Castle: 22. fejezet

    - Richard, drágám, esetleg utána kellene menned! – hallotta valahonnan nagyon messziről Castle az anyja hangját.

      - De hát a bemutatód…!

     - Ugyan már, csak nem lesz annyira rossz, hogy csak egyszer játsszák! – mosolyodott el Martha, majd még hozzátette – Van egy sokkal fontosabb elintéznivalód.

Castle gyors léptekkel indult el Beckett után. Reménykedett benne, hogy még időben utoléri őt, bár volt egy olyan érzése, hogy túl sokáig állt az ajtóban ledermedve. Amikor leért az előcsarnokba, a portás köszönését észre sem véve rontott ki az épületből. Körülnézett. Beckett kocsiját kereste, de nem látta sehol. Egyenesen a portáshoz lépett, és megkérdezte:

- Néhány perccel előttem hagyta el az épületet egy fiatal nő?

- Hosszú haj, barna szem? És a kiállása, mint egy rendőré?

„Elkéstem” – és már nem is foglalkozott a portással. Felrohant a lakásba, magához vette a kocsi kulcsait, és nem törődött Martha és Gina érdeklődő kérdéseivel. Ismét lerohant a lépcsőn, bár közben százszor is elátkozta azt, aki kitalálta őket, mert a műtét óta még nem sikerült visszanyernie a régi állóképességét. A lift eszébe sem jutott, legfőképp mert túl lassúnak találta abban a pillanatban, jelenleg úgy érezte, minden perc számít.

Bevágta magát a kocsiba, és padlógázzal hajtott Beckett lakásához, reménykedve abban, hogy Kate egyből hazahajtott. Idegességében a kormányon dobolt az ujjaival. Próbált a vezetésre összpontosítani, de be-bevillant Kate arca, amint megpillantja Ginát. Először a zavar, utána a felismerés, és végül a csalódottság.

Végre megérkezett Beckett háztömbjéhez, felrohant a lépcsőn – ismét szitkozódott egy sort – majd a nyomozó lakása előtt levegő után kapkodva lefékezett. Fogalma sem volt, hogy mit kellene tennie vagy mondania. Néhány percig csak állt, hallgatta a saját szuszogását. „Mi a fenének siettem eddig, ha most meg itt állok, mint egy idióta” – tette fel magának a kérdést, miközben az ajtó előtt téblábolt. Végül vett egy mély levegőt, és bekopogott.

***

Beckett olyan gyorsan hajtott, amennyire csak tudott. Minél messzebbre akart kerülni attól a háztól. „Minél messzebb, annál jobb” – győzködte magát, bár tudta jól, hogy a lakást ugyan hátrahagyhatja, de a fájdalomtól nem szabadulhat. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és amikor meglátta az arcán végiggördülő könnycseppet, egy mozdulattal letörölte. „Ne légy már ennyire gyerekes! Ezt is túl fogod élni” – dorgálta saját magát.

Egyenesen hazament. Főzött egy újabb adag kávét, kitöltötte magának, és leült a kanapéra. Szerette volna elterelni a gondolatait arról, hogy Gina és Castle újra együtt van, de egyszerűen nem ment.

Kopogtak. Kate lassan felállt, és az ajtóhoz indult. Amikor kinyitotta azt, az első reakciója a döbbenet volt.

- Castle?!

- Szia, Beckett – a férfi még mindig nehezen vette a levegőt.

- Csak nem lefutottad a maratont? – kérdezte a nyomozó, és kissé megrándult a szája, ami akár egy mosolynak is beillett.

- Hát akkor te győztél. Téged utolérni?! Lehetetlenség! De mentségemre legyen mondva, hogy még nem vagyok formában – érezhetően kezdett egyenletesebbé válni a légzése – Öhm, esetleg bejöhetek? Vagy folytassuk itt az ajtóban? Félre ne érts, itt is elég meghitt – mosolyodott el Castle azon a kisfiús módon, amit Beckett is annyira szeretett – de bent esetleg könnyebb lenne.

Beckett megadóan intett Castle-nek, hogy fáradjon beljebb. Egyből a nappaliba mentek, de egyikük sem ült le, hanem inkább megálltak egymással szemben. Néhány percnyi feszült csend következett, amit végül Beckett tört meg.

- Ne haragudj, nem akartam megzavarni Ginával töltött estédet – mondta lesütött szemmel.

- Az igazság az, hogy megmentettél – Kate erre felkapta a fejét – Anyám bemutatójára készültünk éppen. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem teljesen úsztam meg a dolgot.

Újabb hallgatás, újabb feszült csend. Castle-nek kellett egy kis idő, mire leesett, hogy még mindig nem magyarázta meg Gina jelenlétét a lakásában.

- Anyám mindenképp akart egy ismerős kritikust is az előadásra. Hiába magyaráztam neki, hogy Gina szerkesztő, és elsősorban könyvekkel foglalkozik – közben elnézően mosolygott – Gondolom, azt reméli, hogy majd Gina kesztyűskézzel bánik vele. Ha tudná, mekkorát téved.

„Nincsenek együtt!” – Kate lelke ujjongott a hír hallatán, de kifelé továbbra is közömbös maradt. „Valamit mondanom kellene” – viaskodott magával.

Castle nem tudta mit kellene tennie. Úgy érezte, hogy még nincs felkészülve erre a beszélgetésre, pedig az elmúlt egy évben mindenét odaadta volna azért, ha alkalma adódott volna arra, hogy mindent tisztázzon Beckettel. Összeszedte a bátorságát, és csak annyit mondott:

- …is?!

- Tessék?! – zökkent ki a gondolataiból Beckett.

- Szeretlek én is?! – ismételte meg Castle.

- Szóval emlékszel?! – és Kate korábbi ujjongását a felháborodás váltotta fel – De miért…?

Beckett nem fejezte be a kérdést, de Castle pontosan tudta, hogy mit szeretne tudni a nyomozó. „A francba! Hát ez sem úgy megy, mint ahogy elképzeltem” – gondolta Castle.

- Nem tudom miért. Egyszerűen csak… Csak szerettem volna, ha érzed azt, amit én is éreztem egy évvel ezelőtt. És persze némi férfiúi büszkeség – mondta lelkiismeret-furdalással a szemében – Sajnálom.

Hallani lehetett Castle hangjában a megbánást, de Kate túlságosan is dühös volt. Becsapva érezte magát, és nem törődött azzal, hogy két héttel korábban bármit megadott volna ezért az egy mondatért.

- Most menj el, Castle! Látni sem akarlak – mondta Beckett, pedig a szíve teljesen mást diktált. Csak a dac beszélt belőle, és közben elindult kinyitni Castle előtt az ajtót.

- Nem, Kate – Castle megragadta Beckett karját, és magához húzta – Nem fogjuk ezt a játékot játszani – mondta szinte már suttogva.

Olyan közel voltak egymáshoz, mint addig még soha. Kate egész testében reszketett. Biztosan tudta, hogy a férfi pillanatokon belül meg fogja csókolni. Castle mélyen Beckett szemébe nézett, majd lágyan megcsókolta.

- El is felejtettem, hogy milyen jól csókolsz – lehelte szinte hangtalanul Beckett, miután kibontakoztak egymás ölelő karjaiból.

- Akkor ezen gyorsan segítenünk kell – mosolyodott el Castle, miközben kisimított egy rakoncátlan hajszálat Kate arcából, majd ismét megcsókolta.

Kate két órája még csalódott és kiábrándult volt, úgy érezte, hogy az egész világ ellene van.  Most viszont felhőtlenül boldog volt annak a férfinak a karjaiban, akit a világon mindennél jobban szeretett.

- Kávét? – kérdezte fülig érő szájjal.

- Igen, kérek – válaszolta mosolyogva Castle – és közben elmesélhetnéd, hogy mit is találtál abban a csomagmegőrzőben!

Beckett megtorpant, hirtelen érte a kérés. Castle felfigyelt a változásra, és bocsánatkérően nézett a nőre.

- Ugyan már Kate! Nem volt nehéz összerakni a képet. A cetli szobámból, a kulcs pedig a kórházból tűnt el… Szóval?

- Az volt az utolsó darabkája a kirakós játéknak…– Kate nem számított rá, hogy ilyen hamar el kell mesélnie mindent, ami az elmúlt hetekben történt. Mégis mintha minden egyes szóval újabb tehertől szabadult volna meg – …és nem tudom lecsukatni – fejezte be monológját Beckett.

Kate megkönnyebbült. Tudta ugyan, hogy egy csatát elvesztett, de egy másikat megnyert, és rámosolygott az előtte álló férfira. Most ugyan döntetlen az állás, de a háborúnak még nincs vége.

- De egyszer még hibázni fog – tette még hozzá eltökélt hangon – és akkor én ott leszek… Ott leszek – ismételte meg elgondolkodva – és én fogom rátenni a bilincset.

- Én pedig melletted leszek – zökkentette ki merengéséből Beckettet Castle. Majd Kate kérdő tekintetére csak annyit mondott még – Mindig.

-Vége- 

Castle: 21. fejezet

Beckett az elmúlt két héten töprengett. Két hete már, hogy Castle magához tért, és bevallotta, hogy nem emlékszik semmire. Kate azóta nem találkozott vele. Egyszerűen nem tudott volna anélkül a szemébe nézni, hogy ne lássa Castle az arcán a csalódottságot, így inkább távol maradt tőle.

Kiment a konyhába, és bekapcsolta kávéfőzőt, és közben eszébe jutott, hogy mit mondott az orvos. „Sajnálatos módon ilyen előfordul. Olyan nagy trauma érte a szervezetet, hogy az agy jobbnak látta bizonyos emlékek ideiglenes törlését.”

„De miért pont azt az egy emléket kellett kitörölnie?” – kérdezte már vagy századszor Kate, de választ most sem kapott. A kávéfőző pittyegni kezdett. Levett hát egy csészét a szekrényből, kávét töltött bele, és leült az asztalhoz. Kinyitotta az újságot, és olvasgatni kezdte.

Egyetlen szót sem fogott fel abból, amit olvasott. Továbbra is az abszurd helyzeten járt az esze. Nem tudta eldönteni, mit kellene tennie. Az orvosok szerint nem lenne a legbölcsebb dolog, ha erőltetné a dolgokat, ő mégis úgy érezte, beszélnie kellene Castle-lel. Döntött. Lesz, ami lesz beszélni fog vele. Gyorsan kiitta a csészéjéből a maradék kávét, felvette a kabátját, és elindult az ajtó felé.

***

Castle már két napja otthon lábadozott. Bár az orvosai nem repestek az örömtől, amikor bejelentette, hogy már pedig mindenképp otthon szeretne gyógyulni, de nem tehettek semmit, mert aláírta a „Saját felelősségére távozott a kórházból” papírost.

Nem bírta a tétlenséget, a kosztról már nem is beszélve. Nem volt mi benntartsa. Kate már napok óta nem látogatta meg, és úgy érezte, hogy Marthanak igaza van. Mindent végleg elrontott. Kate kérdésére egyszerű lett volna a válasz „Igen Kate, emlékszem. Tudom, hogy te is szeretsz” De a férfiúi büszkesége nem engedte, és most lehet végleg elvesztette azt a nőt, akit mindennél jobban szeretett. Egyszerűen fogalma sem volt, mit kellene tennie.

- Richard, drágám! Nem kellene készülődnöd? – kérdezte Martha, kizökkentve fiát a gondolataiból.

- Tessék… De persze – és már indult is a szobájába, de fél úton megtorpant – Anya, szerinted végleg elszúrtam mindent Beckettel?

- Oh, Richard – mondta együttérzéssel Martha – Ezt csak akkor tudhatod meg, ha végre vennéd a bátorságodat, és beszélnél vele. De most siess, mert el fogunk késni.

Kopogtak. Martha ment ajtót nyitni.

- Szervusz Martha – lépett be az ajtón Castle második exneje – nem késtem el?

- Ugyan, dehogy! Richard még csak most öltözik – amint kimondta az utolsó szót, Castle sétált le a lépcsőn.

- Áhh, az emlegetett szamár – mosolyodott el Gina, azzal odalépett volt férjéhez, és egy puszit nyomott az arcára – Hogy vagy?

- Köszönöm remekül, még egy kicsit…

De nem tudta befejezni a mondatot, mert újabb kopogás hangzott fel. Most Castle-n volt a sor, hogy ajtót nyisson.

- Beckett?! – köszöntötte a nyomozót meglepetten Castle.

- Szia, Castle! Én csak…

Fogott volna bele a mondandójába, de amikor megpillantotta Ginát kiöltözve, majd ránézett a szintén kiöltözött Castle-re, rájött elkésett. Ismét. Próbálta megőrizni a lélekjelenlétét, de csak annyit sikerült kinyögnie:

- Ne haragudj. Látom zavarok – és már fordult is ki a lakásból, magára hagyva az ajtóban döbbenten álldogáló férfit.

Castle: 20. fejezet

- Nem emlékszik semmire! – tört ki Beckett ingerülten, és közben fel-alájárkált a kis szobán.

- És ez bántja magát? – kérdezte a vele szemben ülő férfi nyugodt hangon.

„Naná, hogy bánt” – gondolta Beckett feldúltan, s közben azon töprengett, vajon hogy lehet valaki mindig minden helyzetben ennyire nyugodt. Amióta csak ismerte pszichiáterét, soha egyetlen alkalommal sem látta őt idegesnek, nyugtalannak vagy egyszerűen csak feldúltnak. És ez kiakasztotta, legfőképpen azért, mert benne csak úgy kavarogtak az érzések.

„Különben nem is lennék itt” – tette még hozzá gondolatban, de fennhangon csak annyit mondott:

- Igen.

- És miért? – s közben a pszichiátere összekulcsolta kezeit, és kissé előrébb hajolt ültében.

- Mert… – próbált neki futni Kate.

De mit is mondhatna erre? Hogy azért zavarja a dolog, mert végre erőt vett magán, és bevallotta érzelmeit annak a férfinak, akit a világon a legjobban szeret, de minden erőfeszítése hiábavaló volt, mert Castle semmire sem emlékszik? Vagy, mert attól tart, hogy mégis hallotta, de őt hibáztatja ezért az egészért, és inkább hallgat róla?

- Azért, mert… – fogott bele újra a magyarázatba, de még mindig nem találta a megfelelő szavakat, s közben tanácstalanul huppant le a legközelebbi székbe.

- Mitől fél igazán, Kate? – nézett a férfi páciense szemébe – Attól, hogy nem hallotta magát, és ezért újra beszélnie kell vele az érzéseiről? Vagy attól, hogy esetleg mégis hallotta magát, viszont így nem tudja, hogy akkor hányadán is állnak?

„A vesémbe lát” – sütötte le a szemét Beckett, és zavarában a kezét kezdte fixírozni. Azt már sikerült feldolgoznia, hogy nem tudja rács mögé dugnia az édesanyja gyilkosát. Nem volt tőle boldog, hiszen az egész eddigi élete arra ment rá, hogy elkapja azt az embert, aki az édesanyja halála mögött áll, de belátta, hogy ezt el kell fogadnia. És továbbra is reménykedett benne, hogy Wellington egyszer majd hibázik, és akkor ő ott lesz, és maga fogja a kezére kattintani a bilincset. Tehát ezen már túltette magát. Dehogy Castle-t is elveszítse, az egyszerűen már nem fért bele az életébe.

***

Martha Castle betegágya mellett üldögélt, és egy újságot olvasgatott, miközben fia éppen az ebédjét fogyasztotta.

- Ez a kórházi koszt rosszabb, mint a kollégiumi – fintorodott el Castle – pedig azt hittem, azt nehéz lesz túlszárnyalni.

- Jaj, Richard, ne légy már ennyire válogatós! – dorgálta fiát Martha.

- Még hogy én? Válogatós? – replikázott megbántva Castle – Hiszen a te főztödet is mindig megeszem.

- Szóval így állunk? – azzal Martha eltette az újságját, és indulni készült – Fogod te még visszasírni az én főztömet!

- Ne már Anya, tudod, hogy csak vicceltem! – marasztalta bűnbánó arckifejezéssel Castle, majd hozzátette – Valami nagyon félresikerülhetett a műtétemnél.

- Miért mondod ezt?

- Mert már te vagy a második a héten, aki nem érti a tréfámat. A múltkor Beckett vette minden egyes szavam készpénznek, pedig már ismerhetne annyira, hogy tudja, a felét sem szabad elhinnie annak, amit mondok.

- Ha már Beckettnél tartunk, mi újság van köztetek? – érdeklődött csak úgy mellékesen az anyja.

- Semmi – válaszolta lesütött szemmel a férfi.

- Richard Castle, mit műveltél? – tette csípőre a kezét Martha.

- Miért műveltem volna bármit is? – kérdezett vissza Castle ártatlannak tűnő képpel.

- Ismerem jól ezt a bűnbánó arckifejezést! Csak akkor szoktál így nézni, ha rossz fát tettél a tűzre. Tehát?

- Azt mondta, hogy szeret! – felelte szinte suttogva Rick.

- De hisz ez jó hír! – csapta össze örömében a tenyerét Martha.

- Nem tudja, hogy tudom… – és Castle elmesélt mindent, amire a balesetből emlékezett.

- Richard, drágám – kezdte korholni fiát – tényleg ezt akarod csinálni?

- De hiszen ő is pontosan ugyanezt tette korábban – s mint egy sértődött kisfiú próbálta leplezni, mennyire megsértették az önérzetét.

- Olyanok vagytok, mint az óvodások, akik egymást csépelik ezzel próbálván kifejezni, mennyire kedvelik egymást. Csak amíg a gyerekek megússzák néhány gyorsan gyógyuló kék-zöld folttal, addig ti egy életre megsérülhettek – azzal egy puszit nyomott fia homlokára, és kiment a kórteremből, magára hagyva Castle-t örvényként kavargó gondolataival.

Castle: 19. fejezet

Már egy hét telt el azóta, hogy Beckett beszélt Wellingtonnal. És ez alatt az egy hét alatt szinte végig azon gondolkodott, hogy vajon jól döntött-e, amikor kiteregette a lapjait, és cseppet sem legális módon megfenyegette a férfit. Azon töprengett, hogy vajon nem okozott-e csalódást édesanyjának azzal, hogy hagyja szabadon garázdálkodni azt az embert, aki a haláláról tehet? Vajon elegendő büntetés Wellingtonnak az, hogy végre van valami, amit nem tud az irányítása alatt tartani?

Az utóbbi kérdésre néhány nappal később kapta meg a választ. Wellingtonnak sajtótájékoztatója volt, és Beckett elégedetten látta, hogy az egyébként mindig magabiztos kormányzójelölt most a legkevésbé sem nyugodt, sőt néhány kérdést többször is megismételtetett az újságírókkal. A rá legkevésbé sem jellemző módon ideges, feszült és figyelmetlen volt, amit a sajtó is észrevett, és hangoztatott is a címlapokon.

Mindennek ellenére mégis kétségek gyötörték Beckettet. De minden alkalommal, amikor ezen járt az esze, megnyugtatta magát, hogy ennél jobbat nem is tehetett volna, hiszen így markában tarthatja azt a szemetet, ráadásul a lekötelezettje, ami még jól jöhet. Bár tudta jól, hogy Wellington lenne az utolsó ember a Földön, akitől valaha is szívességet kérne.

Beckett az íróasztalánál ült, és az utolsó ügy aktáit nézegette, és iktatta a gépén. Egy fiatal nőt az utcán leszúrtak. Espositoékkal néhány nap alatt felgöngyölítették a gyilkosságot. A lány drogos volt, aki anyagot szeretett volna, de nem volt rá pénze. Ráadásul már rengeteg tartozása volt, amit nem tudott törleszteni. A dílere – aki egyébként maga is az anyaghoz nyúlt – megunta a könyörgést, és hirtelen felindulásból leszúrt a lányt.

„…hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság” – gépelte be az utolsó szavakat Beckett, majd hátra dőlt, kinyújtóztatta a tagjait, és mély levegőt vett. Rápillantott az asztala mellett álló üres székre, és Castle-re gondolt. Még mindig nem ébredt fel a kómából. Az orvosok sem tudtak semmi bíztatóval szolgálni még, ráadásul attól tartottak, hogy minél később tér magához Rick, annál nagyobb a veszélye, hogy valamilyen károsodás lép fel.

Kate felállt az asztaltól, és odaszólt két társának:

- Espo, Ryan? Old Haunt?

- Miért is ne? – válaszolták szinte egyszerre a fiúk – Ránk is ránk fér egy ital.

Esposito és Ryan is felállt, majd felvették zakójukat, úgy indultak el Beckett felé. Megcsörrent egy telefon. Mindhárman el kezdték keresni a sajátjukat, de mint kiderült Becketté szólalt meg, aki azonnal fel is vette azt. Rövid ideig csak hallgatott, de arca megkönnyebbültségről árulkodott, míg végül szélesen elmosolyodott. Két társa nem tudta mire vélni a dolgot, de nem akarták megzavarni Beckettet, így csak csendben várakoztak.

- Alexis volt – mondta Kate, miután letette a telefont – Castle magához tért.

***

Beckett azonnal a kórházba indult. Hetek óta most először érezte újra felszabadultnak magát. „Magához tért” – ismételgette, és egyre szélesebben mosolygott. Majd egy gondolat tolakodott elő az agya egy eldugott kis zugából. „Vajon hallotta?” – s a következő pillanatban már inkább ideges volt, semmint felszabadult.

Kate mielőtt belépett volna a kórterembe, még belenézett a tükörbe, ami a szoba ajtaja mellett lógott, és megigazította a haját. Ha tudta volna, hogy egy évvel ezelőtt Castle ugyanezt a rituálét vitte végig, biztos elnevette volna magát. Most mégis komolyan, összeszorult gyomorral nyitott be a kórterembe.

Castle a kórházi ágyon ült. Végre önállóan lélegezett, és mindössze egy infúziós tű, ill. a fején a vastag kötés emlékeztetett arra, hogy nem rég komoly balesete volt. Üdítő látvány volt ez az elmúlt hetekhez képest, amikor szinte mindenhonnan csövek lógtak ki belőle, és az EKG ütemes csipogása jelentette a szobában az egyetlen zajforrást. De a legfontosabb – és amitől Kate szíve is nagyot dobbant – hogy ott volt az arcán a szokásos kisfiús mosolya. Még ha halványan is, de ott volt.

- Szia! – köszönt kissé félénken Kate.

- Öhm, te ki is vagy? – kérdezte Castle, majd mikor látta Beckett elkomoruló arcát, gyorsan hozzátette – Csak viccelek, Beckett, csak viccelek – majd kezét a szája elé téve halkabban, de még jól hallhatóan az ágya mellett üldögélő Alexisnek odasúgta – Beckett, ugye?

„Ez nem lehet igaz?! Elvesztette a memóriáját! Mi lehet ennél rosszabb” – roskadt magába Kate, nem figyelve, hogy Alexis és Castle rázkódnak az elfojtott nevetéstől.

- Ne, légy már ennyire komoly, Beckett – mondta nevetve az író – Tényleg csak tréfa volt – de Kate arcát látva, be kellett látnia, hogy túlságosan is jól sikerült – Hogyan tudnálak meggyőzni? – kissé elgondolkodott, majd így folytatta – 4 éve dolgozunk együtt, és általában az agyadra megyek. Elég jól hasznomat tudjátok venni a nyomozásokban, bár ezt te sohasem ismernéd be.

- Ezt Alexis is elmondhatta neked – látszott Kate-n, hogy nincs meggyőzve.

- Apa tényleg csak viccelt – szólt közbe Alexis – És el tudod képzelni, hogy elhiggye csak úgy, hogy egy nő agyára is tud menni? – kérdezte Alexis bujkáló mosollyal a szája szegletében.

- Ebben van valami – most már Beckett is mosolygott – Legalább a humorod a régi – tette még hozzá.

Ezt követően néhány percig senki nem szólalt meg. Míg végül a csöndet Alexis törte meg.

- Rám fér egy kávé – mondta a tagjait nyújtóztatva, és már indult is az ajtó felé, magára hagyva a párost.

Beckett leült a szabaddá váló székbe, majd rövid szünet után megkérdezte.

- Hogy érzed magad?

- Új értelmet nyert a kifejezés, miszerint ’mint akin egy autó hajtott át’ – válaszolta vigyorogva Castle, és most már Kate sem állhatta meg nevetés nélkül.

- És mire emlékszel a történtekből – tette fel a legfontosabb kérdést Beckett ismét elkomorodva, és visszatartotta a lélegzetét.

- Nem sok mindenre – jött a válasz, szinte már túl gyorsan – Arra még emlékszem, ahogy nekicsapódok a szélvédőnek – Castle arca megrándult a fájdalmas emlékre – és utána még arra, hogy azt mondod, „Tartalékold az erőd”. De utána se kép, se hang…

Castle: 18. fejezet

- Nem mehet be hozzá! – kiáltott Beckett után a titkárnő – Mr. Wellington nagyon elfoglalt.

Beckett nem foglalkozott a nővel, egyenesen Wellington irodájába ment. Kate kopogás nélkül nyitott be hozzá. A titkárnő néhány lépéssel volt csak lemaradva.

- Elnézést Uram, de nem tudtam megakadályozni…

- Semmi baj, Stacy! Ő Kate Beckett, és ő sohasem zavar – nyugtatta meg alkalmazottját Wellington – Most már nyugodtan magunkra hagyhat – egy intéssel adott hangsúlyt szavainak, majd miután becsukódott az iroda ajtaja, mosolyogva kérdezte meg – És mi járatban van a kedvenc unokahúgom?

- Hagyjuk a jópofizást, Mike!

- Mi ez a hangnem, kisasszony?!

- Tudok mindent – Kate úgy vélte az a legjobb taktika, ha nem köntörfalaz – Tudom, hogy megöletted anyámat, hogy meg akartál ölni engem, és hogy te intézted el Castle gázolását is.

Beckett tagadásra vagy védekezésre számított. Ehelyett a férfi csak ült, és hűvös nyugalommal tűrte a rágalmakat.

- Feltételezem, ha lenne valami a kezedben, akkor már letartóztattál volna – jegyezte meg szenvtelenül, de már nem mosolygott.

- Tehát nem is tagadod? Szóval tényleg te voltál?

- Én ilyet nem mondtam, Katie.

- Ne merj többet így hívni – szűrte a fogai közt a szavakat Beckett.

- Nem teljesen értelek, Kate! Mit akarsz tőlem?

- Csak tudni akarom, miért? – nézett Mike szemébe Beckett – Ennyivel tartozol nekem!

Wellington tetőtől talpig végigmérte Beckettet. Kate észrevette, és csak annyit mondott:

- Ne aggódj, Mike! Nem vagyok bepoloskázva.

Wellington felállt, majd megkerülve az asztalt odalépett Becketthez. Végigtapogatta a nyomozót, majd még elkérte Beckett telefonját is. Roppant óvatos volt, főleg ha ilyen kényes témáról volt szó.

- Akkor meg minek akarod tudni? – kérdezte a férfi gúnyosan, miután megbizonyosodott, hogy senki nem hallgatja le a beszélgetést.

- Mert tudnom kell! Tehát miért?

- Te is pontosan tudod miért! – válaszolta flegmán Wellington, és közben visszaült az íróasztala mögé.

- De én tőled akarom hallani!

- Anyád olyan dologba ütötte az orrát, amibe nem kellett volna – csak úgy sütött a megvetés minden egyes szavából – Én figyelmeztettem, hogy hagyja a dolgot. De nem hallgatott rám. Ugyanolyan hajthatatlan volt, mint te! És ezért az életével fizetett.

- De hiszen a barátod volt?!

- Aki hátba akart támadni. Megértheted, hogy ezt nem hagyhattam annyiban.

Beckett legszívesebben ordított volna dühében. A képébe akarta vágni Wellingtonnak, hogy bízott benne, szerette, mindenben támogatta, és ő ezt azzal hálálta meg, hogy megölte a legfontosabb embert az életében, az édesanyját. Míg egy másik fontos személyt életveszélybe sodort. Ránézett a vele szemben ülő férfira, és látta a hideg tekintetét, amiből sugárzott a megvetés. „Mennyire félreismertem?!” – de hangosan csak annyit kérdezett:

- És Castle? Őt miért kellett elgázolni?

- Oh, hát én csak rá akartam ijeszteni – dőlt hátra a székében Wellington – Figyelmeztetni akartam, mi történik akkor, ha esetlegesen mindent el akarna neked mondani.

- Ráijeszteni? – visszhangozta Kate, és alig bírta leplezni felindultságát – Hiszen kómában van?!

- De még nem halt meg, nem igaz?!

Beckett majd felrobbant, de nem tehetett semmit. „Le kellene lőnöm” – gondolta, de rá kellett jönnie, hogy azzal nem oldana meg semmit.

- Ha jót akarsz magadnak, akkor tartsd magad távol az apámtól, a barátaimtól és Castle-től, megértetted?

- Miért is tenném meg neked ezt a szívességet, Katie? – Wellington próbálta kihozni béketűréséből Beckettet, de nem járt sikerrel – Ha jól emlékszem, mintha nem lenne semmi a kezedben, amivel sakkban tudnál tartani.

- Én nem lennék ebben annyira biztos – azzal Beckett az asztalra dobta az addig kezében lévő paksamétát.

- Mi ez? – kérdezte közönyösen Wellington.

- Oh, hát nem is tudom! – most Becketten volt a gúnyolódás sora – De megvan. Néhány tárgyi bizonyíték.

Kate észrevette, hogy a férfi arcán árnyék suhan át, de az csupán egy pillanatig tartott. Wellington lapozgatni kezdte az aktát, majd megszólalt:

- Ez mind szép és jó! De nem ér semmit. Megismétlem hát a kérdést, miért kellene neked szívességet tennem?

- Valóban, ez nem elég ahhoz, hogy letartóztassalak – Kate nyugodt hangja kissé megijesztette a férfit – Arra talán igen, hogy bevigyelek. De 24 óránál tovább úgysem tudnálak benntartani.

- Erre nekem nincs időm, szóval örülnék, ha a tárgya térnél, Katie!

- Hát tudod, lehet, nem tudlak ezzel lecsukatni – Beckett elégedetten látta, hogy Wellington egyre feszültebb – de a sajtót felettébb érdekelné, hogy egy leendő kormányzónak és elnökjelöltnek milyen piszkos ügyei vannak. Viszont a választókat a legkevésbé sem érdekelné, hogy ebben vajon mennyi az igazság – Kate elégedetten nyugtázta a férfi szemében megjelenő félelmet – Ezeket nyugodtan megtarthatod – bökött az asztalon heverő aktára – Van belőle egy rakat másolatom.

Beckett tudta, hogy sikerült sarokba szorítania Wellingtont, de az elszántságot is látta az arcán, ami nem sok jót ígért, így még hozzátette:

- Ha esetlegesen most azt forgatnád a fejedben, hogy elteszel engem láb alól, akkor azt jobb, ha hamar elfelejted. Ugyanis halálomat követően három akta a három legnagyobb hírcsatornánál, és egy akta pedig a rendőrségnél kötne ki – és már indult is az ajtó felé.

Wellington tudta, hogy legyőzték. „Már akkor meg kellett volna ölnöm téged, amikor az anyádat is megölettem” – gondolta dühösen, és ökölbe szorította a kezét.

- És ez neked elég, Katie? – próbálkozott még utoljára némi gúnnyal.

Beckett visszafordult az ajtóból, és mosolyogva adta meg a kegyelemdöfést Wellingtonnak.

- Hogy tudom, hogy a kezemben van annak az embernek az álma és a karrierje, aki megölette az anyámat?! De még mennyire, hogy elég!

Castle: 17. fejezet

Beckettnek fogalma sem volt, hogyan jutott haza. Amióta Smith magára hagyta, gondolatok százai kavarogtak a fejében. Még mindig nem tudott napirendre térni afeletti csodálkozásán, hogy Castle milyen messzire jutott a nyomozásban. Szinte egymaga megoldotta az ügyet. Erre a gondolatra viszont bűntudata támadt, hiszen éppen ezért volt most kómában.

A konyhába ment, és a hűtőből kivett egy sört. „Ide most erősebb kell” – gondolta meg magát, és a sör helyett inkább egy üveg töményet vett elő. Töltött magának egy pohárral, belekortyolt, de ez sem segített, továbbra is az eseménydús napon járt az agya. Bár gondolatai egyre kuszábbá váltak, ahogy az üvegből fogyni kezdett az ital.

„Végre tudom, ki áll az anyám meggyilkolása mögött… Castle még mindig kómában… Mike bácsi, hogy tehetted?!... Castle, tarts ki kérlek!... Nem tehetek semmit!... Csak közvetett bizonyítékok… Hogy tudtad egyedül megoldani ezt az ügyet?... Ha így megy tovább, valaki meg fog halni… Soha nem fogom tudni lecsukatni anyám gyilkosát… Döntenie kell, Beckett nyomozó! A múltja kell vagy a jövője!”

Két órával később az alkohol megtette jótékony hatását, és Kate mély álomba merült.

***

Kate egy napsugaras réten találta magát. Gyönyörű idő volt, vakítóan sütött a nap, amit csak egy-egy bárányfelhő zavart meg néha. A rét másik oldalán a fák közül egy vékony, magas nő lépett elő, aki nagyon ismerős volt Beckett számára. A nő szélesen mosolygott, és elindult Kate felé.

- Anya te vagy az? De hiszen te meghaltál! – egyszerűen nem akart hinni a szemének.

- Ugyan már kislányom! Hiszen pontosan tudod, hogy akiket szeretünk sohasem halnak meg. Tovább élnek a szívünkben! – és kitárta a karjait.

Kate szó nélkül a karjaiba omlott. És percekig csak állt, nem mozdult attól félve, hogy felébred, és az egész szertefoszlik, mintha sohasem történt volna meg. Persze pontosan tudta, hogy álmodik, hogy hamarosan jön a kijózanító reggel, ami hívatlanul is magával hozza a ’régi’ életét, amelyre most a legkevésbé sem vágyott. Nem akart arra gondolni, hogy Castle kómában van. Vagy arra, hogy azaz ember árulta el, akit a leginkább becsült, és akiben olyannyira bízott. Csak élvezni akarta édesanyja meleg ölelését, ami ebben a pillanatban mindennél többet jelentett neki.

- Édesem, mi bánt? – kérdezte Johanna, de továbbra sem engedte el lányát, érezvén, hogy most erre van a legnagyobb szüksége.

- Csalódást okoztam Neked! – és könnyek szöktek Kate szemébe.

Johanna Beckett eltolta magától lányát, majd az álla alá nyúlt, és mélyen a szemébe nézett:

- Te sohasem okoztál nekem csalódást! – azzal letörölt egy könnycseppet Kate arcáról.

- Nem kaptam el azt az embert, aki megölt Téged – újabb könnycseppek gördültek végig az arcán, és szinte már kétségbeesetten tette még hozzá – És soha nem is fogom tudni elkapni.

- Miért akarod ezt annyira, Katie? – kérdezte Johanna.

- Mert tudnom kell miért tette! Hogy miért árult el!

- És ehhez feltétlen fel kell áldoznod magadat is? Én nem ilyen életet szántam neked, kicsim!

Johanna Kate-t fürkészte és közben kisimított egy rakoncátlan hajszálat lánya arcából. Ugyanazt az elszántságot látta a tekintetében, mint amit ő is érzett minden alkalommal, amikor egy per során az igazságot kereste nem törődve a következményekkel. Mindez az életébe került. És tudta jól, ha Kate így folytatja, akkor neki is az életébe fog kerülni, még ha nem is a szó szoros értelmében.

- Ne dobd el magadtól az életet, Katie!

***

Beckett még néhány percig csukva tartotta a szemét, próbálva szinte már kétségbeesetten emlékezetébe vésni az álom részleteit, az édesanyja szemét, a mosolyát, de agya nem engedelmeskedett, szita módjára hagyta eltűnni alakját, megnyugtató érintését és becézéseit.

Végül mégis kinyitotta a szemét, és pontosan tudta már, mit kell tennie.

Castle: 16. fejezet

Kate letaglózva ült a kocsijában. „Nem, ez nem lehet” – ismételgette, s közben elkeseredve szorongatta a képet. A fotón egy 50-es éveiben járó férfi álldogált a Central Parkban. Magas, szikár, ősz hajú, mosolygós férfi, akit Beckett túlságosan is jól ismert. Michael Wellington. A család régi barátja, az édesanyja főnöke, és a következő kormányzójelölt, akiről sokan úgy vélik, hogy az elnöki székig juthat. De neki csak Mike bácsi, a kedvenc fogadott nagybácsi, aki kiskorában mindig hozott valami apróságot a családi látogatásokkor. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy a kedves és nagylelkű bácsi ölette meg az édesanyját. Az édesanyját, aki egyben a legjobb barátja is volt.

Az apja után ő állt a legközelebb hozzá. Vele úgy érezte, bármikor beszélhet az édesanyjáról. Nem tudta és nem is akarta elhinni, hogy amíg ő a szívét öntötte ki az együttérző Mike bácsinak, addig az csak hideg és manipulatív színjátékot űzött vele.

Pedig az a rengeteg papír az anyósülésen mind arról árulkodott, hogy az egész mögött ő állt. De az egészben a legrosszabb az volt, hogy minden egyes dokumentum közvetett bizonyíték, ami alapján esélytelen lenne lecsukatni. Persze Folk számára maga volt a kincsesbánya, hiszen ez bőven elegendő lett volna ahhoz, hogy egy igen befolyásos ember karrierjét és nagyratörő álmait vágja ketté. De semmi több. Kate majd megőrült a tudattól, hogy végre rájött, hogy ki áll az egész mögött, de nem tudja rács mögé juttatni.

„Az istenit” – gondolta dühösen. „Most mi a fenét csináljak” – kérdezte fennhangon, és az órájára nézett. 20 perce maradt, hogy odaérjen az ismeretlen férfival való találkozóra. Tudta jól, ha többet akar megtudni, akkor mindenképpen beszélnie kell a rejtélyes hívóval. Így sebességbe kapcsolt, és gázt adott, hogy még idejében odaérjen a 20. és 22. utca sarkára.

***

Smith már várta.

- Már azt hittem el sem jön – vágott a közepébe Smith, még a formalitásoktól is eltekintve.

- Hagyjuk a mellébeszélést – Kate-t túlságosan is felkavarta ez eltelt néhány óra ahhoz, hogy lényegtelen dolgokra pazarolja az idejét – Ki maga? És mit akar tőlem?

- Szólítson csak Smithnek. És szerintem maga is pontosan tudja, hogy mit akarok – válaszolta a férfi nyájasan – Hagyja az anyja ügyét!

- Még mit nem! Végre tudom, ki áll az egész mögött – s közben ökölbe szorította a kezét, hogy megpróbálja elrejteni feldúltságát – Azt hiszi, hogy ezek után megfutamodom?

- Miért nem akarja felfogni végre, hogy az önfejűsége életekbe kerülhet? – kérdezett vissza némi ingerültséggel a hangjában a férfi – És most nem csak magáról van szó.

- Ezt meg hogy érti?

- És én még azt hittem, hogy maga egy okos nő, nyomozó. Maga szerint Castle-t miért gázolták el?

Beckett elgondolkodott. Tudta, hogy a férfinak igaza van. Castle-t azért gázolták majdnem halálra, mert az édesanyja ügyében kutakodott. De nagyon jól tudta azt is, ahhoz, hogy le tudja bontani a 16 éves kora óta egyre magasabbá váló falat maga körül, el kell kapnia azt a szemetet. És ezzel Castle is tisztában volt, különben nem nyomozott volna a saját szakállára.

