Jenny mielőtt kilépett volna a nappaliba, mély levegőt vett, és felkészült a legrosszabbra. Amikor már úgy érezte, hogy elég bátorságot gyűjtött, lenyomta a háló kilincsét, és kilépett. Csalódnia kellett, ugyanis erre a látványra semmi sem készíthette fel. Kevin a nappali közepén az egyik lábáról a másikra állt, miközben az egyik kezében lévő whiskys üvegből megpróbálta a másik kezében lévő üvegpohárba tölteni az italt. Vagy legalábbis azt, ami még maradt belőle.
Jennyt őszintén meglepte, hogy férje milyen jól bírja a piát. Soha nem látta még ilyen állapotban. Imádta, ha a férfi felvette a díszegyenruháját, most viszont… Az inge félig volt csak betűrve, a nyakkendője pedig enyhén fogalmazva is látott már szebb időket. A nadrágján az öv csak félig volt befűzve, és a fél pár cipőjét sikeresen elhagyta valahol. Végezetül látszott, hogy megpróbált belebújni a zakójába, de félúton feladhatta a próbálkozást, mert jelen pillanatban a jobb kezét már átdugta a zakóján, de a bal kezén csak a fehér ing látszott.
- Ez el… elfogyott – csuklott el a hangja, miközben megpróbálta lenyalni az utolsó csepp nedűt a palack nyakáról. Kevés sikerrel járt, ugyanis minduntalan eltévesztette az üveggel az ajkát – Kell, még len… nie… valahol egy más… ik… üvegnek…
Indult el botladozva a konyha felé, de látszott, hogy alig találja az egyensúlyát. Jenny megcsóválta a fejét, és a fürdőbe ment, hogy elvégezze az utolsó simításokat a sminkjén.
Tíz perccel később, amikor ismét a nappaliba ment, Kevin ugyanolyan állapotban volt, mint amikor otthagyta.
- Kevin! – szólította meg óvatosan a férfit – Édesem…
- I… gen… Szív… Szívem – akadt össze minduntalan a nyelve.
- Indulnunk kellene!
- Hova?
- Tudod a… – nem tudta rászánni magát, hogy kimondja a nevét, így hát csak annyit mondott – …a temetésre.
- Nem… nem megyek – próbálta rávágni Ryan, de az akadozó nyelve miatt sokat veszített a mondat határozottságából.
- El kell búcsúznod tőle – suttogta Jenny, mire a férfi megrázta a fejét – És a többiek is számítanak rád…
- Nem… Nem bírom… végig… csinálni – húzta meg az üveget, rég nem foglalkozott már olyan aprósággal, mint a pohárba töltés.
- Akkor itthon maradsz?
- Igen – bólintott, mire majdnem lefejelte a bárpultot.
- Gyere, bekísérlek a hálóba – nyúlt a férfi válla alá.
- Jó… hkk… nekem… itt…
- Vagy a háló vagy a temetés. Választhatsz!
Kevin megadóan indult el Jennyre támaszkodva. Egyre nehezebben tartotta magát, így jobb híján Jenny húzta őt. Ryan pillantása a pulton lévő teli palackra esett, és még idejében nyúlt vissza az üvegért. Úgy szorította magához, mintha valami kincset talált volna.
- Nem… erre… hkk… van a háló – és közben az általa jónak vélt irányba mutatott.
- Csoda, hogy egyáltalán észrevetted – dörmögte a nő az orra alatt, de azért csak az ellenkező irányba húzta a férfit.
Jenny egyre nehezebben szedte a levegőt, és igencsak megkönnyebbült, amikor végre elérte a mázsás súlyként ránehezedő férfival a fürdőt. „Már csak pár lépés” – biztatta magát, amikor végre megpillantotta a hideg vízzel teli kádat, amit néhány perccel korábban készített elő, sejtve, hogy csak így fogja tudni kijózanítani Kevint.
Ryan még mindig nem sejtette sorsát, és teljes bizalommal nehezedett a nőre.
- Megérkeztünk – bújt ki a férfi válla alól Jenny.
- Tényleg? – tágult kerekre Ryan szeme, aki még mindig nem fogta fel, hogy a fürdőszobában vannak.
- Tényleg… – és egy laza mozdulattal a vízbe taszította a férfit.
Ha mások lettek volna a körülmények, akkor biztosan mulatságosnak találta volna, ahogy a férfi elmerül, majd a két kezével kapálózva próbál fogást találni a kád szélén. Másodperceken belül úgy nézett ki a fürdő, mintha árvíz vonult volna végig rajta.
Ryan – miután sikerült támasztékot találnia – azon nyomban a felszínre emelkedett, és levegő után kapott, de annyira hirtelen érte az esés, hogy túl korán vett levegőt, így legalább egy deci vizet nyelt. Így most már nem csak azért küzdött, hogy levegőt kapjon, hanem azért is, hogy a lenyelt víztől meg ne fulladjon.
- Meg…vesz... tél?! – alig lehetett érteni köhögő rohamától a szavait.
- Látom kijózanodtál – állt karba tett kézzel a kád felett Jenny – Örülök. Tíz perced van, hogy elkészülj – indult el az ajtó felé – A régi egyenruhádat kivasalva az ágyon találod. A fürdővel ne foglalkozz, majd elintézzük, ha hazajöttünk – az utolsó mondatot már a folyosón mondta.
Ryannek kellett néhány perc, mire felfogta mi is történt. Csak ezután szállt ki óvatosan a kádból, ahonnan a víz nagy része a fürdőszoba padlóján landolt, részben a korábbi tusa, részben pedig a férfi egyenruhájának köszönhetően…
***
Kevin az egyik kezét ökölbe szorította, miközben a másikkal a koporsót fogta. Sikerült tartania a lépést három társával, amelyet leginkább Jennynek köszönhetett, aki nem hagyta, hogy elmerüljön az önsajnálatban. Tisztában volt vele, hogy tartozik társának azzal, hogy eljön a temetésére, és végső búcsút vesz tőle, de kellett valami lélekerősítő. Az ital pedig enyhülést hozott számára. Minél többet ivott, annál többet felejtett… Hálás volt Jennynek, hogy kijózanította, nagyon hálás.
Nem nézett sem jobbra, sem balra, csak mereven előre. Nem akarta látni a barátok, a hozzátartozók arcát. Mindemellett próbálta kizárni a hangokat is, de az már nehezebben ment. Minduntalan hallotta, ahogy valaki felsír, vagy halk hangon méltatja őt. „Kitartás” – bíztatta magát – „Ennyi a minimum, amivel tartozol neki”.
Szinte örökkévalóságnak tűnt, mire végre elérték a sírt. Óvatosan – társaival együtt – letette a koporsót, majd azon nyomban felállt, és a legközelebbi tiszthez lépett, aki láthatóan már várta őt. Átvette a felé nyújtott puskát, majd lassú, kimért léptekkel csatlakozott a sortűzhöz felsorakozott egyenruhások mellé.
- Tisztelt Hölgyeim és Uraim…
Kevin nem figyelt a kapitány beszédére. Nem akarta hallani, hogy társa, aki egyben a barátja is volt, nincs többé. Ehelyett az együtt töltött időre, az ugratásokra, a nevetésekre gondolt. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, amit nem törölte le.
- Fegyvert tölts…
Ryan egy pillanatra összerezzent, de azonnal össze is szedte magát. Megtöltötte, majd a vállához emelte a fegyvert.
- Tűz – hangzott el a parancs, mire meghúzta a ravaszt.
- Tölts…
Leemelte a puskát, megtöltötte, majd újra a vállához tette. Hallotta, hogy néhány méterrel arrébb, Lanie hangosan felzokog, és a szeme sarkából látta, ahogy Castle a nő mellé lép.
- Tűz… – újabb lövés, újabb tisztelgés az elhunyt előtt.
- Tölts…
Nem kellett a fegyverre összpontosítania, anélkül is olajozott gépezetként hajtotta végre a mozdulatsort, hiszen már annyiszor gyakorolta. Mindannyiszor remélve, hogy soha nem lesz rá szüksége…
- Tűz…
A harmadik lövés után nem töltött újra, ehelyett a puskát a lábához helyezte.
Egy fiatal rendőrtiszt haladt el előtte kezében az összehajtogatott nemzeti zászlóval.
- Asszonyom – hallotta, ahogy megszólítja a Castle karjaiban lévő nőt, aki egy pillanatra elbizonytalanodott, majd átvette a lobogót.
A rendőr tisztelgett, majd magára hagyta Castle-éket.
- Meghalt… – zokogott fel újra Lanie, miközben ismét Castle mellkasába temette az arcát – Meghalt... – ismételgette magán kívül, és erőtlenül a földre rogyott…
Kevinnek is minden erejére szüksége volt, hogy ne omoljon össze az őt ért veszteség fájdalma alatt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése