Beckett a férfi szemébe nézett, és néma könyörgést olvasott ki belőle. Castle pontosan azt mondta, amire ő a szíve mélyén vágyott. Ennek el kellett volna oszlatnia minden kétséget, mégis maradt néhány apró szálka, amitől nem tudott megszabadulni.
Tényleg szerette volna azt mondani, hogy hisz neki, de egyszerűen nem jött ki a hang a torkán, így csak állt némán.
Castle nem tudta mit mondjon még. Tisztában volt vele, hogy ezt csakis ő szúrta el, és ha végül Beckett szakít, akkor egy rossz szava sem lehet. Vészjóslónak találta a csöndet, de nem merte megtörni, félt attól, hogy mi vár rá azután.
Kate vett egy nagy levegőt, és már éppen válaszolni akart, amikor megszólalt a telefonja. Bárki is hívta, remekül időzített, amiért nagyon is hálás volt.
- Beckett – lépett el a rácsoktól.
Castle ingerülten fordult el, és átkozta azt, aki most telefonált. Úgy érezte, mint aki nemcsak csatát, hanem egy teljes háborút vesztett el. Probléma csak az volt, hogy ez a háború az egész életét jelentette.
- Értem! Azonnal ott leszünk – tette le a telefont a nyomozó, majd ismét az író felé fordult – Lanie talált valamit. Azt mondta, hogy azonnal menjük le – és már indult is, majd megtorpant – Na, mi van? – nézett vissza – Nem jössz? – kérdezte bujkáló mosollyal.
- Mennék én! – válaszolta bosszúsan Castle – De mint láthatod, be vagyok ide zárva – csak ekkor kapta el a nő tekintetét – Te most ezt élvezed, igaz?
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem.
Kate előhalászta a nadrágzsebéből a zárka kulcsait, és kiengedte a férfit. Castle kilépett a cellából, és automatikusan a nőhöz hajolt, hogy megcsókolja. Beckett viszont a tenyerével állította meg.
- Mi az? – értetlenkedett az író.
- Először is addig, amíg le nem mosod magadról a kölnijét, jobb ha a közelembe sem jössz! – mindezt megtoldotta még egy jelentőségteljes pillantással – Másodszor, még nem döntöttem el, hogy megbocsátok-e.
A férfi egy pillanatra elbizonytalanodott, de Kate arcán egy másodpercre megjelenő mosoly némi reménnyel kecsegtette.
- Értem – követte a nőt alázatosan, nem szerette volna még jobban kihúzni a gyufát.
A boncteremben már várt rájuk nemcsak Lanie, hanem Ryan és Esposito is. A páros megállt a boncasztal mellett.
- Szóval Lanie, mit találtál? – nézett barátnőjére a nyomozó.
Castle kihasználta, hogy Kate nem figyel, és két barátjára emelte a tekintetét, miközben hang nélkül „ezért még számolunk” szavakat formálta. Ryan erre bűntudatosan hajtotta le a fejét, míg Espo értetlenül bámult az íróra. Nem teljesen értette, hogy Castle miért van ugyanabban a ruhában, mint amelyikben a bárban is volt.
- Nem fogjátok elhinni! – Lanie a legközelebbi szekrényhez sétált, és egy műanyag tasakot vett elő – Ezt találtam a lány gyomrában. Egy katonai érdemérem – nyújtotta át Beckettnek a zacskót.
Esposito és Kate is néhány másodpercig csak némán meredt a tárgyra.
- Nem akarjátok közelebbről is megnézni?
- De, persze…
Először Beckett vizsgálta meg tüzetesebben, majd átnyújtotta Javiernek.
- Azt mondtad, hogy a gyomrában találtad?
- Igen. De valószínűleg eredetileg a torkába szánták – mindenki kérdőn nézett rá – Már az első alkalommal is feltűnt, hogy némi horzsolás nyom volt a nyelőcsövében, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Mostanáig…
- Mit gondolsz, hogy került végül a gyomrába?
- Lenyelte – jött a magától értetődő válasz – Ami azt jelenti, hogy amikor a torkába nyomták az érmét, akkor a lány még élt. Mivel a májat ért szúrás nem volt teljesen tökéletes, így a lány csak sokkot kapott, és lassan elvérzett. Ha nem nyeli le az érmét, akkor biztos, hogy megfullad. Így sem, úgy sem lett volna semmi esélye.
- Esposito!
- Tessék? – kapta fel a fejét, aki láthatóan nagyon elmerült a gondolataiban.
- Nem ismerős az érme? – kérdezte Beckett, mire mindenki meglepetten nézett rá.
- Kellene?
- Te mondd meg!
- Elmondanátok nekünk is, hogy mi ez az egész?
- De honnan…? – fordult Kate felé Espo.
- Csak tipp volt – jobbnak látta nem felfedni a valóságot – Az érem hátulján az áll „10-es zászlóalj, 1998” és ha jól tudom, akkor te éppen a Különleges Erőknél szolgáltál.
- Igen, ez igaz.
- És mindez mit jelent? – tette fel a mindannyiukat foglalkoztató kérdést Castle.
- Fogalmam sincs – csóválta meg a fejét Espo – De van egy olyan sejtésem, hogy túl sok jót nem…
***
Esposito az asztalánál ült, és egyre csak az érdemérmet bámulta. Pontosan olyan volt, mint amit ő is kapott, amikor leszerelt. Számára mindig is azoknak az emlékét hordozta, akikkel együtt harcolt, és akik végül nem voltak annyira szerencsések, mint ő, és nem térhettek haza szeretteikhez épségben. A révedezéséből a telefon csörgése zökkentette ki.
- Esposito nyomozó – szólt bele a telefonba – Miben segíthetek?
- Javier?! Drága barátom!
A hang olyan régi emlékeket idézett fel benne, amiket régóta próbált már elfelejteni.
- Mit akarsz Paul?
- Hát így kell üdvözölni egy régi bajtársat? Most nagyot csalódtam benned…
- Megismétlem a kérdést, mit akarsz tőlem?
- Csak meg akartam kérdezni, hogy megtaláltad-e azt a kis ajándékot, amit a lány torkában hagytam neked…
Espositonak kiszáradt a torka. Tehát a lánynak tényleg miatta kellett meghalnia. Mindeddig reménykedett benne, hogy a megérzése, és Withney információ tévesnek bizonyulnak. Most minden reménye egy pillanat alatt szertefoszlott.
A tekintetével Beckettet kereste, és vadul integetni kezdett felé. De a nő annyira elmerült a számítógépében, hogy nem vette észre a jelzést. Felkapta a henger alakú tolltartóját, kiborította belőle a tollakat, majd teljes erejéből a társa felé hajította.
Telibe találta Beckett asztalát, aki méltatlankodva kapta fel a fejét, és ide-oda fordult, hogy meglelje „támadóját”, miközben jól kivehetően szitkozódott egy sort. Ekkor vette észre a telefonáló férfi, aki ujjal mutogatott a telefonra. Beckett – a férfi legnagyobb megkönnyebbülésére – azonnal vette a lapot, és az egyik tiszt felé sietett.
- Javier, ott vagy még?
- Igen, megtaláltam – válaszolt tömören a nyomozó – Bár már nem a torkában volt, hanem a gyomrában. Élt még akkor, te Szemétláda!
- És hogy tetszett? – engedte el a füle mellett a megjegyzést Paul.
- Mit ártott neked az a lány?
- Emlékeztetett valakire… Sajnálatos módon egy olyan valakire, akire nem kellett volna. De ezt szerintem te is tudod, nem igaz?
- Miért? – Javi hangja kissé megremegett.
- Mert annak a lánynak már ’98-ban meg kellett volna halnia – Paul nyájassága egy csapásra eltűnt, és Esposito pontosan tudta, hogy már rég nem a mostani kislányról van szó – De te, meg a hősiességed megakadályozta – a megvetés csak úgy sütött a hangjából.
- Hiszen csak egy kislány volt.
- Igen kedvemre való kislány, de te keresztbe tettél nekem. Ráadásul az elmúlt tizennégy évet egy katonai börtönben tölthettem a te jó voltadból.
- Sajnálom Paul, de nem hagyhattam…
- Tudom, tudom. Nem hagyhattad, hogy egy ártatlan kislány szenvedjen… Bla-bla-bla… Lássuk, maradt-e még abból a régi Javiból valami.
- Mit akarsz tenni? – Esposito kezdett egyre nyugtalanabb lenni.
- Inkább az a kérdés, hogy te mit fogsz tenni, ha szeretnéd elkerülni a további vérontást.
- Mit akarsz, mit tegyek?
- Okos fiú! - kuncogott Matthews – Úgy gondolom ideje kiderítenünk, hogy melyikünk a jobb. Hétkor a 9-es dokknál lévő öreg épületben. És jobban teszed, ha egyedül jössz, különben mindenkivel végzek, és móka kedvéért egyesével, a szemed láttára. És te ismersz már annyira, hogy tudd, nem szoktam viccelni…
- Ott leszek – Esposito látta barátai döbbent arcát.
- És arra is emlékszel ugye, hogy gyűlölöm, ha valaki késik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése