- Most pedig te jössz – huppant le Lanie Kate mellé az ágyra.
- Tessék?
- Mesélj! Hogy vagytok Castle-lel?
- Jól… – jött a semmitmondó válasz, és közben elfordította a fejét – Melyik cipőt veszed fel?
- Kate Beckett! – tette csípőre a kezét – Ne tereld a szót! Szóval?
- Nem, tényleg minden rendben van…
- Tehát már eladtad a lakásod, és véglegesen elkötelezted magad mellette?
- Öhmm… – dadogott a nyomozó.
- Kate?!
- Hát azt még nem…
Kate egyre inkább úgy érezte, hogy egy kihallgatáson vesz részt. Kezdte átérezni „paciensei” helyzetét.
- Mióta is vagytok együtt? Másfél éve?
- Tizenhat hónapja és öt napja, ha pontosak akarunk lenni.
- Akkor… – Lanie elnémult, csak tátogott.
Megdöbbentette a pontos válasz, de ennél is jobban Kate hanghordozása. Volt valami furcsa a hangjában, amit hiába próbált megfejteni.
- Mi a baj?
- Nem tudom – Lanie tekintetét látva, megismételte – Tényleg nem tudom…
Beckett az elmúlt időszakban már sokat töprengett, hogy vajon miért nem képes elhatározni magát. Pontosan tudta, hogy egy éve csak a szerencsén múlott, hogy nem veszítette el végérvényesen Castle-t… Most, hogy látszólag ismét minden rendben volt, és semmilyen akadály nem nehezítette az életüket, előjöttek a régi kétségek. És a fal – ami az elmúlt években folyamatos omlásban volt – most megállt, és nem dőlt tovább. Jól tudta, ha túl akar lépni a falon, akkor el kell rugaszkodnia, és át kell ugrania a még álló téglákon. De egyszerűen nem tudta rászánni magát, hogy ugorjon…
***
Kate felriadt, és nehezen szedte a levegőt. Ismét egy rémálom. Az elmúlt egy évben bőven kijutott már belőle, így már nem is számolta, hogy hányadik. Amióta Castle lezuhant a tetőről gyakran gyötörték rossz álmok – függetlenül attól, hogy tudta, szerelme biztonságban van – újra és újra átélte azt a szörnyű napot. Ösztönösen kitapogatta a mellette fekvő férfit, és amikor megérezte ütemesen emelkedő mellkasát, és meghallotta ütemes szuszogását, csak akkor nyugodott meg kissé. Jó néhány percbe beletelt, mire ismét normálisan lélegzett. Nem nyugodott meg teljesen, így visszabújt az ágyba, és amennyire csak tudott Castle mellé húzódott.
A férfi nem ébredt fel, de még álmában is megérezte Kate szorongását. Átölelte szerelmét, és szorosan maga mellé húzta, és elmotyogott egy „szeretlek”-et.
Kate szélesen elmosolyodott, miközben ütemesen simogatni kezdte a férfi karját…
Néhány órával később Beckettet telefonjának csörgése ébresztette. Kate úgy érezte, mint aki egy percet sem aludt, így először az órát tapogatta ki. 5:13-at mutatott. Kate megdörzsölte a szemeit, hogy tényleg jól látja-e, de nem volt semmi kétség, még negyed hat sem volt. A telefon elhallgatott. „Végre” – gondolta megkönnyebbülten, és a másik oldalára fordult. Úgy döntött, ráér később is visszahívni azt, aki kereste.
Csalódnia kellett, mert a telefon újra megszólalt. „Bárki legyen is az, igen kitartó” – nyúlt az éjjeli szekrényen lévő telefonért.
- Halló?! – szólt bele álomittasan.
- Azt hittem már sohasem veszed fel!
- Lanie?! – Kate feljebb csúszott az ágyban – Tudod te, hogy hány óra?
- Talán negyed hat, de nem vagyok benne biztos…
- Pontosan annyi! Ilyenkor még mindenki alszik… Vagy legalábbis minden normális ember – tette még hozzá csípősen.
- Képzeld férjhez mentem – robbantotta a bombát a kórboncnok, akinek a hangján hallatszott, hogy már eddig is nagy önuralomról tett tanúbizonyságot azzal, hogy nem ezzel kezdte mondanivalóját.
Kate ledöbbent, és egy szó sem jött ki a torkán. Egy csapásra eltűnt a szeméből minden álmosság.
- Ott vagy még?... Kate?!... Halló?!
- Mi…? – nyögte a nyomozó.
- Nagyon jól sikerült a vacsora – csacsogott Lanie, és még csak meg sem hallotta Kate megjegyzését „De ennyire?!” – Annyi mindent sikerült megbeszélnünk… És az est végén – rövid hatásszünet – Javi elismerte, hogy élete legnagyobb hibája volt, amikor elengedett, és hogy soha többé nem követi el ezt a hibát. Majd letérdelt, és megkérte a kezem.
- És a leánykéréstől hogy jutottatok el az oltárig?
Lanie annyira boldog volt, hogy észre sem vette a kérdés élét.
- Javi azt mondta, hogy nem tud várni, és mit szólnék, ha azonnal örök hűséget esküdnénk. Én pedig nem ellenkeztem. Úgyhogy felpattantunk az első Las Vegas-i repülőre, és az első kápolnában összeházasodtunk… Most is itt vagyunk Vegasban…
- Hogy hol vagytok?
- És csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem, fedeznél-e minket a hétvégén Gates-nél, ha netalántán szükség lenne ránk? Mégis csak ez a nászutunk…
Mérföldek választották el őket, de még így – telefonon keresztül – is érezte Kate barátnője felhőtlen boldogságát. „Rá is fér” – gondolta mosolyogva.
- Fedezni?! – kérdezte tettetett felháborodással – Azok után, hogy még csak meg sem hívtál?
- Én… – Lanie elnémult, és már nyoma sem volt a korábbi örömének.
- Arról nem is beszélve – folytatta a dorgálást Kate, és alig bírta elfojtani, kitörni készülő nevetését – azt hittem, hogyha valaha férjhez mész, akkor én leszek a nyoszolyólányod…
- Sajnálom – csak úgy sütött a bűntudat a kórboncnok hangjából.
- Ugyan már, csak ugratlak – tört ki egyszerre a nevetés Beckettből.
- Te… te…
- De tartozol nekem! Szóval amint hazaértél, az első utad hozzám vezessen, és minden apró részletről beszámolót kérek.
- Persze…
- Most pedig azonnal mars vissza a vőlegényedhez!
- Imádlak…
- Tudom én – és már ki is nyomta a telefont.
A nagy hangzavarra megmozdult Kate mellett a pokróchalom.
- Mi történt? – kérdezte álomittasan.
- Semmi – válaszolta Beckett, miközben a másik oldalára fordult – Semmi olyan, ami ne várhatna reggelig.
A férfi nem firtatta a dolgot, és néhány perccel később már ismét egyenletesen szuszogott. Kate is lehunyta a szemét, de még sokáig nem jött álom a szemére. El sem tudta képzelni, hogy egyszerre miért ugrott egybe a gyomra. Hiszen a legjobb barátnője megházasodott, és boldogabb, mint valaha. És ez jó dolog, vagy nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése