Kate kiszállt az autóból, és némán vette át Castle-től a felé nyújtott forró kávét.
- Reggel óta olyan szótlan vagy – jegyezte meg a férfi, miközben belekortyolt a fekete nedűbe.
- Hogy…? Mi…?
- Erről beszélek…
- Oh – tért végre vissza a földre Beckett – Nem. Csak Lanie-n meg Esposito-n gondolkodom. Ennyi az egész.
- Hát nem csodálatos?! – lelkendezett az író.
- De még mennyire, hogy az – bármennyire is próbálta, nem sikerült elrejtenie a szarkazmust a hangjában, mire Castle kérdőn nézett rá.
- Mindegy – hárított Kate – Foglalkozzunk inkább ezzel az új esettel – szaporázta meg a lépteit.
- Kate…
Beckett nem foglalkozott az íróval, ehelyett az állatkert bejárata felé vette az irányt. Az ott álldogáló biztonsági őr automatikusan feltartotta a kezét, így próbálván megállítani a nyomozót. Kate felmutatta a jelvényét, mire az őr fejet hajtva engedett utat.
Castle is követte volna, de az őr újonnan feltartott kezébe ütközött.
- A nyomozóval vagyok.
- Sajnálom Uram…
- Kate?! – kiáltott döbbenten a nő után. Még soha nem fordult elő, hogy Beckett megfeledkezett volna róla.
Beckett megfordult, intett a még mindig kinyújtott kézzel álló férfinak.
- Velem van – majd szó nélkül folytatta az útját.
- Kate… – szólította meg harmadszor is a nyomozót Castle, de a nő továbbra sem foglalkozott vele – Kate?! – az író kezdte elveszíteni a türelmét.
Beckett nem törődött a férfival, semmi kedve nem volt egy lelkizős beszélgetéshez. Így inkább úgy tett, mint aki nem is hallja az írót. Néhány perccel később – amikor már majdnem elérte a tigrisek ketrecét, ahol az előzetes információk szerint az áldozatot megtalálták – egy szőke, hat év körüli kisfiú szaladt neki teljes erejéből, vanília és eper fagyival borítva be a nyomozó nadrágját. „Már csak ez hiányzott” – szitkozódott magában Kate, miközben a zsebébe nyúlt, és megpróbálta eltűntetni a fagyit. „Egyáltalán hogy kerül ide, hiszen lezárták az egész állatkertet”.
- Elnézést kérek – lépett melléjük egy harmincas évei elején járó nő, és ragadta meg a kisfiú karját – Jason, hányszor mondjam még el, hogy fagyival a kezünkben nem szaladgálunk össze-vissza – dorgálta a fiút, aki bűntudatosan hajtotta le a fejét – Mit kell ilyenkor mondani?
- Bocsánat – mondta alig hallhatóan Jason, és félénken elbújt az anyja mögé, ahonnan csak szőke fejecskéjét dugta elő.
- Semmi baj, én nem figyeltem – nyugtatta meg egy erőltetetett mosoly kíséretében Kate a kisfiút – Egyébként téged nagyobb kár ért – mutatott az üres tölcsérre, amit Jason még mindig a kezében szorongatott – Szeretnél másikat?
Jason szégyenlősen rázta meg a fejét.
- Erre semmi szükség – ellenkezett a kisfiú édesanyja – Amúgy is hideg van már a fagylalthoz. De tudja milyenek a gyerekek… Még egyszer elnézést. A viszontlátásra… Jason köszönj szépen a néninek.
- Csókolom…
- Szia…
- De helyes gyerek – érte utol Castle.
- Helyes, de szeleburdi.
- Minden gyerek ilyen ennyi idősen. De majd te is megtudod, ha… – Kate villámló szemét látva Castle egy szempillantás alatt elharapta a mondat végét, és ezután inkább csak csöndben követte a nyomozót.
- Perlmutter, mi újság? – kérdezte Beckett, miután az áldozathoz értek.
Mindközben a zsebkendővel még mindig elkeseredett harcot vívott a fagyi folt eltüntetésére. Néhány perccel később egy sóhaj kíséretében feladta próbálkozásait, és a zsebkendőt egy közeli szemetesbe hajította.
A kórboncnok egy tizenöt év körüli kislány holteste felett állt, és láthatóan nem volt jó kedve.
- Mi újság? – ismételte meg a legkevésbé sem barátságos módon – Hogy mi újság? Mivel Gates sehogy sem érte el Parish-t, itt jegyezném meg, hogy egyébként most ő lenne az ügyeletes, ezért a randimat kellett ott hagynom…
- Reggel nyolc van! – lépett melléjük Castle – Ilyenkor randi?
- Ugye?! – válaszolta büszkén Perlmutter – Még egy első randim sem tartott ilyen sokáig…
A válasz hallatán Castle-nek egy pillanatra el kellett fordulnia, hogy elrejtse vigyorát.
- Az áldozat? – kérdezte Beckett, akit láthatóan jelenleg semmi sem hatott meg.
- Tizenöt év körüli lány. Kiléte ismeretlen, nem találtam nála semmi azonosító iratot.
- A halál oka?
- Szúrt seb az áldozat bal hasi részén – mutatott a kórboncnok az említett részre – Az első szúrás a májat érte, azonnal sokkot kapott. A második szúrás után már esélye sem volt. A gyilkosunk biztosan profi volt.
- Kinek állhatott érdekében megölni egy ilyen gyönyörű kislányt? – guggolt le Castle is az áldozat mellé, miközben a mellényzsebéből elővett tollal ő is megvizsgálta a lány zsebeit.
- Mi van, nem hiszel nekem? – kérdezte Perlmutter felháborodottan – Azt gondolod, hogy rosszul végzem a munkámat?
- Én nem…
- Persze tapossunk csak bele az amúgy is törékeny lelkivilágomba.
- Én csak…
- Perlmutter – vetett véget a szócsatának Beckett – Tudsz más használható információval szolgálni?
- Nem most még nem. De a boncolás után többet mondhatok.
- Köszönöm. Kevin?! – nézett körül a társát keresve Kate.
Ryan megérezvén Beckett igencsak rossz hangulatát azonnal mellettük termett.
- Igen?
- Mit tudtál meg a szemtanúktól?
- Nem voltak szemtanúk – elkapta Kate szúrós pillantását – De – kezdte el gyorsan lapozgatni elmaradhatatlan jegyzettömbjét, miközben a szájához emelte a tollát – a biztonsági őr – bökött a még mindig a bejáratnál ácsorgó testes fekete férfi felé – emlékszik, hogy egy férfival érkezett a lány.
- Más?
- Sajnos még semmi…
- Akkor mire vársz még? – nézett társára morcosan.
Ryan jobbnak látta, ha azonnal eliszkol. Még soha nem látta ilyennek Beckettet, és semmilyen körülmények között sem szerette volna kideríteni, hogy ilyen helyzetben meddig lehet feszíteni azt a bizonyos húrt…
- Most komolyan – fordult felé az író elkerekedett szemmel – Mi bajod?
- Semmi…
- Nem úgy látszik.
- Azt mondtam semmi – ismételte meg Kate, azzal elviharzott az ellenkező irányba, mint amerre korábban Kevin távozott.
- Jól van, na – emelte égnek a kezeit Castle, de közben aggodalomtól csillogó tekintettel nézte, ahogy a legközelebbi kanyarban eltűnik a nyomozó alakja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése