A rajtaütés előtt néhány órával
A kapitányságon mindenki némán állt, és mindannyiuk egyetlen pontra meredt. A telefonra, amelyet néhány másodperccel korábban Esposito a helyére tett. Kate, Castle, Kevin és Gates – aki nagyjából a telefonbeszélgetés felénél csatlakozott hozzájuk – arcáról egyértelműen le lehetett olvasni az aggodalmat.
Hosszú percekig honolt csend a teremben, végül Gates volt az, aki megtörte azt.
- Egy biztos! Szó sem lehet róla, hogy egyedül menjen oda…
- De… – próbált ellenkezni Esposito, aki végre levette a tekintetét a telefonról.
- Nincs semmi de! Vagy maga választja ki, hogy ki fedezze, vagy én. De higgye el az utóbbiban nem lesz semmi köszönet… – a kapitány látta Esposito kétkedő pillantását – Az egyik kommandós egység éppen a közelben gyakorlatozik, és a vezetőjükkel igencsak jó kapcsolatot ápolok, szóval…
- Értem – engedett Javi. Érezte, hogy felettese nem viccel, és mi tagadás egy kommandós egységgel a háta mögött, nehezebben tudná elhitetni, hogy egyedül érkezett.
- Gondolom, Beckettet és Ryant viszi magával – a háta mögül egy apró köhintést hallott, mire kissé erélyesebben tette még hozzá – Meg persze Castle-t. De az utóbbit nem muszáj, ha nem akarja…
- Igen, rájuk gondoltam – nézett végig társain a nyomozó – De nem kérhetem…
- Nem kell kérned – nézett elszántan barátjára Kevin is.
- Akkor ezzel meg is volnánk – csapta össze a kezeit a kapitány – Beckett maga is egyetért, ugye? – nézett az említettre.
Kate láthatóan teljesen máshol járt, és megszólításra összerezzent. Gates-re emelte tekintetét, majd mint, aki tényleg figyelt, csak bólintott.
- Helyes. Az akció után rögtön tájékoztassanak – elindult az irodája felé, de félúton még visszafordult – És csakhogy tisztázzuk, a rögtön alatt azonnalt értek!
Miután becsukódott Gates irodájának ajtaja, mindenki szedelőzködni kezdett, csak Beckett állt továbbra is egy helyben. Nézte, ahogy Ryan és Esposito előveszik fegyverüket, ellenőrzik a tárat, majd visszacsúsztatják az oldalukra erősített tokba. Már a kabátjukért nyúltak, amikor Kate végre megszólalt.
- Várjatok! – mindenki egyszerre hagyta félbe a megkezdett mozdulatot – Beszélnünk kell – nézett határozottan a három férfira, akiknek a szeméből ugyanaz a kérdés volt kiolvasható.
- Igen?! – törte meg a csendet Castle.
- Ne itt! – azzal elindult a kihallgató melletti kis megfigyelő szobába, mire a három férfi némileg csodálkozva követte.
Beckett, amint belépett a helységbe, körülnézett, és amikor meggyőződött, hogy nincs ott senki, intett a fiúknak, hogy menjenek be ők is, majd magukra zárta az ajtót.
- Mi az Beckett? – kérdezte vigyorogva Esposito – Csak nem meghalt valaki? – a férfi azonnal kiolvasta társa komoly tekintetéből a választ, ami lehervasztotta a vigyort az arcáról.
Kate egész eddig azon viaskodott magában, hogy vajon elmondja-e a barátainak az álmot. Félt a reakciójuktól. Nem is attól, hogy bolondnak fogják nézni – amire, az ő szemszögüket tekintve, minden okuk megvolt – hanem inkább attól, hogy nem hisznek majd neki, és nem fognak belemenni a tervébe. És ez utóbbi tényleg egy életbe kerülhet.
Mély levegőt vett, majd röviden beszámolt a néhány nappal korábbi álmáról. Nem nézett egyik férfi szemébe sem, félt attól mit láthat bennük. És abban is biztos volt, hogyha megteszi, minden bátorsága elszáll, és nem fogja befejezni a történetét. Részletesen beszámolt minden apróságról, és minden eltérésről is. Utóbbinak egyre inkább nem volt jelentősége, hiszen minden egy irányba haladt. Affelé, hogy Esposito… Erre még csak gondolni sem akart.
Mikor befejezte a történetet, legalább olyan hosszú néma csend telepedett a kis szobára, mint a telefonbeszélgetés után.
- És mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Castle.
Beckett végre a férfi szemébe nézett, és legnagyobb meglepetésére, nem azt olvasta ki belőle, hogy „ez a nő teljesen őrült!”, hanem némi kíváncsisággal fűszerezett kétkedést.
- Ez most komoly Castle? – hitetlenkedett Espo – Te tényleg…? – elakadt a szava, nem tudta, hogyan mondja úgy, hogy nem bántsa meg társát.
- Igen, én tényleg!
- Na persze! – jött meg Ryan szava is – Ezzel próbálod enyhíteni, hogy minap milyen nagy zűrbe keveredtél.
Kate válaszolni akart, de Castle megelőzte.
- Először is, ha jobb barátok lennétek, akkor nem is kerültem volna bajba – válaszolta villámló tekintettel – Másodszor, hányszor is mentette meg az életeteket Kate megérzése? – a kérdésre a két férfi szégyenkezve sütötte le a szemét – Megvallom őszintén, még nem számoltam össze, de ha gondoljátok…
Ryan és Esposito motyogott valami „Nem, nem kell…” meg, hogy „Nem úgy gondoltuk”, mire Beckett hálásan nézett az íróra, és hangtalanul elmormolt egy „köszönöm”-öt. Máris kevésbé haragudott rá.
- Szóval nevezhetjük álomnak, intuíciónak vagy isteni sugallatnak. Egy a lényeg, hogy idáig még nem kellett csalódnunk Beckett ösztöneiben. Tehát – nézett ismét a nyomozónőre – mit is akartál ezzel mondani?
- A lényeg, hogy ideáig minden, némi változtatásoktól eltekintve, úgy történt, ahogy az álomban. Eszerint viszont – nyelt egyet – ma valakit le fognak lőni…
- Engem…
- Pont ez a lényeg – nézett Espositora Kate – hogy ezt nem tudhatjuk biztosan. Az álomhoz képest nemcsak a helyszínek, hanem a személyek is változtak – pontosan tudta, milyen őrültségnek hangzik ez az egész, mégis mindent meg kellett próbálnia, hogy barátait életben tarthassa.
- Remek – Ryan hangjából kiérezhető volt némi él – Szóval nincs kiindulópontunk…
Kate lemondóan rázta meg a fejét.
- És mi a terved? – kérdezte Castle, mire Kate felkapta a fejét – Gondolom, van terved, különben nem mondtad volna el ezt az egészet, kockáztatván ezzel beszámíthatóságodat.
Beckett pontosan tudta, hogy ezzel a megjegyzéssel az írónak egyáltalán nem az volt a célja, hogy megbántsa őt.
- Mit szólnátok, ha rendeznénk egy kis színdarabot?
- Játszam el, hogy meghaltam? – kerekedett el Esposito szeme.
- Feltéve, ha Matthews terveiben te vagy az áldozat…
- És akkor most hogy találjuk ki, hogy kit fog megtámadni? Feldobunk egy érmét? A hasunkra ütünk? Vagy „ki húzza a rövidebbet” játszunk?
Kate nem vágott vissza a gúnyos megjegyzésre. Maga is érezte, hogy mennyire abszurd ez a helyzet.
- Mindannyian felkészülünk erre az eshetőségre – ez tűnt a legjobb megoldásnak, nem akart kockáztatni – És itt jössz te a képbe, Castle.
- Én? – döbbent meg az író.
- Mintha múltkor említetted volna, hogy van egy ismerősöd, aki remekül ért a megrendezett halálokhoz…
- Ez… – szélesen elmosolyodott – Remek ötlet!
- Kivitelezhető egy órán belül?
- Fernando jön egy szívességgel, ideje behajtanom – indult el az ajtó felé, miközben már elő is vette a telefonját.
- Még valami – a nő kijelentésére az író megtorpant – Temetésnek is lennie kell…
- Most csak viccelsz, ugye? – Esposito láthatóan egyre kevésbé bírta cérnával – Gondolom azért azzal tisztában vagy, hogy Gates nem díjazná, ha egy temetést rendeznénk egy álhalott rendőrnek!
- Kivéve – szólt közbe Ryan, mire kérdő tekintetek szegeződtek rá – Ha az a valaki Castle. Mert akkor minden egyes percét élvezné!
- Nagyon vicces – vágott grimaszt az író, mire mindenkiből kitört a nevetés.
Beckett örömmel konstatálta, hogyha nehezen is, de oldódik a feszültség.
- Ettől függetlenül Gates dühével számolnunk kell…
- Kivéve, ha már megtörtént a „baj”, és utólag mindenbe beavatjuk – Esposito kérdőn nézett rá – Oké, néhány részlettől azért megkíméljük, de igazad van, ebből nem hagyhatjuk ki.
- Akkor most már mindent tisztáztunk? – kérdezte Ryan.
- Volna még egy kis apróság… – láthatóan nehezére esett az utolsó részlet megosztása – Senki, még a legközelebbi hozzátartozó sem tudhatják meg, hogy a temetés nem valódi. Függetlenül attól, hogy melyikünk „tiszteletére” is rendezik meg azt…
Mindenki pontosan értette a szavak mögött megbúvó lényeget. És a három férfi csak némán bólintott.
- Akkor én…?! – Castle a telefonra bökött.
- Igen, menj csak…
- Én pedig beszélek Jennyvel – nyelt egy Ryan, és Castle után elhagyta a szobát.
A két férfi távozását követően, még sokáig csend honolt a szobában, míg végül Esposito Beckett szemébe nézett, és megkérdezte.
- Biztos vagy benne?
- Nem – válaszolt őszintén Kate – De ez az egyetlen esélyünk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése