- Javi halott – nézett Castle szemébe Lanie.
A tekintete szinte már könyörgött egy csodáért. Egy olyasféléért, mint ami a színdarabok végén szokott lenni… „The End” – és minden szereplő, mint akinek semmi baja nem történt áll fel, és sétál el a színről.
- Tudom – suttogta Castle, ugyancsak könnyes szemmel – Tudom…
Az író tehetetlennek érezte magát. Hogyan tudná megnyugtatni a nőt – aki mindennél jobban szerette a koporsóban fekvő férfit – ha még magát sem sikerül. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy Esposito nincs többé…
- Gyerünk Javi, tarts ki!... Mindjárt jön a segítség – és közben egy pillanatra sem hagyta abba a szívmasszázst.
- Mi történt? – rontott a szobába Kate riadt tekintettel, majd a látványtól földbegyökerezett a lába – Hol van Kevin?
- Egy… Két… Há… – számolt magának az író, és közben a szomszédos szoba felé biccentett, ahol Ryan még mindig célra tartott fegyverrel, dermedten térdelt a kanapé mögött.
Castle látta, ahogy Kate óvatosan megközelíti Kevint, de utána már nem foglalkozott a párossal. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt: Életben kellett tartani Espositot.
Fél órával később – amikor a mentősök megérkeztek – Castle még mindig fáradhatatlanul élesztette újra a földön fekvő férfit… Mindent beleadott, de még ez sem volt elég. A mentősök néhány perccel később kimondták a halál időpontját…
Rick még erősebben szorította magához Lanie-t, és közben a saját kezeit vizsgálgatta Még mindig a kezén érezte barátja vérét...
- Őszinte részvétem – hallott egy ismerős férfihangot, mire azonnal felkapta a fejét.
- Kösz… kösz…nöm – csuklott el újra és újra Lanie hangja.
- A férje nagyon jó ember volt… – az ismeretlen férfi szelíden végigsimított a nő vállán – Egyike a legjobb katonáknak… Tudja volt szerencsém együttszolgálni vele – egy halvány mosoly jelent meg az arcán – még ’98-ban, a Különleges Erőknél…
Caslte azonnal rájött ki áll vele szemben. Tekintetével megkereste Ryan-t, és apró, de határozott biccentéssel jelzett neki.
Kevin azonnal megértette. Megütögette Beckett kezét – aki mindvégig mellette állt – majd mindketten határozottan a páros felé indultak…
***
Néhány nappal korábban
Ryan, Beckett és Castle Gates irodájában foglalt helyett. Mindannyian komor arccal ültek, és valahogy egyikük sem szívesen törte meg a csöndet.
- Mikor lesz a temetés? – szólalt meg végül a kapitány.
- Lanie azt mondta, hogy három nap múlva – állt fel Beckett, aki nem bírta tovább az tétlen üldögélést.
- Boncolás során kiderült valami? – tette fel a mindannyiukat foglalkoztató kérdést Castle. Azt a kérdést, ami ezen a késői órán összehozta őket.
- Nem… Nem találtak semmit a szervezetében… Leszámítva azt a két golyót – válaszolt Gates, és közben kerülte Ryan tekintetét.
- Én ezt egyszerűen nem értem… – fakadt ki a nyomozó, aki abban reménykedett, hogy találnak valamit. Valamit, ami felmentheti őt – Miért hagyta magát elkapni? És miért nem kiabált? Vagy jelzett vagy csinált valamit, amiből rájövök, hogy ő az?
Ezek voltak azok a kérdések, amelyekre egyikük sem tudott értelmes magyarázatot adni.
- Egyszerűen csak hagyta magát lelőni…
- Nem a maga hibája!
- Miért akkor kié? – Kevin egész testében reszketett – A magáé? Becketté? Esetleg Castle-é? Az istenért, én húztam meg azt a rohadt ravaszt…
- Ryan – tette nyugtatásként társa vállára a kezét Kate.
- Hagyjál – lökte el a felé nyújtott kart, és felpattant a székből.
- Foglalkozzunk inkább azzal, hogyan kapjuk el azt a szemétládát – próbálta meg csillapítani a feszültséget a kapitány.
- Sehogy, egy profiról beszélünk – hol voltak már azok az idők, amikor még Kevin is hitt a csodákban.
- Egy profiról, akinek a célja az volt, hogy megölje Espositot.
- És sikerült is neki…
- Mit akar ezzel mondani Castle? – a kijelentés azonnal felkeltette Gates kíváncsiságát.
- Azt, hogyha az én könyvemről lenne szó…
- Az istenért Castle, mikor fogod már fel végre, hogy ez a való élet, és nem egy kitalált story, aminek mindig happy end a vége! – fakadt ki ismét Kevin, akit senki nem torkollt le. Hagyták, had adja ki magából, hiszen mindannyian átérezték a helyzetét.
- Folytassa! – nézett várakozóan az íróra Gates.
- A lényeg, hogy látni akarja…
- Mit? – kérdezett közbe most már Beckett is.
- A temetést… A barátok, a családtagok arcán a szenvedést… Érezni akarja munkája gyümölcsét.
- Szóval azt állítja, hogy el fog menni a temetésre?
- Igen, én így írnám meg…
- Ott elkaphatjuk… – Beckett tekintete soha nem volt még ennyire elszánt – Már ha persze Castle-nek igaza van…
- Nem!
- Tessék?! – nézett mindenki döbbenten Ryan-re.
- A barátunk temetéséről van szó! Megérdemli, hogy méltósággal búcsúztassák el…
- Igazad van Kevin… De nem hagyhatjuk, és Esposito sem hagyná, hogy Matthews végignézze a temetését, majd lelépjen, miközben röhög a markában… – Beckett látta Ryan kétkedő arcát – Ezt te is tudod, ugye?
Kevin megadóan bólintott…
***
Jelenben
- Ezt nem fogja ilyen könnyen megúszni, ugye tudja? – sziszegte Castle, miközben továbbra is erősen tartotta Lanie-t – Rendőrök százai veszik körül? Mit gondol, hogyan fog távozni?
- Ki mondta, hogy távozni akarok? – nevetett fel hidegen a férfi – Tudja, ha egy madarat nagyon-nagyon hosszú időre kalitkába zárnak, akkor soha többé nem fog elrepülni, még ha szabadon is engedik… Nos, én is egy ilyen madár vagyok…
- Miért…?
- Miért kellett Espositonak meghalnia? – fejezte be Castle kérdését Matthews.
Lanie csak most fogta fel a szavak értelmét, és azt, hogy ki is áll valójában vele szemben. Neki akart ugrani a férfinak. Ki akarta kaparni a szemét, de Castle erősen tartotta. Túl erősen…
- Mert ő volt az, aki annyi éve rabságba taszította azt a madárkát! – válaszolta meg a saját kérdését Paul – És neki köszönhetően nem tud soha többé szárnyra kapni…
Castle látta, ahogy Beckették közelednek. Kevin ért előbb oda, és egy mozdulattal megfordította a férfit, majd behúzott egyet neki. Matthews tehetetlenül terült el a földön, de Ryannek ez nem volt elég. A férfi fölé térdelt, és ütötte ahol érte.
Két rendőrtisztnek kellett lefognia, hogy végre abbahagyja a fickó püfölését.
- És Mr. Castle tudja mi a legszebb az egészben? – köpött ki egy adag vért a friss hóba Matthews – Hogy még csak le sem fognak csukni rendőri túlkapás miatt…
- Miről beszél? – lépett melléjük Gates villámló szemekkel – Én úgy láttam, hogy maga ellenállt, és mivel Ryan nyomozónál nem volt fegyver, így puszta kézzel állította meg.
- És mit fog csinálni a több száz szemtanúval?
A gyászoló nép azonnal elnémult, majd egyszerre – mintha csak vezényszóra cselekednének – fordult meg, és indult el temető kijárata felé. „Hihetetlen” – suttogta Castle ámulva, aki még soha nem látott ilyet.
- A kamera – kapott az utolsó szalmaszálba Paul, érezvén, hogy szorul a hurok – A felvételeket még ma leadja az esti híradó…
Az operatőr – aki azért volt jelen, hogy megörökítse egy becsületes rendőr utolsó útját, nem pedig azt, ahogy szabadon futni hagyják a gyilkosát – lekapta a válláról a kamerát, kivette belőle a kazettát, és Matthews orra előtt többször is rátaposott. A férfi döbbenten nézte a jelenetet, és vette tudomásul, hogy vesztett…
***
A legközelebbi barátok, rokonok és családtagok Lanie lakásán gyűltek össze, hogy még egyszer utoljára megemlékezzenek Javier Esposito nyomozóról. Mindenki kezében egy pohár vörös bor – Javi kedvencéből – volt.
- Egy rendőrre – fogott bele a köszöntőbe Castle – aki töretlen hittel védte New York polgárait… Egy barátra, aki a legrosszabb pillanatokat is képes volt felejthetetlenné tenni… Egy férfira – pillantása a könnyes szemű Lanie-re esett – aki mindig is a házasság ellen volt, de rátalált arra a nőre, aki mellett a házasságot nem börtönnek, hanem varázslatos kalandnak élhette meg… Emeljük tehát poharunkat Javier Esposito-ra. Vigyázz magadra, bárhol is vagy Barátom… Egészségedre – és egy húzásra kiitta a pohár tartalmát.
- Egészségedre – emelte mindenki magasba a poharát, majd az íróhoz hasonlóan egy húzásra kiürítették azt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése