Kate még másodpercekig bámulta azt a pontot, ahol néhány perccel korábban Castle eltűnt. Végre megmozdult – bár még mindig úgy érezte, mintha csak kívülről figyelné az eseményeket – és a lépcső felé indult. Szinte csak a lábai vitték.
- Hagyd elmenni! – nyúlt a keze után Josh.
Erre Kate végre magához tért, megfordult és visszakézből arcul csapta a férfit. Josh döbbenten nézett a nőre, miközben végigtapogatta fájó arcát. Beckett nem foglalkozott vele, ehelyett a lépcső felé szaladt, és reménykedett benne, hogy még idejében utoléri Castle-t. Futtában a zsebébe nyúlt, nagy nehezen előhalászott egy ötdollárost – emlékezvén az álombéli taxis fiaskóra – és gyorsított a tempón.
A kapitányságról kiérve a térdére szorított kézzel megpihent egy pillanatra, miközben a tekintetével az író alakját kereste. Néhány méterre balra meg is pillantotta, ahogy éppen beszáll egy sárga taxiba. Már nem tehetett semmit, a kocsi ajtaja bezárult és az autó azon nyomban elindult.
- Most csak szórakoztok velem, ugye?! – fakadt ki az ég felé, amin maga is elcsodálkozott.
- Nemcsak veled, Szivi – jött a válasz legnagyobb meglepetésére, mire a markában szorongatott ötdolláros kiesett a kezéből. Hitetlenkedve nézett körül, keresve a hangforrását, de sehol nem látott egy lelket sem – Mindenkivel…
„Ez képtelenség” – kerekedett el a szeme, és újfent forgolódni kezdett, hogy meglelje a válaszadót. És ekkor megpillantotta. A közeli kukák mellett egy hajléktalan ücsörgött, miközben egy félig penészes szendvicset majszolt. Megkönnyebbülten szállt be az autójába. Soha nem örült még ennyire, hogy hajléktalanok vannak a kapitányság előtt.
- Kösz az aprót… – hallotta még a férfi hangját, mielőtt becsapta volna a kocsi ajtaját.
Kate beindította a motort, gázt adott, de még a visszapillantóban látta, amint a hajléktalan összeszedi az elejtett pénzt. Még mindig hitetlenkedve rázta meg a fejét, reménykedve, hogy az kicsit kitisztítja a gondolatait. Mindhiába. Csak azt látta maga előtt, amint Castle földbegyökerezett lábbal áll, miközben Josh megcsókolja. Dühös volt magára. Legfőképp mivel az egészet már előre látta, ő mégis ugyanúgy belesétált. Az álmot hibáztatta. Az álmot, ami összekeveredett a valósággal olyannyira, hogy már maga se tudta, hogy melyik, melyik. Arról már nem is beszélve, hogy semmi nem úgy történik, mint ahogy arra számítani lehetne. Aminek meg kellett volna ismétlődnie, az vagy nem történt meg, vagy nem pontosan úgy valósult meg. Egyszerűen nem tudta hova tenni ezt az egészet. Sejtelme sem volt, hogy miért történik mindez vele. És ez igencsak bosszantotta.
Pontosan tudta mi vár rá, csak abban nem volt biztos, hogy készen áll-e erre a beszélgetésre…
***
Castle egy húszdollárost dobott a taxi anyósülésére, majd kiszállt, és köszönés nélkül indult el a lakása felé.
- Magának is szép napot!
Castle hallotta a sofőr méltatlankodását, ami teljesen jogos volt. Ezt ugyan az író is belátta, de nem volt olyan hangulatban, hogy magyarázkodni kezdjen. Hagyta hát, hogy a taxis felháborodva továbbálljon.
A liftben szinte toporzékolt, hogy végre felérjen. Úgy érezte el kell terelnie a figyelmét valamivel. Bármivel. Csak ne az lebegjen a szeme előtt, ahogy Josh és Kate együtt enyeleg.
A kulcs remegett a kezében, miközben kinyitotta az ajtót.
- Megjöttem… – nem kapott választ.
Csalódottan vette tudomásul, hogy senki nincs otthon. Belépett a lakásba, majd azon nyomban, a sarokban lévő öltöző szekrényre hajította a kulcsot, de olyan hévvel, hogy a szekrény túloldaláig, és még azon is túlszánkázott. A kulcscsomó hangos koppanással landolt a földön. A férfit cseppet sem érdekelte a dolog, ehelyett leverten a kanapéra hanyatlott. Behunyta a szemét, de tettét azonmód megbánta, mert lelki szemei előtt újra megjelent Kate és Josh ölelkező képe.
Kopogtak. Felkapta a fejét. Nem tudta mennyi idő telhetett el azóta, hogy kiábrándultan a kanapéra dőlt. Tudta – pontosabban inkább csak sejtette – ki lehet az. Nem akarta látni. Mindennek ellenére önkéntelenül is az ajtó felé indult. Kinyitotta, és nem csalódott. Vagy legalábbis most nem…
- Mit akarsz? – kérdezte cseppet sem barátságosan.
- Először is bemenni – válaszolta Kate, aki nem ilyen fogadtatásra számított. Bárha jobban belegondolt, maga sem tudta, hogy milyenre várt – Tudtommal itt lakom.
- Na, igen! Kivéve, amikor a saját lakásodban – a gúny csak úgy sütött a férfi hangjából, miközben utat engedett.
Kate tanácstalanul nézett végig a feldúlt írón. Az álomban a férfi szomorú, sőt inkább csüggedt volt, semmint dühös. Azt a helyzetet könnyebben tudná kezelni. Jelen pillanatban viszont két dolog rémítette meg. Először is, hogy nem tudott mit kezdeni a dühös férfival. Másodszor pedig, hogy egyre nagyobb jelentőséget tulajdonított az álomnak…
- Szóval, miért is vagy itt? – kérdezte Castle, miközben a konyhába ment, és töltött magának egy italt.
- Hidd el, nem jelentett az a csók semmit – szinte már elcsépeltnek érezte a mondatot.
„A francba” – káromkodott magában Beckett – „Ez még az álomban sem jött be.”
- Lehet neked nem. Nekem viszont annál többet…
Kate érezte, hogy a beszélgetés cseppet sem halad jó irányba.
- Sajnálom – a nő szemében őszinte bocsánatkérés csillogott – Én csak össze vagyok zavarodva…
- Ha most ez a jelent a könyvemben játszódna, akkor most jönne az a rész, hogy „szép volt, jó volt együtt, de mindkettőnknek jobb lenne, ha vége lenne…” – kortyolt egyet az italából – Ja és a kedvencem: „Legyünk barátok”… Hát tudod mit! Nem leszek a barátod!
- Én egyáltalán nem ezt akartam mondani…
A nyomozó teljesen ledöbbent, hogy Castle mennyire félreértette a szavait.
- Tényleg? Akkor mond meg nekem őszintén, hogy tervezed-e… – szegezte volna a nőnek a kérdést, de Kate megelőzte, és még a kérdés elhangzása előtt válaszolt.
- Igen!
- Tessék – most a férfin volt a sor, hogy megdöbbenjen.
- Igen tervezem, hogy hozzád megyek…
Rick elnémult, majd vett egy mély levegőt, és készült feltenni a következő kérdést, de Beckett ismét megelőzte.
- Nem, még nem tudom mikor – kiolvasta a férfi szeméből az újabb kérdést – Nem tudnám megmondani miért. Én… – egy pillanatra elhallgatott. Nem tudta, hogy a szívére, vagy az eszére hallgasson. Nem akarta elveszíteni, most, hogy végre rátalált – …csak félek elkötelezni magam…
Újabb mély levegő a férfi részéről, de a nyomozó most sem hagyta szóhoz jutni.
- De nem azért, mert nem szeretlek – mélyen a férfi szemébe nézett, és közben tett egy bátortalan lépést felé – Nagyon is szeretlek. Éppen ezért félek. Félek, hogy mi lesz akkor, ha elkötelezem magam, és mégis valami rosszul sül el – Castle-nek úgy kellett fülelnie, hogy értse a nő halk szavait – Nem élném túl, ha elveszítenélek.
Beckett szeme könnytől csillogott, miközben egyre közelebb húzódott a férfihoz.
Castle csodálkozva meredt szerelmére. Mindig is reménykedett benne – de soha nem hitte volna – hogy egyszer tényleg ennyire megnyílik felé a nő.
- Hát tudod – tette le a poharat a bárpultra, és húzta még közelebb a nőt – Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire örülni fogok annak, hogy egy másik férfi megcsókol…
Kate elképedve meredt az íróra.
- Ha csak ennyi volt az ára – simított ki egy hajszálat a nő arcából – hogy végre elismerd, szükséged van rám, akkor bőven megérte.
- Te annyira… – de nem tudta elmondani, hogy milyen a férfi, mert az, az ajkával hallgattatta el. Kate pedig boldogan bújt az íróhoz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése