Kate csuromvizesen riadt fel álmából, és kapkodva szedte a levegőt. Már nem először álmodta ezt, és most is – akárcsak minden alkalommal – kirázta a hideg. Az álom mindig ugyanúgy kezdődött. A friss hó ropog a talpa alatt, miközben egy koporsót cipel, és valakit – pontosabban a társát, a barátját – az utolsó útjára kíséri…
De soha nem volt még ennyire részletes és éles. A hangok, a beszélgetések, a veszekedések túlságosan is valósnak tűntek. A szakítás… A gondolatra nagyot dobbant a szíve, és ösztönösen a kitapogatta a mellette mélyen szuszogó takaróhalmot. „Csak álom volt” – nyugtatta magát – „Csak egy rossz álom”.
De bármennyire is próbálkozott, még mindig egész testében reszketett. Amilyen halkan csak tudott, kiszállt az ágyból, és lábujjhegyen a fürdőszobába osont. A mosdóhoz érve felkapcsolta a kisebbik lámpát, és rátámaszkodott a mosdókagyló két szélére. Próbált egyenletesen lélegezni, de minél több részletre emlékezett vissza, annál nehezebben ment.
Felpillantott a tükörre, és annyira megriadt attól, akit látott, hogy önkéntelenül is hátrált néhány lépést. A félelem és a pánik vegyes keveréke tükröződött vissza a szeméből. Megengedte a csapot, néhányszor egy kis vizet locsolt az arcára, végezetül ivott néhány kortyot. Szinte érezte, ahogy a hűs víz nyugtató hatása átjárja az egész testét.
- Kate, minden rendben? – hallotta a hálószobából Castle álomittas hangját.
- Igen – zárta el a vizet – Egy perc és jövök…
Még egyszer belenézett a tükörbe, és elégedetten konstatálta, hogy kevésbé falfehér, és az élet is visszatért a szemébe. Lekapcsolta a lámpát, és visszasietett a meleg ágyba a férfi mellé.
- Ismét egy rossz álom?
- Igen…
- Ne is törődj vele – húzta magához a nőt – Már vége…
A nő hálásan bújt a férfi mellé, akit mindennél jobban szeretett, és akit semmi pénzért sem veszített volna el. Legfőképpen nem egy olyan kis hülyeség miatt, mint hogy nem tudja elkötelezni magát… Pontosan tudta, kivel akarja leélni a hátralevő életét… Csak egyetlen aprócska gond volt. Nem volt elég bátorsága bevallani a férfinak mindezt…
***
Kate fáradtan és kialvatlanul ébredt, mindezt csak tetézte, hogy a feje is hasogatott. Ránézett a csipogójára, és azon nyomban elkáromkodta magát. Nyolc üzenet, és ebből egyetlen egyet sem vett észre.
- Castle! Ébredj! – pattant ki az ágyból.
- Hmmm…
- Gates keresett. Nyolcszor.
- Vajon mit akarhat hajnalok hajnalán? – nyitotta ki a szemét, majd hunyorítva megnézte az órát. – Jesszusom?! Már tíz óra?
- Igen! – bújt bele egy fehér ingbe Kate – Úgyhogy mozogj. Különben itt hagylak – és már ment is a nappali felé, miközben begombolta a nadrágját.
Castle-nek nem kellett kétszer mondani. Felpattant, és a szekrényhez rohant, hogy magára kaphasson valamit. Mindeközben hallotta, ahogy Kate az orra alatt azt dörmögi „Ki fog nyírni… És akkor még örülhetek, ha ennyivel megúszom…”
Fél órával később – Kevin útbaigazításának köszönhetően – már az állatkert előtt fékeztek le. Beckett alig állította le a motort, amikor már nyitotta is az ajtót, és a bejárat felé indult. Futtában felmutatta a jelvényét, mire az őr azonnal utat engedett.
- Velem van! – mutatott hátra az íróra, majd egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon mi késztethette arra, hogy ezt mondja.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre a jobbról felé szaladó kislányt. A nyomozó lendületből nekiment a lánynak. Mire a gyerek elterült a földön, és sírni kezdett. Beckett megtorpant. Egy emlék rémlett fel. Egy álomfoszlány, amiben egy szőke kissrác neki szalad. A döbbenettől szóhoz sem jutott.
- Nem tud vigyázni?! – ripakodott rá vélhetően a gyerek anyja – Jessica, drágám jól vagy?
A kislány fájdalmas arccal emelte fel, és mutatta meg anyjának a könyökét, ami az eséstől véresre horzsolódott.
- Ez semmiség! Holnapra már kutyabajod sem lesz.
- De fáj… – hüppögte panaszosan Jessica.
- El-elnézést – nyögte ki végül Beckett, és döbbenten hagyta magára anyát és lányát.
- Legalább vehetett volna neki egy másik fagyit! – hallotta a nő hangját Beckett, mire a nyomozó azonnal a nadrágjára pillantott. Csak ekkor vette észre, hogy a kosztümnadrágja csupa vanília és eperfagyi.
Rossz előérzete támadt, és ahogy közeledett a helyszín felé ez csak fokozódott. „Az nem lehet” – nyugtatgatta magát, miközben lassabbra vette a tempót – „Hiszen az csak egy álom volt”.
Ekkor valami eszébe jutott, egy aprócska részlet, amit már majdnem elfelejtett. Az álom szerint reggel arra kellett volna ébrednie, hogy Lanie felhívja, hogy férjhez ment. A gondolatra megkönnyebbülten nevette el magát, hiszen barátnője nem hívta, sőt mi több! Ott állt vele szemben az áldozattól egy lépésre. Megkönnyebbül mosoly terült szét az arcán.
- Na milyen volt az este? – kérdezte Beckett mosolyogva.
- Fantasztikus… Mi történt a nadrágoddal?
- Semmiség. Nekem szaladt egy kisgyerek – szépített egy kicsit a valóságon.
- Gyerek?! – döbbent meg őszintén a kórboncnok – Azt hittem, hogy az egész állatkertet lezárták a látogatók elől…
Beckettet meglepte a válasz. Annyira ismerős volt, de nem tudta hova tenni.
- Ki az áldozat? – rázta meg a fejét, hogy végre rendet teremthessen a fejében eluralkodó káoszban.
- A személyigazolványa szerint – nyújtotta át az áldozatnál talált tárcát Lanie – Ann Hartman, tizenhárom éves Brooklyn-i lakos.
- A halál oka?
- Szúrt seb. Már az első, a májat ért szúrás is halálos volt. A második csak ráadás. Aki tette, élvezetből ölt.
- Más?
- Csak a boncolás után tudok többet mondani – sóhajtott egy mélyet Lanie, és levette a gumikesztyűt a kezéről.
- Az meg mi? – kerekedett el Beckett szeme, miközben a szíve egyre hevesebben kezdett el verni.
- Mi mi? – hökkent meg a kórboncnok.
- Az ott – mutatott a nő bal kezének gyűrűs ujjára.
- Ja, hogy ez – vigyorodott el Lanie, akiről csak úgy sugárzott a boldogság – Javi tegnap megkérte a kezemet – lépett közelebb barátnőjéhez, és megmutatta neki a gyűrűt – Ez még…
- Még az anyjáé volt… – fejezte be a kórboncnok helyett a mondatot Beckett.
- Igen, de ezt te honnan tudod?
- Inkább ne is kérdezd – Kate válasza igencsak fásultra sikeredett – Kérlek, mondd, hogy nem a Le Roy-ban voltatok…
- Pedig ott voltunk… – és most már legalább akkora zavar tükröződött az arcán, mint amekkora Beckettén – De honnan…?
- Ráhibáztam?! – próbálta meg elütni a dolgot egy poénnal, de a helyzet a legkevésbé sem volt humoros…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése