Jelenben
Kevin a templom baloldali tornyában feküdt a padlón, miközben a távcsöves puska segítségével tartott terepszemlét. Tiszta rálátása nyílt a sírhelyre, amit maga Beckett választott ki, éppen azért, mert ilyen remek kilátás volt rá a toronyból. Folyamatosan ide-oda mozgatta a fegyvert, remélvén, hogy még a szertartás előtt feltűnik az a szemét, és minden zavaró tényező nélkül lőheti le. Csalódnia kellett. A menet éppen akkor indult el a templomból.
„Remek” – gondolta kissé felpaprikázottan – „Nem elég, hogy még soha életemben nem lőttem mesterlövész puskával, de ráadásul még egy százfős tömegben kell megtalálnom, és eltalálnom Matthews”. A pulzusa az egekbe szökött, és a légzése is felgyorsult. Megpróbált nem az előtte álló feladatra gondolni. Ugyanis tudta, ha csak egy pillanatra is elveszti a fejét, valakit megölhet odalent…
Legszívesebben megfojtotta volna a társait. Persze hálás volt Beckettnek a tippért, hiszen így ép bőrrel megúszta, de valljuk meg őszintén, ki az aki, arra vágyik, hogy elhitesse a családjával, hogy meghalt? Mikor ott állt szemben Espositoval, aki éppen teljesítette Matthews parancsát az orosz rulettet illetően, azt kívánta – bármennyire is érezte, hogy ez nem helyes – hogy bár Castle-t lőné le. Mégiscsak egy íróról van szó, aki mindig újabbnál újabb képtelenségeket eszel ki. Így a családja már meg sem lepődött volna azon, hogy rendez magának egy temetést. Viszont az ő családja konzervatív. Jenny szüleiről már nem is beszélve. „Hiszen egy hivatásos katona az apja, az istenért” – mély levegőt vett, de nem sikerült lenyugtatnia magát – „Ha nem Matthews öl meg, akkor tutira Jenny apja fog saját kezűleg lelőni”. Gyűlölte ezt az egész helyzetet, de azt is tudta, hogy csak így van esély arra, hogy elkapják, és örökre rács mögé dugják Matthewst. A profilját ismerve, ki nem hagyná, hogy lássa munkája gyümölcsét, és Esposito szenvedését.
A menet már félúton járt a templom és a sírhely között, és minden frusztráltsága ellenére megtisztelve érezte magát. Több okból is. Először is nem sokaknak adatik meg, hogy végignézzék saját temetésüket… Másodszor két társa, az egyik legjobb barátja, és a kapitány vitte a koporsóját, amit ezekben a pillanatokban is sokan irigyeltek. „Bár persze a haláldolgot biztosan nem irigylik annyira…”.
Pontosan tudta, hogy mekkora mázlija van, hogy még most is elmondhatja magáról, hogy él. Ha Beckettnek nem lett volna azaz álma… Pedig először nem hitt a társának, függetlenül attól, hogy az elmeséltek alapján az álom és a valóság mennyire hasonlított. A véletlennek tulajdonította az egészet, és fölösleges óvintézkedésnek tartotta a színjátékot. Most mégis hálát adott Fernandonak, és az ő kütyürűinek. A mellény, ami sokkal vékonyabb volt, mint a rendőrségi mellény, szinte észrevétlenül simult az inge alá – amit még egy, eggyel nagyobb zakóval is eltakart – így Matthews csak akkor vehette volna észre, ha közvetlenül testközelből vizsgálja meg őt. Szokták mondani, hogy „kicsi a bors, de erős”. Nos a mellényre pontosan illett a leírás. Olyan erősre tervezték, hogy egy tíz lépésből leadott golyót is képes megállítani. Mint utólag kiderült ezt csak Castle kedvéért kivitelezte. Az írónak az egyik Storm könyvéhez volt szüksége információkra, hogy egyáltalán megvalósítható-e. És a válasz a kérdésre, igen. Teljes mértékben. Persze arról Fernando már elfelejtette tájékoztatni őket, hogy a mellény a golyót ugyan megállítja, de az általa okozott ütést nem semlegesíti. Így amikor Esposito harmadik lövése már éles volt, és a golyó eltalálta, nem nagyon kellett megjátszani a fájdalmat. Pontosabban torkaszakadtából felüvöltött, és a mellkasához kapott, ahonnan már erősen szivárgott a vér. Először megijedt, és attól félt, hogy a mellény mégsem bírta a terhelést, de végül kiderült, hogy csak a beépített technika indult be. Fernando úgy állította be, hogy 600 km/h sebességgel ért ütés után a vér automatikusan szivárogni kezdjen.
Kevin letörölt egy izzadságcseppet a homlokáról, miközben a távcsövön keresztül továbbra is a tömeget pásztázta. Közben óvatosan végigsimított a mellkasán. Az érintésre – míg így napok távlatából is – felszisszent. Óriási kék folt jelezte, ahol a golyó a mellénybe csapódott.
Végül kiderült, hogy nem is a „haláltusa” eljátszása, és még csak nem is Gates tájékoztatása volt a legnehezebb – aki elég könnyedén vette, hogy egy áltemetést kell rendezni a rendőrségi büdzsé terhére – hanem ami ezután várt rá. Ugyanis Esposito kitalálta – a többiek legnagyobb egyetértésével – hogy neki kell fedeznie majd a gyászoló népet a temetőben, és ha adódik alkalom, akkor lelőni Matthews-t. Először nevetett egy jót, és remélte, hogy a többiek csak viccelnek. De amikor látta társai komoly tekintetét, úgy kerekedett el hitetlenkedve az ő szeme is.
Azóta minden egyes nap a legnagyobb titokban gyakorolt Espositoval – miközben persze barátja a külvilág számára azt mutatta, hogy mennyire gyászol, és szenved társa elvesztése miatt – aki végtelen türelemmel magyarázott neki.
- Figyelj a légzésre…
- Én figyelek… – vágott vissza dühösen Kevin, akinek kezdett elege lenni, hogy nem találja el a 250 méterre felállított ember nagyságú táblát.
- Értsd meg! – próbált nyugalmat erőltetni magára Javi – A légzés a lényeg. Ha nyugodtan lélegzel, akkor nem tévesztheted el a célpontot.
- Akkor miért nem csinálod te?
- Talán mert ha nem leszek ott a temetéseden, akkor Matthews azonnal gyanút fog, és elinal, vagy ami még rosszabb, tömeges vérontásba kezd…
- Oké, értem, figyeljek a légzésre... – egy pillanattal később viszont felderült az arca – Végül is csak egy találat kell – azzal ismét belenézett a távcsőbe, célzott és lőtt. Ismét mellé ment. De korábbiakkal ellentétben Kevin nem veszített lelkesedéséből, és újra meg újra lőtt. Mindegyik lövést eltévesztette, mire Esposito csak lemondóan rázta meg a fejét…
A gyászolók csoportja végre elérte a sírt, és egy hetven év körüli pap állt fel, hogy egy rövid beszédet mondjon. A papot látva Ryan akaratlanul is hangosan felnevetett. A néhány órával korábban lezajlott eseményekre gondolva, nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon.
Kevin a templomban állt, és az ő tiszteletére feldíszített oltárt nézte, ahol már ott volt a koporsó, és egy fotó róla, „Kevin Ryanről, a New York-i rendőrség hősi halottjáról, aki életét adta azért, hogy megmentse társai életét”. Azon gondolkodott, hogy vajon megbocsájtja-e valaha a családja, hogy így játszott az érzelmeikkel…
- Elintéztem…
Ryan-t készületlenül érte a hang, összerezzent ijedtében, és támadásra készen fordult meg, de csak Beckett volt az.
- Mit is?
- Hogy ne harangozzanak! – nézett rá magától értetődően társa – Azt látva, hogy mennyire megijedtél tőlem… Szóval jobb nem a véletlenre bízni…
- Azt hittem valaki idegen, és hát…
- …neked már rég a torony… – nem tudta befejezni a mondatot.
- Jesszusom, hiszen maga él! – kiáltott fel a pap, miközben keresztet vetett, és hol a kihelyezett képre, hol pedig az éppen előtte ácsorgó Ryan-re kapta a szemét – Hála legyen az Úrnak…
Beckett és Ryan lefagyva állt, és szóhoz sem jutottak döbbenetükben. Mindkettejük fejében ugyanaz az egy mondat visszhangzott: „Inkognito, nyista”…
- Atyám, ő a hősi halott ikerbátyja – hallották Castle hangját, aki a padsorok felől közelítette meg őket – Csak tudja, őt tartják a család feketebárányának, és hát nem szeretné, ha a testvére helyett rá fókuszálnának…
Kate hálát adott az égnek, hogy az írónak ilyen gyorsan vág az esze.
- Már értem… – bólogatott együttérzően a pap.
- És az lenne a kérése, hogy ne szóljon senkinek, hogy itt van. És nagyon hálás lenne, ha a templomtoronyból nézhetné végig a szertartást…
- Hát persze fiam – lépett Ryan mellé, majd megszorította a kezét – És őszinte részvétem az öccse miatt…
Kevinnek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne törjön ki belőle a nevetés. Ehelyett csak komoly képpel bólintott, és viszonozta a kézszorítást.
- Most pedig tünés! Mielőtt még más is észrevesz – sziszegte a fülébe Castle, miután a pap hallótávolságon kívül került…
Ryan egy pillanatra kinyújtóztatta a nyakát és a hátát, majd kényelmesebb testhelyzetre váltott, végül ismét a távcsőre emelte a tekintetét. És ekkor pillantotta meg a baseball sapkás alakot, akit azonnal felismert. Minden mozdulata és gesztusa bevésődött akkor éjjel, amit soha nem fog elfelejteni. A ravaszra emelte az ujját, és már épp meghúzta volna, amikor Matthews maga elé rántotta Jennyt. Azonnal levette az ujját a ravaszról. Sőt elemelte a fejét a puskától, és szabad szemmel is meggyőződött a helyzetről. „A francba” – káromkodta el magát hangosan – „Ennyit a nyugodt légzésről”. Vett néhány mély levegőt, és bár a légzése lassult, a keze remegett, mint a nyárfalevél. „Csak egy bábu… És nincs nála túsz” – nyugtatta magát, de mondani könnyebb volt, mint elképzelni. Jó néhány percbe beletelt, mire ismét úgy érezte, hogy ura önmagának.
Ismét belenézett a távcsőbe, és remegő ujját a ravaszra helyezte. Egy izzadságcsepp gördült végig az arcán, miközben célba vette Matthews fejét, aki éppen felemelte jobb kezét, benne valami apró tárggyal… „Most vagy soha” – húzta meg a ravaszt. A lövés pillanatában szorosan behunyta a szemét. Egyszerre fohászkodott és reménykedett abban, hogy Matthews-t találta el, nem pedig társai valamelyikét, és legfőképp nem Jennyt.
Végre kinyitotta a szemét, és megkönnyebbülten konstatálta a látcsőn keresztül, hogy Matthews ordít a fájdalomtól. Ugyan a kezét találta el, és nem a fejét, de hát úgy volt vele, hogy senki sem tökéletes... „Mondtam én, hogy elég egyszer célba találni” – kiáltott fel diadalittasan, és már látta maga előtt, ahogy Javi orra alá dörgöli, hogy bár a gyakorlás során egyszer sem talált a céltáblát, de amikor kellett, odatette magát.
Örömmámorban úszott, ami gyorsabban szállt el, mint a Red Sox bajnoki esélyei… Ugyanis ekkor terítette le Espo Matthews-t, és ekkor látta meg a néhány méterrel arrébb ugyancsak a földön elterült írót…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése