Claws of Death: 15. fejezet

KIVÉTELESEN MA!
2 fejezet került ki :)
14. fejezet itt olvasható ;)

15. fejezet
Paul Metthews egy közeli épület tetején álldogált a szeméhez egy katonai távcsövet tartva. Amint megölte a lányt – ami sokkal könnyebb volt, mint gondolta – azonnal elfoglalta a megfigyelésre kijelölt helyet. Egyetlen arcot, mozdulatot sem akart elmulasztani. Mindennek jelentősége lehet. 

Látta, ahogy megérkezik a nyomozást vezető nő. Azt is, ahogy nekiszalad egy kölyöknek. De legfőképpen azt sikerült leszűrnie, hogy szétszórt. Nem tudja, hol van, és hogy miért van ott, ahol. Azon tűnődött, egyáltalán hogyan juthatott ilyen magas beosztásba. „Biztosan sokat ’dolgozott’ érte” – vigyorodott el, miközben továbbra is a szemén tartotta a távcsövet – „Ami azt illeti, én is szívesen dolgoznék a Kicsikén” – simított végig az övén. 

„Ahogy elnézem, van egy hűséges pincsije is” – nézte meg alaposabban az ugyanabból az autóból kiszálló férfit, aki láthatóan nehezen tudta tartani a lépést a nővel – „Még egy ilyen nyámnyila alakot”. 

Újra az állatkert bejáratára emelte a tekintetét. És amit látott, elégedettséggel töltötte el. Mindenütt zsaruk, de ami a legfontosabb, hogy Javier Esposito hadnagy is megérkezett. „Na barátom, lássuk emlékszel-e még”. 

Amint látta, hogy Esposito megtorpan a holttest láttán, tudta jól választott, és hogy Javier mindenre pontosan emlékszik. 

„Jöhet a második kör” – gondolta elégedetten, és élvezettel nézte, ahogy a hadnagy megkövülten bámulja a holttestet. 

*** 

Kate még másnap reggel sem tudta túltenni magát az előző napi eseményeken. „Csak álom volt” – nyugtatta magát, miközben felült az ágyon, de egyszerűen nem fért a fejébe, hogy a történtek mennyire emlékeztetik az álomra. Félt. Nem attól, hogy egész életében mindig is elutasította a természetfeletti dolgokat, most mégis egy ilyen eset kellős közepén találta magát, hanem attól, amihez mindez vezethet. 

Mélyet sóhajtott, és felállt, hogy felöltözzön, de ekkor megérezte a palacsinta eltéveszthetetlen illatát. Nyugtalanság járta át, és már rég nem törődött azzal, hogy magára vegyen valamit. Úgy, ahogy volt – egy szál férfiingben – indult el a konyhába. Amint meglátta Castle palacsintát sütni, földbe gyökerezett a lába. 

- Szia Édes! – köszöntötte a férfi széles mosollyal, miközben egy palacsintát a levegőbe dobott – Milyen palacsintát kérsz? 

- Én… – le kellett ülnie az egyik bárszékre, hogy kicsit erőre kapjon. 

„Ez még nem jelent semmit” – győzködte magát, de ez egyre nehezebben ment. 

- Szóval? – nézett szerelmére Castle – Milyen palacsintát szeretnél? – ismételte meg a kérdést a nő tanácstalanságát látva. 

- Lekváros… Lekváros jó lesz. 

- Akkor először is tányérokra lesz szükségünk – vette a kezébe a dolgokat az író, és a tálalószekrényhez lépett. 

De mindeközben aggodalmasan nézett végig Kate-n. Érezte, hogy valami aggasztja a nőt, így úgy döntött, hogy szórakoztatja egy kicsit. Elővett három különböző méretű tányért, és gyors egymásutánban feldobta őket. Az író ügyesen bánt a tányérokkal, és jó néhány másodpercig zsonglőrködött velük. Rick Kate-re emelte a tekintetét, és szomorúan vette tudomásul, hogy még csak meg sem rezzen a mutatvány láttán. 

- Castle, neee – tért magához egyszerre Kate, aki pontosan tudta, mi lesz a tányérok sorsa. 

- Mi a baj? – az írónak még szüksége volt néhány másodpercre, hogy elkapja, majd megpörgetve egymásra helyezze a tányérokat. 

- Én csak… – Kate döbbenten meredt a férfira. 

„Ennek nem így kellett volna történnie” – meredt a tányérokra, amelyek ahelyett, hogy ripityára törve a földön szétszórva lettek volna, ott sorakoztak egymáson nagyság szerinti sorrendben. 

- Azt hittem el fogod ejteni őket. 

- Még hogy apa? – lépett a konyhába nagy ásítás közepette Alexis – Látnád, amikor palacsintákkal csinálja. 

- Én nem értem… – csendült bizonytalanul a hangja. 

- Kiskoromban mindig is arról álmodtam, hogy egyszer majd zsonglőr leszek – értette félre a kérdést Castle, aki most már a legkevésbé sem tudta hova tenni a nő viselkedését. 

- Értem – válaszolta Kate, miközben felállt, és az ajtó felé indult – Nekem most be kell mennem a kapitányságra… 

- Kate?! – szólította meg óvatosan Castle. 

- Igen? 

- Esetleg fel kellene öltöznöd – nézett jelentőségteljesen az egy szál férfiingben lévő nőre. 

- Persze, persze – nevetett fel erőltetetten, de közben jól kiolvasható volt az arcából a zavarodottság. 

Castle és Alexis is döbbenten figyelte, ahogy a nyomozó bizonytalan léptekkel a háló felé veszi az irányt. 

*** 

Kate az íróasztala előtt ült, és megpróbált a gyilkossági ügyre koncentrálni, de sehogy sem ment. Egyre csak az álom járt a fejében. Az álom és az elmúlt néhány nap eseményei. Egyszerűen nem értette, hogy lehet ennyire hasonló mégis ennyire más az álom és a valóság. Persze pontosan tudta, mi a különbség álom és valóság között, de most mégis úgy érezte, hogy a kettőt mindössze egy hajszál választja el. 

- Szia Édes – lehelt egy csókot Castle a nő nyakának ívére. Kate összerezzent az érintésre – Ne haragudj – húzódott el a férfi meglepetten – Nem akartalak megijeszteni. 

- Nem csak… – elhallgatott. Hogyan mondhatná el, amit érez, anélkül, hogy a férfi furcsán nézne rá – Én csak rosszul aludtam. Ennyi az egész – ami részben igaz is volt. 

- Esetleg egy kávé jobb kedvre derítene. 

- Jól hangzik – nézett hálásan az íróra, aki azon nyomban a pihenő felé vette az irányt. 

Kate-nek ekkor jutott ismét az eszébe az álom, és benne az ezt követő események. 

- Várj – szólt a férfi után, aki erre megtorpant – Inkább mégsem kérek. 

Castle csodálkozva fordult meg egy pillanatra. „Valami bántja” – vonta le a következtetést – „De nem akarja elmondani”. Úgy döntött, nem erőlteti a dolgot, és csak reménykedett benne, hogy idővel a nő eléggé bízni fog benne ahhoz, hogy mindent elmondjon neki. 

- Azért én iszok egy csészével… 

Beckett jobban szerette volna maga mellett tudni a férfit, ehelyett inkább nézte, ahogy eltűnik a pihenő ajtaja mögött. Mély levegőt vett, és felkészült mindarra, amire az álom szerint számíthatott. Eltökélte, hogy semmilyen körülmények között sem engedi, hogy bekövetkezzen azaz álombéli jelenet. Szinte már várta, hogy Demming az asztalához lépjen. A kívánsága azonnal teljesült. Egy árnyék jelent meg az asztalán. 

- Szia Kate. 

- Hát te? – lepődött meg legalább annyira őszintén, mint amennyire az álomban is tette. 

- Az egyik őrizetes rosszul lett, és engem riasztottak – válaszolta Josh egy félénk mosoly kíséretében – Hogy vagy? 

„Ez valóban jó kérdés… Tényleg, hogy is vagyok?” 

- Jól – az egész lénye ellentmondott a kijelentésnek, ami a férfi figyelmét sem kerülte el – És te? Mikor jöttél vissza Afrikából? 

- Néhány hónapja. Csak feltöltődöm egy kicsit, aztán januárban már megyek is vissza – rövid szünetet tartott – Ha csak nem, valaki okot ad rá, hogy maradjak – mondta alig hallhatóan. 

Kate nem figyelt, elment a füle mellett a megjegyzés. Teljesen máshol jártak a gondolatai. 

- Őszintén Kate – mérte végig tetőtől talpig a nőt – Hogy vagy? 

- Nem is tudom. Tudod sok minden történt mostanában – azt meg aztán végképp nem értette, hogy miért Joshnak nyílik meg, és nem Castle-nek. 

- Gondok vannak közted és Castle között? 

- Nem – halványra sikeredett a válasz, és ezt Kate is tudta. Bár ennek egyáltalán nem az volt oka, hogy ne lett volna tisztában az érzéseivel. 

Josh félreértette a hezitálást, és felhúzta a nőt. 

- Hozzám bármikor visszajöhetsz – suttogta – Én még mindig ugyanúgy érzek irántad – azzal a derekánál fogva magához húzta és lágyan megcsókolta a nőt. 

Kate-t annyira meglepte a mozdulat, és az azt követő csók, hogy másodpercekig reagálni sem tudott, annak ellenére, hogy az álomban pontosan ugyanez történt. Leszámítva azt, hogy akkor Demming állt vele szemben, nem pedig Josh. Végre magához tért, és ellökte magától a férfit. Egy pillanatig reménykedett benne, hogy mindebből Castle nem vett észre semmit, mivel nem hallotta, ahogy a kávéscsészéje a földön landolna. De csalódnia kellett. Az író néhány méterre tőlük döbbenten, földbe gyökerezett lábbal állt, és figyelte a jelenetet. 

- Castle… – szólította meg Kate. 

De hiába. Láthatóan visszatért az élet a férfiba, mert néhány lépéssel a legközelebbi tiszt asztalához került, letette a bögrét, majd a lift felé sietett. 

- Kérem, tartsa! – fogta meg a lift bal szárnyát, így még volt ideje beslisszanni a liftbe. 

Kate várta, hogy visszanézzen a férfi, de ő nem fordult meg. Vagy legalábbis az ajtók becsukódása előtt nem.