilincs ráfeszült a kezeire. A két cm-es mozgástér pedig még csak arra sem volt elég, hogy kifújja magát. 

- Maga tudja az én nevem. Esetleg megtudhatnám én is a magáét? 

- Szerintem maga összetéveszt azzal a csinos kis nyomozónővel – biccentett a tükörablak felé az ügynök, mire Castle kezei ökölbe szorultak – Úgyhogy felvilágosítanám, hogy maga most a gyanúsított, és nem a kebelbarátom! 

- Ha nincs név, nincs story – dőlt hátra Rick, már amennyire a bilincsek engedték. 

- Nincs abban a helyzetben, hogy feltételeket szabjon! 

- Tényleg? – kérdezett vissza az író. 

Fogalma sem volt, miért is keménykedik a vele szemben álló férfival. Legfőképpen azért sem, mert a férfi kigyúrt izmai arra engedtek következtetni, hogy elég lenne egy ütés, és padlót fogna. „Legalább megvan a következő könyv rossz fiúja” – fürkészte az ügynök arcát – „Nincs is jobb, mint amikor egy szituációt az író maga tapasztal meg” – halványan elmosolyodott, de a következő gondolatra az arcára fagyott a mosoly – „Kár, hogy minden valószínűség szerint a következő bestsellerem egy cellában kerül megírásra… Ráadásul le se rázhatom Ginát, azzal a szöveggel, hogy épp nem vagyok elérhető”. 

- Mr. Castle – szólította meg harmadjára az ügynök az írót – Csak nem a jövőjén mereng? Adjak zseblámpát? – Rick értetlenkedő arcára pillantott, és szélesen elvigyorodott – Amilyen sötét, mármint a jövője – magyarázta – elkelhet valami fényforrás… 

- Menjen a… 

- Nocsak, végre valami érzelem is tükröződik az arcán – hirtelen elkomolyodott – Jobban tenné, ha dalolna, mint a kismadár… 

- Nem szoktam idegenekkel társalogni – Rick rákönyökölt az asztalra – De tudja mit? Magával kivételt teszek. 

- Fene azt a jó szívét – gúnyolódott a férfi – Tehát? mit keresett abban a parkolóban? 

- Gondoltam veszek valami ajándékot az újdonsült barátnőmnek. Mivel a parkolóház közelében lévő plaza parkolója már megtelt, így kénytelen voltam azt a parkolót használni. Órákat nézelődtem – színpadiasan elmélázott, majd folytatta – de nem találtam semmi megfelelőt. Így hazaindultam. És nicsak, mit találtam? Smitht, amint majdnem elvérzik. Több se kellett, hazavittem. Hiszen nincs is szebb ajándék, mint egy épp elvérzőben lévő 50-es férfi?! – most rajta a volt a sor, hogy gúnyolódjon. 

- Hallott már a 911-ről? 

- Mindenki a 911-gyel jön. Komolyan mondom nem értem miért?! 

- Na, ne szórakozzon velem! – csapott az asztalra az ügynök, megelégelve az író gúnyolódását – Miért lőtte le a felettesemet? 

- Mondhatnám, hogy nem én tettem – dőlt hátra ismét Rick – de maga úgysem hinne nekem… Szóval spóroljuk meg a felesleges köröket… 

A CIA embere nem bírta tovább idegekkel, és Castle-re borította az asztalt… 

*** 

Beckett, Espo és Gates az egyetlen működő számítógép előtt gubbasztottak, és a parkolóházban készült felvételeket böngészték át. Kate-nek már elzsibbadt a nyaka, és hogy egy kis életet leheljen bele, hátrahajtotta a fejét, és masszírozni kezdte a zsibbadt testrészt. 

- Most jön Castle – mutatott a képernyőre Javi, mire Kate a monitorra kapta a tekintetét. Nyomban meg is bánta a tettét, mert erős fájdalom nyílalt a nyakába. Nem foglalkozott vele – Tisztára, mint James Bond – vigyorgott Espo elismerően, miközben a monitoron megelevenedett Castle, amint célra tartott fegyverrel, az autókat pajzsként használva egyre közelebb araszol Smith-hez.

Kate már éppen válaszolni akart, amikor óriási robaj támadt valahol a kihallgató irányában. Mindhárman a hang irányába kapták a fejüket…

5x01 fiction: 7. fejezet

- Miféle komplikációk? – kérdezte sürgetve Kate. 

- Belső vérzése volt, ezért sok vért veszített – mindenki bólintott, hogy ezt már tudják – Az égési sérülések miatt is sok folyadékpótlásra van szüksége. Ezért teljes vért adtak neki, de nem bírta a keringése. Összeomlott. Azt mondják, hogy nem biztos... – Alexis nyelt egy nagyot – Csoda, ha megéli a holnapot. 

- Te jó ég! – kapott a szájához Kate. Először Jenny-re gondolt, aztán arra, hogy még csak meg sem köszönte Kevin-nek, hogy megmentette az életét és erre már könnybe lábadt a szeme. 

- Rick! – fordult az íróhoz – Menj, adj vért te is! Tegyünk meg mindent, amit tudunk. – törölte meg a szemét a nyomozó. 

Castle magához húzta majd homlokon csókolta a nőt. 

- Minden rendben lesz – mondta, majd elsietett a véradó szoba felé. 

- Lanie? – kérdezte Kate. 

- Már elindult vissza a ... – de Lex meggondolta magát, inkább nem szólította nagyapjának - ... Smith-hez. 

- Értem. És Javi? 

- Bent van Jenny-vel, nem akarja egyedül hagyni. 

Kate-től csak egy bólintásra tellett. Leült Alexis-el a váróban lévő fehér székekre és csak meredt maga elé. 

*** 

Martha a sebesült férfi mellett foglalt helyet. Egy nedves papír zsebkendőt szorongatott. Nagyon sóhajtott, így állva ellen az újabb könnyeknek. 

- Miért, Alex? – a nő hangja újra elcsuklott - Miért? – újra kitört belőle a sírás. 

Pár pillanatig csak ült így, majd felállt, hogy tiszta zsebkendőt hozzon magának. De mielőtt ellépett volna az asztal mellett, a férfi rekedten megszólalt. 

- Martha... 

A nő felkapta fejét és visszasietett az elég rossz állapotban lévő férfihez. 

- Hozzak valamit? – Olyan áhítattal nézte a férfit, mintha az csak egy hete ment volna el és most csak épp alvásból ébredt – Fáj valamid? 

- Vizet – nyögte „Smith”. 

Martha már rohant is egy pohár vízért. Amikor visszatért vele, a férfi nyaka alá nyúlt és így segített neki inni egy-két kortyot. Nagyon rossz érzés fogta el a nőt, hiszen Alex nyaka és egész teste szinte égett a hőtől. 

Rögtön a fia telefonjáért nyúlt és tárcsázta Kate számát, de mielőtt elindította volna a hívást, a férfi megfogta a kezét. 

- Martha... – nehezére esett a beszéd, sűrűn kapkodta a levegőt, de nagyon aprókat lélegzett csupán - ...nagyszerű fiút neveltél... – a mondat végére köhögés fogta el. 

- Sssh – csitította Martha, de újabb könnyek gyűltek a szemébe – Pihenned kell. – ezzel végigsimított a férfi kezén és Richard dolgozószobája felé vette az irányt. 

Kate már az első csörgés után felvette. 

- Minden rendben, Martha? – kérdezte megelőzve a nőt. 

- Nem, nem – rázta meg a fejét, pedig tudta, hogy ezt Beckett nem látja – Nagyon magas láza van... 

Nem jött válasz a vonal másik végéről. Amit pedig Martha nem láthatott, hogy Kate a tenyerébe temette az arcát. Fogalma sem volt róla, hogy mi tévők legyenek. 

- Lanie már úton van – mondta végül. 

- Az nem elég – Martha hangja komolynak és határozottnak tűnt – Te is tudod, hogy kórházba kell szállítani különben... 

Kate pontosan tudta, hogy Martha miről beszél. Tisztában volt vele, hogy Rick apja meghalhat, ha nem segítenek rajta hamar szakszerűen, egy kórházban. De biztos volt viszont abba is, hogy ha ezt a döntést Castle nélkül hozza meg, akkor a férfi képes és még valami őrültséget tesz. 

- Lanie segít, csak tarts ki – mondta, és remegő kézzel letette a telefont. Ebben a pillanatban ért oda hozzájuk Rick. A véradóban kapott ásványvízét odanyújtotta Kate-nek, majd leült, kezére szorítva a kötést. 

*** 

- Mióta ilyen forró? – kérdezte idegesen Lanie, amikor visszaérve megvizsgálta a férfit. 

- Mikor elmentetek még nem volt láza. Nem lehet több, mint egy órája. 

- Már az is túl sok – Dr. Parish hangjából düh és aggódás egyszerre csengett ki majd inkább a feladatra koncentrált – Van jég itthon? 

- Igen – Martha nem várta meg, amíg a doktornő kéri, hogy hozza, már ment is érte. 

Mikor visszaért a tálcára pakolt jégkocka csomagokkal, letette Lanie keze alá. 

- A mellkasa köré, tarkójára és a csuklóira kell raknunk ezeket. 

- Segítek – bólintott Martha és kapkodva a megadott helyekre pakolták a jeget. A férfi fejére még került egy vizes ruha. 

- Ettől többet nem tehetünk - sóhajtott Dr. Parish. 

- Kopogtak, mire mindketten összerezzentek. 

- Várunk valakit? – kérdezte gyanakodva Lanie. 

- Nem – válaszolt Martha. 

*** 

Castle, Beckett és Lex még mindig a váróban ültek. Espo lépett ki az egyik vizsgálóból és feléjük sietett. 

- Jenny? – kérdezte aggódva Alexis. 

- Kiütötte magát. Alszik – Javi végignézett a csapaton. Látva Lex és Rick kezét Kevin után érdeklődött – Ryan? 

- Senki nem mehet be hozzá, folyamatos megfigyelés alatt van. Az elkövetkezendő huszonnégy óra döntő. – magyarázta Kate, de megcsörrent a mobilja és Lanie telefonszámát jelezte a készülék. 

- Lanie?! 

- Kate! Jobb lenne, ha hazajönnétek! – mondta feltűnő nyugodsággal Dr. Parish. 

- Mi történt? – bukott ki a kérdés Kate-ből, mire Rick felkapta a fejét. 

- Gyertek – és a vonal megszakadt. 

Kate kétségbeesve fordult szerelméhez, aki szavak nélkül tudta, hogy valami baj van otthon. Valami az apja állapotával kapcsolatosan. 

- Hozzuk be! – kérlelte a nyomozó – Kórházban kell ellátni! - Nagyon nem kellett erőlködnie, mert Castle is erre az álláspontra jutott magában. Most apja életben tartása mindennél fontosabb. 

- Menjünk – pattant fel Castle. 

- Én is megyek! – ugrott fel a helyéről Alexis. 

- Ne, kicsim. Maradj. Behozzuk, de idejövet már nem lesz hely a kocsiban. – Az író megölelte lányát és Kate-el együtt elsiettek. Rick nem csak a kocsiban lévő helyek miatt aggódott, de ha esetleg már elkéstek, nem akarta, hogy Lexis lássa, ahogy a halott nagyapja fekszik az otthonukban. „Az eddigi események is elég szörnyűek már számára...” 

Javi támogatóan a lány vállára tette a kezét. „Ez az egész egyre csak rosszabb lesz.” – gondolta Lex. 

Castle és Beckett az összes sebességkorlátozást átlépve hajtottak hazafelé. Mikor a lakáshoz vezető útra fordultak – az út másik végén egy villogó jármű fordult le – már nem látták a mentőt. 

Felrohantak a lépcsőn. Rick elől, Kate néhány lépéssel lemaradva, de mindketten megtorpantak, amikor a bejárati ajtót nyitva találták. Martha-t meglátva határozottan léptek be. 

- Mr. Castle! – szólalt meg egy ismeretlen férfihang – Le van tartóztatva! 

Mielőtt Rick a hang irányába fordult volna már kattant is a kezén a bilincs. 

- Hogy...mi... – kapkodta a fejét a férfi. 

- Kik maguk? – kérdezte felháborodottan Kate a három öltönyös férfitől – És milyen alapon tartóztatják le? 

- A CIA-től jöttünk, Beckett nyomozó és nincsen abban a helyzetben, hogy kérdezősködjön. 

- És én? Nekem jogom van tudni, miért csuknak le! – vetette oda dühösen Castle. 

- Megtaláltuk a lenti autóban a fegyvert, amivel lelőtte a korábban még az asztalon fekvő felettesem. Joga van hallgatni, szóval tegye azt! 

- Uram! A többiekkel mi legyen? – kérdezte a másik CIA ügynök Kate-re és Lanie-re mutatva. 

Mielőtt a rangidős ügynök válaszolhatott volna – és mindenkit bezsuppoltat egy zárkába – Castle szólalt meg előbb. 

- Kényszeríttetem őket. Fegyverrel. Nincs közük ehhez! – mondta az író miközben az ajtó felé léptek. 

Kate álla leesett a döbbenettől és meg sem bírt mozdulni. Teljesen lefagyott, Martha-ra nézett, aki a kezei közé temetett arccal rázta meg a fejét. 

- Igazán? Fegyverrel? – hitetlenkedett a CIA-s – Mégis milyen fegyverrel? 

- Beckett nyomozó fegyverével – mondta Rick és Kate-re nézett. Megrázta a fejét, jelezve, hogy ne ellenkezzen. A nő halálra vált arccal nézett vissza rá.

5x01 fiction: 6. fejezet

Kate döbbenten figyelte az eseményeket. Túl sok volt ez így egyszerre. Először a bomba, aztán Ryan, és most Smith. És mindennek középpontjában ő állt. Azon járt az esze, hogyha neki túl sok, akkor Castle mit érezhet? Egész életében azt hitte, hogy az apja elhagyta – ami igaz is – és már kezdte feldolgozni, hogy sohasem fogja megtudni, miért. És most a semmiből mégis csak előkerült az apja. 

Döngve csapódott be Castle után az ajtó, és Kate rögtön utána akart menni, de Martha a karjánál fogva állította meg, miközben megrázta a fejét. A nyomozó viszont kirántotta a kezét, és nem foglalkozott Marthaval, hiszen pontosan tudta, milyen az, amikor az ember úgy érzi, hogy elárulták. Már az ajtónál járt, amikor megszólalt a telefonja. 

- Beckett – vette fel azonnal – Szia Espo. Hogy van Ryan?... Hogyan?...Milyen csoport kell? AB?... Nem, én A pozitív vagyok... – valaki megütögette a vállát. Alexis volt az – De várj, Alexis mondani akar valamit… – és eltartotta a telefont a fülétől. 

- Kate! Apa és én AB vércsoportúak vagyunk. 

- Espo mondd meg a dokinak, hogy van két ember, aki megfelelő donor – szólt Beckett ismét a telefonba – Azonnal indulunk a kórházba… Hogy bírja Jenny?... Mondd neki, hogy kitartás, mindjárt megyünk mi is… Szia! 

- Mi történt? – kérdezte idegesen Lanie. 

- Ryan sok vért veszített a műtét során – magyarázta a konyhában álldogáló csapatnak Kate, miközben a telefonjában Castle számát kereste – ráadásul ritka a vércsoportja, és a kórháznak nincsenek tartalékai belőle. Azért hívott Espo, hogy aki tud, az menjen és adjon vért. 

- Indulhatunk is… – lépett hozzá tettre készen Lexis. 

- Mindjárt, csak felhívom Ricket – emelte a füléhez ismét a készüléket – Azt mondta Esposito, hogy minden cseppre… – valahol a dolgozószobában megszólalt egy telefon. 

- Ez apa csengőhangja – közölte a tényt Alexis, bár teljesen fölöslegesen. 

- Oh, hogy az a… – nyelte el a mondat végét Kate – Akkor a következőt tesszük – vette a kezébe az irányítást – Lanie, te elviszed Lexet a kórházba, majd visszajössz, és tovább figyeled Smith állapotát – Lanie bólintott és már szedte is össze a cuccát – Martha itthon marad addig, és vigyáz rá… 

- De hát mit csináljak vele? – kérdezte riadtan az említett – Nem értek én ehhez… 

- Nincs más választásunk – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Beckett – Ryannek szüksége van ránk, és minden perc drága – mire Martha csak megadóan bólintott. Lanie és Alexis csak erre a jelre várt, és már indultak is a bejárati ajtó felé – Addig is én megkeresem Ricket… Csak tudnám, hol keressem… – dörzsölte meg nyugtalanul a homlokát. 

- Először a játszótéren nézd meg! – szólt szinte elhaló hangon Martha, miközben egy széket húzott az ebédlőasztal mellé, hogy onnan kísérhesse figyelemmel a sérült férfi állapotát. 

- Milyen játszótéren? 

- Egy éve ugyanarra a játszótérre jár… A pontos helyet soha nem mondta meg. Talán csak azért, hogy végre legyen egy nyugodt helye, ahol nem találom meg… – mélázott el egy pillanatra az asszony. 

- Martha?! 

- Oh, ne haragudj drágám – kapott észbe Martha – Csak annyit tudok, hogy egyszer a játszótér közelében dedikált… 

- Tényleg?! – lepődött meg Kate, de sikerült gyorsan rendeznie a gondolatait – akkor ott kezdem… 

- Te tudod, hol van? 

- Inkább csak sejtem… A lényeg, hogyha Smith-szel bármi történik, akkor Castle telefonjáról bármelyikünket utol tudod érni – kapta magára a kabátját, miközben a kocsi kulcsaiért nyúlt, és az ajtó felé vette az irányt. 

- Kérlek, mondd meg neki, hogy annyira sajnálom… – mondta elcsukló hangon Martha, és egy könnycsepp gördült végig az arcán, amit a nyomozó már nem látott. 

*** 

„Ő az apám?!…” – sietett le a lépcsőn dühösen Castle. 

- Jó napot, Mr. Castle – köszönt az előcsarnokban udvariasan a portás. 

- Magának lehet, hogy jó… – robogott el a döbbenten álldogáló férfi mellett Rick, és a járda mellett parkoló kocsijához ment. Egyetlen helyet tudott, ahol nyugodtan gondolkodhat… 

*** 

„Vajon tényleg az a játszótér?” – morfondírozott a kormány mögött ülve Kate, hiszen az elmúlt egy évben, ha valami bántotta, vagy egyszerűen csak gondolkodni szeretett volna, akkor mindig arra a játszótérre ment. Valahogy mindig feltöltötte… Vagy egyszerűen csak arra emlékeztette, hogy Castle miként fogadta meg, hogy akkor együtt utánajárnak az anyja ügyének… Hogy lehet, hogy egyszer sem futottak össze? 

Megállt a könyvesbolt előtt, ahol alig egy éve a visszautasítástól félve felkereste Castle-t. Akkor jól alakult minden, mondhatni a lehető legjobban, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán, miközben az elmúlt éjszakára gondolt. „Mintha azóta évek teltek volna el…” – gondolta kicsit szorongva, miközben leállította a motort, és kiszállt a kocsiból. 

Körülnézett, majd miután meggyőződött, hogy egyik irányból sem jön autó, átkelt az úton. Már a felező vonalnál járt, amikor egy ismerős alakot pillantott meg a játszótér közepén egy hintában üldögélve. Lassan a férfihoz sétált, aki csak akkor vette észre Beckett érkezését, amikor a nő elfoglalta a szomszédos hintát. 

- Hogy találtál meg? 

- Tippeltem, és bejött – a férfi kérdő tekintetére folytatta – Martha elejtett néhány szót egy játszótérről és egy könyvesboltról, ahol korábban dedikáltál – nézett a férfira mosolyogva – Azt üzeni, hogy sajnálja… 

- Na, persze… 

- Rick – fogta meg Castle kezét – Biztosan jó oka volt, hogy nem mondta el… 

- Még pedig? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában, de közben csak úgy sütött a bánat a tekintetéből. 

- Ezt talán tőle kellene megkérdezned… 

- Ne haragudj – simított végig Kate kezén Rick, miközben bűnbánóan hajtotta le a fejét – Én csak… 

- Csalódott vagy, és ezt teljesen érthető is. De azzal semmire sem mész, ha itt marcangolod magad ahelyett, hogy rákérdeznél Marthanál, vagy Smithnél. 

- Igazad van – szállt ki Castle a hintából – A legjobb lesz, ha rögtön utánajárok a dolognak – indult el határozottan a kocsija felé. 

- De még mielőtt pontot tennél arra a bizonyos i betűre, be kellene ugranod a kórházba vért adni. 

- Ezt meg hogy érted? – torpant meg Castle. 

- Kevin sok vért veszített, és… 

- Akkor induljunk azonnal – fogta fel azonnal a dolgot az író, és futás közben már szedte is elő a zsebéből a kocsi kulcsait. 

Húsz perccel később már a kórház folyosóján siettek végig. Alexis az egyik széken üldögélt és egy üveg vizet szorongatott az egyik kezében, miközben a másikkal a friss kötést szorította a könyökhajlatára. Az arca viszont nem sok jót sejtetett. 

- Mi történt? – kérdezte az újonnan érkezett páros kifulladva – Jenny hol van?

- Az orvosok nyugtatót adtak neki – válaszolta feszülten Esposito, aki eddig Lex mellett a fejét a falnak vetve álldogált – Újabb komplikációk…

5x01 fiction: 5. fejezet

Kate mindenre számított csak erre nem. Teljesen megdöbbent a válasz hallatán, de az első döbbenet után, rögtön kétségei támadtak. 

- Rick, ez még nem jelent semmi biztosat – kezdte Kate – látod milyen állapotban van! 

- Persze, de akkor is, ez... 

- Semmi de! Nem alapozhatod egyetlen mondatra a feltételezést, hogy... – érvelt tovább Kate miközben Alexis lépett be az ajtón – ...ő az apád! – fejezte be a lány hallatára. 

Castle és Beckett egyszerre fordultak Lex felé, akinek éppen szóra nyílt volna a szája, de úgy maradt, ahogy meghallotta annak a mondatnak végét. Legvadabb álmában sem gondolta, hogy a lehetséges nagyapját ápolják az étkezőasztalon. 

- Apa?! – ez az egyetlen szó egyszerre volt kérdés és felszólítás is. 

- Alexis, ez csak feltételezés – vágott közbe Kate, és próbált mindenkit megnyugtatni. 

- Mi a feltételezés oka? – nézett még mindig az apjára. 

- „Fiam”-nak szólított még mielőtt elveszítette az eszméletét. 

Alexis csak szigorúan bólintott, majd hirtelen témát váltott, de látszott a szemén, hogy még mindig ugyanaz a kérdés foglalkoztatja. „Tényleg nagyapám fekszik odakint?” 

- Lanie végzett. Stabilizálta, de még így is kórházban kéne lennie – hadarta a lány, majd kisietett. 

Kate és Rick még összenéztek egyszer, majd a férfi ment ki először. Lanie a véres kötszereket és eszközöket szedte össze a kukába. Kate tekintette az asztalon pihegő férfire esett. A mellkasán tenyérnyi kötés volt leragasztva, még mindig eszméletlen de ez talán szerencse is neki, mert különben hatalmas fájdalmai lennének. 

- Miért nem tér magához? – kérdezte Castle a doktornőt. 

- Sokkot kapott, Castle. Az is kisebb csoda, hogy még él. – magyarázta Lanie, majd odalépett az íróhoz, hogy komolyan letolja, azért amit tett – Hogy hozhattál haza egy mellkason lőtt embert, mondd, elment a józan eszed? – nem kiabált, nehogy meghallják őket, de érezhető volt, hogy nagyon ideges – De mondom tovább... Ha ez a férfi meghal, akkor mindannyian mehetünk a börtönbe. Tudod, lehet te így tervezted a jövőt, DE én nem! 

- Lanie... – kezdte volna Kate, de Dr. Parish egy mozdulattal csendre intette őt és felé fordult. 

- Te sem vagy jobb! Iderángattál minden figyelmeztetés és felszerelés nélkül. Most komolyan, Kate! Orvos vagyok és te vagy a legjobb barátom... neked kéne legjobban tudnod, hogy lehet, nem foglalkozom rutinszerűen élő emberekkel, de felesküdtem az istenért! Ugyanúgy felesküdtem én is az élet védelmére...és mit tettem az imént? Elláttam egy embert, egy asztalon - az asztal felé intett - minden szakszerű eszköz nélkül, sőt fájdalomcsillapítás nélkül egy legkevésbé sem steril helyen! – mire befejezte Lanie szemei szikrákat szórtak. Hiába mentette meg Smith-t az adrenalin hevében, végül egy szusszanásnyi idő után tudatosult benne is, hogy mibe is keveredtek. 

Mindenki hallgatott. Csak az asztalon fekvő férfi egyenletes szuszogását lehetett hallani. Beckett nem tudott barátnője szemébe nézni, elkapva tekintetét Alexis-re nézett, de így sem volt jobb a helyzet. Sejtenivaló volt, hogy a fiatal lány is azon az állásponton van, amin Lanie. 

Castle csak a padlót fixírozta és a kezével a tarkóját dörzsölgette. Igazából mindenki tisztában volt vele, hogy a doktornőnek van igaza mégsem hallgattak rá. 

- Lehet, hogy ő az apám, Lanie. 

Lanie-nek nem is volt ideje meglepődni mivel Alexis dühösen megrázta a fejét, majd határozott léptekkel elindult a kuka felé, lehajolt és a legfelül lévő – mással nem szennyezett – vattát kivette. Visszament a kővé dermedt szoborcsoporthoz, majd az apjára nézett. 

- Tessék – nyújtotta neki vattát – Tudni akarom, hogy ki fekszik ott, és hogy kiért teszünk kockára mindent. Meg tudod csináltatni, igaz? DNS tesztet! 

Kate feszülten figyelte az eseményeket. Amikor Lanie-re nézett, csak dühös pillantást kapott válaszul. Kezdte magát nagyon kiszolgáltatottnak érezni. Az egész ügy már teljesen másba csapott át, mint ahonnan indult. Hiszen Johanna Beckett meggyilkolásával indult az egész, aztán sózták a nyakába Castle-t, aki megbolygatta az egészet az újonnan kiderített információkkal. Azóta meghalt Montgomery kapitány, meglőtték Beckett nyomozót, leomlott a fal közte és a krimi író között és mindennek tetejébe most - amikor a legaljasabb gyilkosok kergetik a nőt – beüt a gigszer a Castle családba is. „Ettől Castle sem tudna rosszabbat írni...ebből még az ő könyvében sincs jó megoldás...” – dörzsölte meg az arcát Kate. 

- Készíttesd el, Rick! – helyeselt a nyomozó – Biztos van egy ismerősöd, aki fű alatt megcsinálja, nem? 

Rick tétovázva de elvette a véres vattadarabot – amihez közben Lanie adott egy tiszta papírtasakot – és sóhajtva bólintott. Ő korán sem volt biztos abban, hogy meg akarja-e tudni az igazat. Még nem érezte felkészültnek magát, hogy szembenézzen az apjával, aki soha nem volt jelen az életében. De ez már nem csak róla szólt, hanem a körülötte lévőkről is. „Ha kiderül, legalább valamelyest tudok Kate ügyére koncentrálni, és nem ezen rágódom...vagy...Nem! Most nem vonhatja el semmi a figyelmünket, hiszen meg akarják őt ölni...meg akarják őket ölni...” – ezen gondolat közben Castle az asztalon fekvő férfire aztán a mellette álló nőre nézett, majd vissza. 

Az ajtó felől kulcszörgésre lettek figyelmesek. A nagy sürgésforgás és kétségbeesés közepette megfeledkeztek valakiről... 

- Oh szép napot mindenkinek! – lépett be az ajtón Martha. 

Az összegyűlt csapat egymásra nézett, majd újonnan érkező nőre. 

- Dr. Parish, maga itt? Micsoda kellemes meglepetés... – Martha közelebb lépkedett hozzájuk, majd amikor látta, hogy még mindig komoly arcot vág mindenki, ő is elkomolyodott. Lassan oldalra nézett és ekkor pillantotta meg a sebesült férfit. A nő szó szerint elfehéredett, a kezében lévő papírtáskákat pedig elejtette, amikor eljutott a tudatáig a felismerés, hogy kit is lát valójában. 

- Alexander? – kapott a szájához de a szemei már könnybe lábadtak. 

Castle erre a megmozdulásra elkapta a tekintetét anyjáról és inkább félre nézett és bámult a semmibe. Nem kell ettől több bizonyíték, hogy kiderüljön az igazság. Kate meg akarta fogni a férfi kezét, biztosítékul, hogy mellette áll, de Rick idegesen elrántotta azt és a szemeteshez robogott. Egy hirtelen mozdulattal belevágta az előbbi fehér csomagocskát. 

- Azt hiszem erre már nincs szükség – Szavaiból sütött a düh, csalódottság és tanácstalanság egyszerre. Semmivel nincsenek jobb helyzetben, mint egy órával ezelőtt. 

- Richard, mi... – hebegett Martha – ...mi történt? Hogyan... 

Alexis arcán legördült egy könnycsepp, mire Kate együtt érzőn megszorította a vállát. 

- Miattam... – szólalt meg végül a nyomozó – ...ha nem nyomozok tovább anyám ügyében, mindez nem történik meg... hiszen engem védett majd egy éven át... miattam tette kockára az életét.
Castle nem volt képes tovább hallgatni ezt a társalgást. Minden szó nélkül szinte kirohant – közben még Martha elhaló hangon megszólította, de nem törődött vele – majd becsapta maga után az ajtót.

Júliusban

Murders around the Europe

Beckett és Castle már 2 hónapja van hivatalosan együtt (Castle fanfiction), amikor holtan találják Beckett egykori professzorát. A rendőrség értetlenül áll az eset előtt, hiszen a professzor köztiszteletben álló személy volt, a Rendőr Akadémia oszlopos tagja, akit mindenki szeretett. Gates eleinte habozik Beckettre bízni az ügyet, hiszen pontosan ismeri, hogy milyen forrófejű tud lenni, ha olyan személyről van szó, aki közel áll hozzá. Néhány nappal a gyilkosságot követően a professzor gépének meghajtójáról sikerül visszanyerni egyetlen file-t, amiből a nyomozó páros arra a következtetésre jut, hogy a gyilkost Európában kell keresni.

És megkezdődik a tengerentúlon az országokat átívelő hajsza, amelyhez csatlakozik egy rátermett nyomozónő is. A kérdés már csak az, hogy vajon tényleg csak a professzor volt a célpont? Vagy egy sokkal nagyobb horderejű dolog áll az egész mögött? Végül pedig vajon a nyomozó párosunk képes megbirkózni az új és ismeretlen környezettel?

*A kép az Eurotrip című film borítójáról lett szerkesztve!

5x01 fiction: 4. fejezet

„Fiam?!” – nézett ismét az eszméletlen férfira, de megint csak egy pillanaton múlt, hogy nem ütközött össze az előtte haladó járművel. 

- Az istenit! – szitkozódott hangosan, és dühösen a kormányra csapott. „Erre most még csak gondolnom sem szabad, különben pontosan kettővel többen halnánk meg, mint amennyi feltétlen szükséges.” 

A lakása előtt pont volt egy szabad hely, amit éppen el akart foglalni egy sötétkék Ford. Castle még több gázt adott, és fékcsikorgás közepette állt meg, még mielőtt a Ford betolathatott volna a parkolóhelyre. A Ford sofőrje hosszan dudált, majd miközben megfordult, hogy másik helyet keressen, még bemutatott az írónak, akit ebben a pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelt. Kivágta a kocsi ajtaját, és az utas üléshez sietett. 

- Mi történt? – jött hátulról Kate hangja, aki látható megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy Castle-nek nem esett semmi baja. 

- Meglőtték. És kb. tíz perce elvesztette az eszméletét is. Segítenél? – fordult a nyomozóhoz, miközben már nyúlt is Smith válla alá – Lanie? 

- Úton van – ragadta karon ő is az eszméletlen férfit – Ne nézz így rám! Nem könnyű a nap ezen szakában átjutni fél New Yorkon! 

Szerencséjükre sikerült úgy felvinni Castle lakásába Smith-t, hogy senkivel – még a portással sem – találkoztak. Alexis már az ajtóban várta őket. 

- Hova…? 

- Az ebédlőasztalra – előzte meg lánya kérdését Castle, miközben el-elakadt a lélegzete. 

Alexis már ott is termett az asztalnál, és a terítő négy sarkát összefogva lekapott mindent róla, majd a kanapéra hajította a csomagot. Némelyik tárgy gyanúsan koccant össze, de ezzel a csapat egyik tagja sem foglalkozott. 

Kate és Castle az asztalra fektették Smith-t, majd mindketten kifújták magukat. Alig telt el néhány másodperc, amikor kopogtak. Beckett sietett ajtót nyitni. 

- Szia kislány – köszöntötte a kórboncnok a barátnőjét, észre sem véve annak elcsigázott arckifejezését – Meg kell valljam, nagyon meglepődtem, amikor azt mondtad, hogy itt találkozzunk, de annál jobban örülök nektek… 

- Te nem mondtad neki? – kicsit ingerültebbre sikeredett Castle kérdése a kelleténél, de Lanie üres kezeit látva nehezen tudta türtőztetni magát. 

- Csak annyit mondtam, hogy sürgősen… 

- Mi az? – kapkodta felváltva az író és a nyomozó között a fejét Lanie – Mi történt? – végül megállapodott a tekintete az asztalon fekvő férfin – Ti meg mi az ördögöt műveltetek? És kicsoda ez? – lépett közelebb az asztalhoz, miközben a sebesült Smith-re bökött. 

- Ő Smith, és… 

- Erre most nincs időnk – vágott közbe idegesen Castle – Meglőtték, és ki kell szedni belőle a golyót, különben… 

- Mond, hogy most csak viccelsz velem – jött a felismerés Lanie számára. 

- Te vagy az egyetlen, akit hívhattam… 

- Leszámítva a 911-et, ugye?! 

- Nem hívhattam… Nem engedte… 

- És mióta hallgatsz egy félig eszméletlen férfi kéréseire? 

- Amióta ő garantálta Kate életét az elmúlt egy évben – válaszolta Castle határozottan, majd a kórboncnok döbbenetét kihasználva megkérdezte – Akkor segítesz, vagy sem? 

- Tehetek mást? – jött az ingerült kérdés egy szúrós pillantás kíséretében, majd Alexishez fordult – Alexis, kérlek hozd fel a kocsimból a helyszíneken használatos táskámat – dobta a lánynak a kocsi kulcsait – És siess! Ahogy elnézem, már nem sokáig húzza… 

Majd a beteghez lépett, megvizsgálta a pulzusát, és levette az ingét. Kissé nehezen szedte a beteg a levegőt, és ez igencsak nyugtalanította. 

- Meg tudod menteni? – kérdezte kétségbeesetten Rick. 

- Egy kórházban több esélye lenne… 

- Nem ezt kérdeztem! 

- Az istenit, mit vársz tőlem? – nézett a dühösen a férfi szemébe – Vélhetően összeesett a tüdeje. Ráadásul tachycard. És ha mindez nem lenne még elég, akkor egy golyó is van a mellkasában, és mivel láthatóan nem vérzik, ezért akár belső vérzése is lehet. Tehát mi is volt a kérdés? 

- Én csak… – kezdett visszakozni Castle, de Alexis érkezésére félbe maradt a további mentegetőzés. 

- Köszönöm – nyúlt Lanie az Alexis kezében lévő táskáért. Kinyitotta. Kivett belőle egy pár új gumikesztyűt, felhúzta a kezére, majd egy injekciós tűért nyúlt. Láthatóan remegett a keze, ami Castle figyelmét sem került el. 

- Lanie?! – próbálkozott az író. 

- Igen, Castle? 

- Öhmm… Remeg a kezed… 

- Nem mondod?! – már kezdett elege lenne Rick aggályoskodásából – Az elmúlt tíz évben egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány élő páciensem volt. Szóval, ha megkérhetlek, ne idegesíts fel még ennél is jobban. 

- De… 

- Semmi de, Castle – elégelte meg a dolgot Lanie – Kate tűntesd el a szemem elől – majd Beckett kérdő tekintetére csak annyit mondott – Most! 

- Nem megyek innen sehova… – tiltakozott az író, de Kate finoman karon ragadta, és a dolgozószobába vezette. 

Lanie megvárta, amíg becsukódik az ajtó a páros mögött, és csak azután fordult ismét a sebesült felé. 

- Egy bemeneti seb, tehát egy golyó… Összeesett a tüdeje. Ez már biztos… – magyarázta inkább csak magának, semmint a vele szemben álldogáló Alexisnek – Ptx, vagyis inkább részleges légmell… Segíts oldalra fordítani – utasította Lexet, mire a lány egyből mellé lépett. 

Együttes erővel sikerült stabil oldalfekvésbe helyezni a férfit úgy, hogy a sérült tüdő került felülre. 

- Vedd elő a táskámból a fertőtlenítőt! – mire Alexis a táskába nyúlt, előkapott egy műanyag flakont, és megrázta. 

- Üres! 

- Mi az, hogy üres? – csattant fel a kórboncnok, majd a homlokára csapott – A múltkori eset óta még nem volt időm feltölteni… Van itthon valami alkohol? 

- Persze – válaszolta Lex, és már rohant is bárszekrényhez, és a kezébe kapta az első üveget, ami a keze ügyébe akadt. 

- Tessék – nyomta Lanie kezébe az üveget. 

- Glenrothes? Ráadásul ’85-ös? – vizsgálgatta elismerően az italt a nő – Nem semmi! – lecsavarta a kupakot, és hirtelen meghúzta. Megtörölte a száját, majd Lex elképedt arcára esett a pillantása – Igazad volt. Kell valami idegnyugtató is – válaszolta a ki nem mondott kérdésre – De hozd inkább apád arcszeszét! 

Alexis elrohant, majd pár pillanat múlva már jött is, kezében a márkás arcszesszel. Lanie végiglocsolta a férfi mellkasát és hónalját is – Tartsd erősen! – mire Lexis csak bólintott. 

Lanie ismét a kezébe vette az injekciós tűt, kitapogatta a hónalj vonalában az 5. és a 6. bordát, vett egy mély levegőt, és a két bordaív közé szúrta a tűt. A férfi mellkasa olyan hanggal kezdett el süllyedni, mintha egy felfújt lufit lassan elkezdenének ereszteni. 

- Csökkentettük a belső nyomást és kiegyenlítettük a külsővel – magyarázott fellélegezve Lexnek. 

Lanie ismét megvizsgálta a beteget – Alexis minden mozdulatát árgus szemekkel figyelte – mire megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a férfi bár pihegve, de egyenletesen lélegzik. Viszont a vérnyomása és a pulzusa alacsony. Ráadásul még láza is volt. 

- Fordítsuk ismét a hátára – jött az újabb utasítás – ki kell venni a golyót… És a végén el ne felejtsük emlékeztetni az apádat, hogy ezek után egy igen nagy szívességgel tartozik nekem! Kérek egy szikét! 

- Köszönöm – vette át Lextől. 

Majd ismét arcszeszért nyúlt és végiglocsolta az eszközt. Kicsit még mindig remegett a keze, de már nem annyira, mint amikor a tűt tartotta. A bemeneti seb mentén szélesebbre nyitotta a sebet. Csak reménykedni tudott benne, hogy egyrészt a golyó nem ért szervet, másrészt pedig nem ment túl mélyre. A nő homlokán sűrűn gyöngyözni kezdtek az izzadságcseppek. 

- Törlést! 

- Tessék? – kapta fel a fejét Lex. 

- A homlokom! – egy szavas kérdés-válaszoknál nem futotta többre az erejéből. 

- Ja… – kapott észbe Alexis, és a konyhából hozott egy tiszta törlőrongyot, amivel felitatta a vízcseppeket a kórboncnok homlokáról. 

- Mindjárt meglesz… Érzem… – szinte már csuklóig volt a férfi mellkasában – Igen! Megvan – és a következő pillanatban már a kezében tartotta a golyót – Ha jól látom – nézett ismét a sebbe, miután a kivett golyót letette az asztalra – akkor nem ért szervet… Belső vérzés innen úgy látom, hogy nincs… De ez még nem jelent semmit… Alexis! Kérek egy tűt és fonalat a táskából! És mindkettő új legyen! 

Lex azonnal a táskához lépett, kivette belőle a kért dolgokat, és Lanie kezébe nyomta. A kórboncnok néhány öltéssel összezárta a sebet. A művelet befejezését követően mélyeket lélegzett. 

- Most pedig meg kell emelni egy kissé a mellkasát. Kérlek, hozz egy laposabb párnát – nézett a lányra – Köszönöm… Amíg én megemelem a férfit, addig te csúsztasd be a párnát alá… Remek… 

*** 

A dolgozószobában Castle fel-alájárkált idegességében. Akárhányszor ki akart menni, hogy megnézze, hogy állnak kint a dolgok, Kate megakadályozta. 

- Rick! – simított végig a férfi arcán – Értsd meg kérlek, hogy azzal nem segítesz Smith-nek, ha az idegire mész annak a személynek, aki éppen az életéért küzd… 

- De nem veszíthetem el… – harapta el a mondat végét Castle. 

„Éppen most, amikor végre rátaláltam... Azt mondta, hogy ’fiam!’…„ – amióta beléptek a dolgozószobába, azóta csak ezen járt az esze. Nem tudta eldönteni, hogy mit jelenthetett az a mondat. Vajon tényleg azt, amire gondol? Vajon tényleg ő az apja? Hiszen sok idősebb ember hívja a fiatalabb férfiakat „fiamnak”. „Tudnom kell! Biztosan kell tudnom!”. 

- Hogy érted azt, hogy „nem veszíthetem el”? – zökkentette ki a gondolataiból Kate, akit meglepett az előbbi fogalmazási mód. 

Castle erre nem tudott mit felelni. Nem tudta, miként mondhatná el, hogy mi is nyomja valójában a lelkét. A nyomozó szemébe nézett. Kérdést látott benne, de közben aggodalmat is, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy mindent elmondjon. 

- Azt mondta… – nyelt egyet, mielőtt folytatta volna. Kate bátorításképp megszorította a kezét – „Sajnálom, fiam”.

5x01 fiction: 3. fejezet

- Hogy mi? Most? – kérdezett vissza döbbente Castle.

- Legyen egy óra múlva abban a mélygarázsban, ahol a múltkor. 

- De... 

- És még valami, Mr. Castle. Beckett nyomozót ide ne hozza! – és ezzel le is tette. 

Rick még a búgó telefonnal a kezében nézett Kate-re, aki értetlenül állt az események előtt és fel sem kellett tennie a kérdést, már jött a válasz. 

- Smith. Találkozni akar – Castle úgy mondta, mintha még mindig nem akarta volna elhinni. Érezte, hogy valami megváltozott Smith hangjában. Tudta, hogy nem véletlen mondta neki, hogy Beckett-et ne vigye. 

- Rendben, induljunk! – bólintott Kate és már el is indult az ajtó felé. 

- Nem, Kate. – szólalt meg határozottan Castle – Neked maradnod kell. 

A nyomozó lassan megfordult és elkerekedett szemmel nézett Rickre. 

- A fenéket foglak odaengedni egyedül, Castle. – Kate felháborodottan pillantott a férfire. 

- Apu, mi folyik itt? – lépett be az ajtón Alexis. Látszott rajta, hogy fáradt az előző esti ünneplés miatt – Min veszekedtek? 

Pár pillanatig mindenki hallgatott, majd Rick szólalt meg végül. 

- Találkozóm van – idegesen tekintett az órájára. 

- Az a fickó az, igaz? – Alexis keresztbe fonta a kezeit. Kate felkapta a fejét a kérdésre. „Még Lex is tudott róla?” – ebből a gondolatból eszmélve nagyon csúnyán nézett Castle-re. 

- Nem engem akarnak... Egyedül megyek és kész! – jelentette ki a férfi és elindult kifelé. 

- Nem, Castle ez... – indult el utána Kate de Alexis félbeszakította őket. 

- Kate! – szólalt meg felemelt hangon – Apának igaza van. Most bárki van veled, ugyanannyira veszélyben van, mint te. Eddig is bízhattatok abban az emberben. Ha azt mondja, hogy ne menj... Akkor azt jó okkal teszi. – Lex feszülten húzogatta a pulcsija ujját és látszott, hogy könnyek gyűltek a szemébe. Ő is érezte, hogy most nagyon komoly a helyzet. 

Rick és Kate hosszú pillanatokig néztek egymás szemébe, majd a nyomozó engedett. 

- Jól van – nyelt egyet és odanyújtotta a fegyverét a férfinek – Siess...itt várlak. 

Castle biccentett miközben a Glockért nyúlt, még Alexis-re pillantott egyszer, aztán a két nő már csak a csukott ajtót figyelte. 

*** 

Egy fél óra múlva Rick a nyirkos aszfaltlejárón sétált lefelé. A nadrágja szíjába csúsztatott fegyvert tapogatta, hogy biztos helyen van-e. Megnyugvással töltötte el, hogy meg tudja védeni magát. A távolban álló kocsikat kémlelte, sehol egy lélek és feltűnő csönd egy garázshoz képest. Hideg és párás volt a levegő, amibe benzin szag vegyült, Castle pulzusa nem hagyott alább, sőt ahogy járkált az autók között úgy egyre nőtt a feszültség benne, lélegzet visszafojtva koncentrált a sötét sarkokra. 

Pár percnyi idegtépő sétálás után hatalmas levegőt vett és megnyugtatta magát. „Ha valaki a halálomat akarná, már lecsapott volna...” – gondolta, amikor lövést hallott a távolból, majd még egy követte. Kirántotta a hátánál lévő fegyvert, és kibiztosítva tartotta maga elé. „Mit művelek én?” – elmélkedett magában – „Nem vagyok rendőr...ha elkapnak Kate fegyverével a kezemben, hogyan magyarázom ki?” – Miközben ezen járt az esze ütemesen lépkedett az előbbi lövés irányába. Rutinosan – ahogy Beckett nyomozó tenné – az autókat használta pajzsnak. Tudta, hogy hamarosan odaér, ahonnan a lövéseket hallotta és ezzel arányosan már csak a saját szívdobogását érezte a torkában. 

Pár autóval odébb végre meglátta. Rátartotta a fegyver csövét és így szólt oda a félhomályban földön fekvő férfinek. 

- Uram? – félig kérdésnek, félig figyelmeztetésnek szánta. 

- Castle? – nyögte alig érthetően a férfi. 

- Smith! – jött a felismerés és Rick leengedte a fegyvert, odarohant a meglőtt emberhez - Mi történt? – kérdezte, majd eltette a fegyvert. Közben már elővette a telefonját, hogy segítséget hívjon. 

- Nee... – kapta el Smith a telefont tartó kezet – Nem szabad. 

- De meglőtték... 

A férfit a mellkasa alsó részén találta el a golyó. Alig vérzett, de ez semmi jót nem jelentett és ezt Castle is nagyon jól tudta. 

- Eljött hozzám... elvitte a papírokat... 

- Ez már nem számít – rázta meg a fejét Castle – Segítség kell különben meg fog halni! 

A férfi már nem teljesen volt magánál, de még egy erőtlen mozdulattal a zsebébe csúsztatta a kezét és egy kocsi kulcsot ejtett el félúton. 

- Rendben – Rick rögtön értette, hogy mit akar Smith. Megnyomta a kulcson lévő gombot, mire három autóval arrébb felvillantak a lámpák. – Segítek! – „...hiszen maga is ezt tette...életben tartotta a nőt, akit szeretek.” – ezzel a gondolattal cipelte a kocsi anyósülésére a sebesült férfit. Még visszarohant a Smith mellett talált fegyverért és - a markolatot egy szövet zsebkendővel körbetekerve – a kesztyűtartóba dobta. 

Padlógázzal indult el és így is fordult ki a garázsból. Egy fegyveres idegen állt a mélygarázst jelző táblánál, és amikor elhajtottak mellette – mintha Castle lassított felvételen nézte volna – látta a férfi dühtől eltorzult gúnyos mosolyát majd a következő pillanatban lövés érte az autót, kitörve ezzel a hátsó szélvédőt. 

- Hogy az a... – bukott le Rick amennyire csak tudott. 

Hátrafordult, de nem követte őket senki, az előző fegyveres fazon eltűnt az út széléről. Smith felnyögött és a mellkasához kapott. „Orvos kell neki...de nem mehetünk most kórházba. Hogyan magyaráznánk ezt meg? Ott rögtön megtalálná...” – futott végig pillanatok alatt Castle agyán. 

Előkaparta a telefonját és Beckett-et hívta. 

- Castle! Mi történt? – kérdezte idegesen Kate, mintha csak tudta volna, hogy valami baj történt. 

- Orvos kell – hadarta Castle. 

- Micsoda? Te... 

- Nem nekem, de most nincs idő, Kate. Hívd Lanie-t és jöjjön a lakásomra! Mondd neki, hogy lőtt seb... 

- Castle, ilyet nem... 

- Kate! – kiáltott a telefonba – Csináld, kérlek! – majd Rick kinyomta, és a szélvédőhöz dobta a telefont. 

- Tartson még ki, Smith – fogta meg a férfi vállát. 

- Sajn... – hörögte a fél választ, nyelt egyet és megrázta a fejét – Sajnálom, fiam. 

Castle annyira megdöbbent, hogy jó pár másodpercig nem is az utat figyelte. Nem értette az egészet, nem is akarta felfogni az előző mondatot. Még időben észbe kapott és gyorsan oldalra rántotta a kormányt így ki tudta kerülni az előtte éppen megálló terepjárót.

- Tessék? – súgta halkan, de a mellette fekvő férfi már elvesztette az eszméletét és a feje az ülésre hanyatlott.

5x01fiction: 2. fejezet

Kate azonnal az ajtó felé indult, már a keze a kilincsen volt, amikor meghallotta Castle hangját: 

- Semmi kifogásom az öltözéked ellen, de esetleg át kellene öltöznöd… 

Beckett fülig vörösödve fordult meg, mire Martha és Alexis csak halkan kuncogott. 

- Nem is rossz ötlet – majd tanácstalanul nézett körbe – Öhm… Esetleg van sejtésed arról, hogy a ház melyik részében hagyhattam el a ruháimat? – emelte a tekintetét a férfira, miközben még jobban elpirult – Csak mert nekem fogalmam sincs… 

Erre a két nő most már jól hallhatóan kuncogott. Castle egy szigorú pillantással elnémította őket, majd szerelméhez lépett, és egy apró csókot nyomott az ajkára. 

- Ne is foglalkozz velük – súgta a nő fülébe – Ami pedig a ruháidat illeti, vettem a bátorságot és bedobtam őket a mosógépbe. Amilyen csuromvizesek voltak… Szóval mindent megtalálsz a szárítóban. Amíg átöltözöl, addig én is gyorsan magamra kapok valamit – és már indult is az emeltre. 

Tíz perccel később már a kocsiban ültek, és padlógázzal hajtottak a Kapitánysághoz. Mielőtt még kiszálltak volna, Castle kérdő pillantással nézett Kate-re. 

- Ez nem a legjobb pillanat... – értette meg azonnal a kérdést a férfi szemében, aki erre csak bólintott, és megszorította a nő kezét – Köszönöm – mosolygott hálásan, és ő is megszorította az író kezét. 

Esposito már a kordont jelző szalag előtt várt rájuk. Végignézett a pároson, és egyből tudta, valami megváltozott. Kérdőn nézett Beckettre, aki csak halványan bólintott. Esposito szélesen elmosolyodott, de még mielőtt gratulálhatott volna az újdonsült párnak, Beckett figyelmeztetően rázta meg a fejét. 

- Mi történt? – kérdezte Beckett a társát, nem foglalkozva annak értetlenkedő arckifejezését. 

- Nem tudok semmit – rázta meg bosszúsan a fejét Javi – Nem akarnak beengedni… 

- Mi az, hogy nem akarnak átengedni? Majd én megoldom! 

- Mint te is tudod, felfüggesztettek… 

- Tessék?! – Castle nem tudta palástolni meglepettségét. 

- Te pedig felmondtál… – folytatta Espo Rick meghökkenését figyelmen kívül hagyva. Bár meglepődött, perceken belül már másodszor – Szóval a helyedben meg sem… – de már csak Beckett hűlt helyének magyarázott. 

Kate két lépéssel a kordon mellett termett, és már emelte is fel a szalagot, amikor az ott álldogáló járőr megállásra késztette a mozdulatát. 

- Rendőrségi helyszín. Civileknek belépni tilos. 

- Phil – szólította a keresztnevén a férfit Kate – Én vagyok az, Beckett nyomozó. 

- Sajnálom, Asszonyom – mondta feszengve a járőr. Beckett felvonta a szemét a megszólításra. „Asszonyom?! Ezek szerint már mindenki tud a felmondásomról…” – De Ön is pontosan tudja mi a szabály… 

- Engedje át őket – jött hátulról egy szigorú női hang, mire a járőr maga emelte meg a sárga szalagot, és adott utat Beckettéknek. 

- Mi történt, Asszonyom? 

- A reggel folyamán egy harmincas évei végén járó férfi hozott egy csomagot magának – válaszolta Gates – és negyedórával később felrobbant. 

- Megsérült valaki? 

- Ami azt illeti igen… 

- Ki? – kérdezték egyszerre összeszorult gyomorral. 

- Ryan… 

- Mi? – tört ki Espo – De hogyan? 

- Az előzetes vizsgálatok alapján, egy kis hatósugarú, időzített bombáról van szó, amely ráadásul még fényre is reagált volna – nézett jelentőségteljesen Kate-re a kapitány – Az volt a szerencsénk, hogy senki nem próbálta felbontani… 

- De akkor Ryan hogyan…? 

- Amikor a bomba robbant, éppen a hatósugarán belül volt. 

- És hogy van? – kérdezte feszülten Castle. 

- Úton a kórházba… Még semmi biztosat nem lehet tudni… 

- Jennyt már értesítették? 

- Igen. 

- Felhívom, hátha tud már valamit – nyúlt a telefonjáért Javi. 

- Asszonyom, szeretném ha… – szólalt meg határozottan Beckett, miután Espo távozott. 

- Egy jó okot mondjon, Beckett nyomozó – vágott a szavába Gates, de Kate figyelmét nem kerülte el, hogy a kapitány a felmondása ellenére nyomozónak szólította – hogy miért engedjem, hogy az ügyön dolgozzon! 

- Azért mert én voltam a célpont. 

- Nem ellenérvet kértem – csattant fel Gates, de közben idegesen túrt a hajába – De mivel éppen most vesztettem el, remélhetőleg csak ideiglenesen, az utolsó nyomozómat is, ezért visszajöhet. És szóljon Espositonak, hogy ő is újra állományban van. 

- Köszönöm, Asszonyom… 

- Gates kapitány – lépett hozzájuk az egyik tűzoltó – A főparancsnok beszélni akar Önnel. 

- Értem – indult el a tűzoltó után, de még visszafordult Beckettékhez – De ezzel nincs lezárva a múltkori ügy. Megértette? 

- Igen, Asszonyom. 

- És még valami! Mára várom a CIA érkezését. Szóval ne lepődjön meg, ha a nyomozás során társaságot kap. A csapat vezetője pedig Robert Buckley, aki teljes együttműködést kért. Remélem világos voltam? 

- Igen, Asszonyom. 

- CIA? – kérdezte Castle, miután Gates eltűnt az épületben. 

- Erről én sem tudtam – és legalább akkora meglepettség tükröződött az ő arcán, mint az íróén – De azért örülhetsz… 

- Miért is? 

- Végre összejön a CIA-s elméleted… 

*** 

A kórházban már ott találták Jennyt, aki zokogástól rázkódva omlott Esposito karjaiba. 

- Annyira bántotta, hogy felfüggesztettek benneteket – csuklott el a hangja. 

- Ssss… Semmi baj – próbálta megnyugtatni őt Javi – Van már valami hír? 

- Semmi, az orvosok nem mondanak semmit – majd könnyes szemmel nézett Beckettre – Megtaláljátok azt, aki ezt tette? Ugye? 

- Igen, megtaláljuk. És jobb, ha egy percet sem vesztegetünk – ránézett Espositora, és az elszánt tekintetéből tudta, hogy nem fog egy tapodtat sem mozdulni, hiszen a társáról volt szó – Szólsz, ha valamit megtudtok, ugye? – mire a férfi csak bólintott. 

***

Castle lakása előtt parkolt le Kate. Egész úton szinte alig beszéltek egymással. Kate fejében csak úgy örvénylettek az elmúlt napok eseményei. És egy kérdés már azóta foglalkoztatta, amióta Castle megmondta, hogy részben ő volt az, aki távol tartotta az anyja nyomozásától. 

- Min gondolkodsz ennyire? – kérdezte Castle, miközben kiléptek a liftből. 

- Mióta tudod, hogy emlékszem mindenre? – tette fel óvatosan a kérdést Kate. 

- Fontos ez? – torpant meg Rick a bejárati ajtó előtt. 

- Igen, nekem igen. 

Castle rövid szünetet tartott, mielőtt felelt volna. 

- A robbantásos ügy óta… Hallottam, amikor a kihallgatóban mondtad. 

„Tehát ezért kezdett el olyan furcsán viselkedni” – esett le rögtön a tantusz Beckettnek. De ezzel együtt egy újabb kérdés is megfogalmazódott benne. 

- Miért nem szóltál róla? 

- Úgy véltem, ha közölni akartad volna velem, akkor már megtetted volna… Úgy gondoltam, hogy egyetlen oka van annak, hogy nem mondtad el az igazat… – sütötte le a szemét a férfi – …hogy te nem érzel ugyanúgy… 

Beckett megdöbbent. Számára nyilvánvaló volt az ok. Egyszerűen még nem volt felkészülve egy komoly kapcsolatra. Egy pillanatig sem jutott az eszébe, hogy Rick azt hiheti, hogy ő nem érez semmit. Az elmúlt egy évben már szinte készpénznek vette Castle jelenlétét az életében. A kisfiús mosolyát, a reggeli kávékat, a fantáziadús történeteket… Beckett csak most döbbent rá, hogy milyen közel járt ahhoz, hogy végleg elveszítse a férfit. 

Az íróhoz lépett, majd az állát megemelve mélyen a szemébe nézett. 

- Annyira sajnálom… – csak ennyire futotta neki. 

Nem tudta szavakba önteni az érzéseit, ezzel mindig is gondjai voltak. Így hát a szavak helyett egy csókkal próbált bocsánatot kérni, mire a férfi szorosan magához ölelte. 

- Ez már úgysem számít, hiszen most itt vagy mellettem – mosolyodott el az író, miután kibontakoztak egymás karjaiból. 

Beléptek a lakásba. Kettőt sem léptek még, amikor telefoncsörgést hallottak valahonnan a dolgozószobából. Castle rohamléptekkel indult el felvenni a telefont. 

- Castle. 

- Smith. 

- Jó, hogy hív – próbálta leplezni a feszültségét az író – Jó hírem van. Beckett úgy döntött, hogy abbahagyja a nyomozást – Kate kérdő tekintetére csak megrázta a fejét. 

- Találkoznunk kell…