A férfi látta Kate szemében az elszántságot, ami biztosította arról, hogy észérvekkel nem hathat rá.

- Tudja túlságosan is emlékeztet ez a beszélgetés egy korábbira. Csak akkor Castle állt ott, ahol most maga.

Beckettet meglepte ez a fordulat. Nem tudta elhinni, hogy Castle ilyen messzire ment azért, hogy neki segítsen, de csak ennyit mondott:

- Akkor pontosan tudja, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Szóval jobban tenné, ha segítene, és elmondaná mindazt, amit tud.

- Ugyan már Beckett nyomozó! Maga szerint, ha lenne több is a kezemben, mint amije a riporternek volt, akkor már nem küldtem volna Wellingtont rács mögé – észrevette Becketten a meghökkenést – Igen, tudok az újságíróról. Ugyanazok a közvetett bizonyítékok. Ugyanúgy nem érnek semmit.

- Akkor is el fogom kapni!

- Ezzel csak magának és a barátainak ártana! Fogja már fel végre, hogy Wellington keze túl messzire ér, és elhiheti, hogy legközelebb már nem fog hibázni, és valaki meg fog halni – Smith látta az ’akkor is’ kifejezést Kate arcán – De ne higgye, hogy akkor bármivel is több lesz a kezében. Továbbra is a háttérből irányít majd mindent, mossa kezeit és jót nevet a markában. Miközben maga, megint elveszített valakit.

Kate nem szólt semmit. Az elhangzottakon töprengett. „Vajon igaza lehet?” – és be kellett látnia, hogy igen. Ha így folytatja még valakit el fog veszíteni, valakit, aki fontos neki. Elkeseredésében csak még jobban ökölbe szorította a kezét, olyannyira, hogy érezte, körmei a húsába vágnak.

- Döntenie kell, Beckett nyomozó! A múltja kell vagy a jövője!

Egy kocsi fényszórói jelentek meg, Kate-nek be kellett hunynia a szemét a hirtelen támadt erős fény miatt. De mire kinyitotta, Smith már nem volt sehol. Beckett ismét egyedül állt a garázsban. És csak egyetlen mondat visszhangzott a fejében: „Döntenie kell, Beckett nyomozó! A múltja kell vagy a jövője!”

Castle: 15. fejezet

Beckett első reakciója a döbbenet volt. A szobában rendetlen halmokban álltak a papírok, szinte minden négyzetcentiméteren egy-egy papír fecni, tele értelmetlennek tűnő szavakkal, vagy inkább csak betűk összevisszaságával. Óvatosan lépkedett egyre beljebb, nem akarta, hogy bárminek is baja essen. Hirtelen megtorpant. A szoba közepén álló érintőképernyős tábláról az ő képe mosolygott vissza.

„Hát ennyire komolyan vette?!” – gondolta elszorult szívvel, s közben már ment is a táblához. Megérintette a képernyőt, és az érintésére további képek jelentek meg. Ott volt az édesanyja, Montgomary, a másik sáros rendőr, a bérgyilkos, aki megölte az édesanyját, és Christian Folk, az újságíró. Hozzáérintette az ujját a férfi fotójához, mire a korábbi képek eltűntek, és a helyén egyetlen kép jelent meg, Christian Folké, és a fotó mellé Castle a következőt írta.

„Christian Folk, újságíró. Született 1969. június 25-én, meghalt 2000. február 15-én. Cserbenhagyásos gázolás. A tettest sosem kapták el. Nyomozott Johanna Beckett halálának ügyében, és már nagyon közel járt a ’nagy szenzációhoz’. Rejtjeles üzenetet hagyott hátra szépirodalmi művek címével, és egy csomagmegőrző kulcsát => meg kell fejteni, és meglesz a vezér” – és még ott szerepeltek felsorolva az említett művek is.

„Tehát ezért ez a sok fecni” – esett le a tantusz Beckettnek, és kezdte összeszedegetni őket, hogy valami értelmet, összefüggést találjon közöttük. De nem sok sikerrel járt. Kedvszegetten ült le Castle székébe, és karba tette a kezét. Azon járt az esze, hogy Castle mennyi mindent tett érte az elmúlt években. És nemcsak arról volt szó, hogy hányszor mentette meg az életét. „Még mindig nem hiszem el, hogy számolja” – mosolyodott el az emlékre, de közben le sem vette a szemét Christian Folk képéről. Hanem arról, amikor támogatta, átsegítette őt a legnehezebb pillanatain vagy a hallgatásával, vagy éppen ellenkezőleg, a csípős megjegyzéseivel.

„Indulnom kéne” – futott át Kate agyán, és már állt is fel az asztaltól. Siettében levert egy könyvet. Lehajolt, hogy felvegye, de megállt a mozdulat felénél. A könyvön is volt egy fecni, ami ugyancsak a földön landolt. Felvette, és lassan felegyenesedett. A papíroson mindössze ez állt Castle jellegzetes írásával: „Central Terminal 125-ös csomagmegőrző”

„Megfejtette” – s percekig mozdulni sem tudott az elképedéstől. „Hát ezt akarta elmondani. És ezért akarták megölni” – jött ezzel egyidőben a kijózanító felismerés. „De vajon hol lehet a kulcs?” – és már kezdte is felforgatni az íróasztalt. Nem volt sehol. „Talán magával hozta aznap” – már épp indulni akart a kórházba, amikor csörgött a telefon. Nyúlt is a zsebébe, de nem az övé volt. Kereste a hang forrását. Elkezdte nyitogatni a fiókokat, mire a jobboldaliban megtalálta csörgés forrását, és gondolkodás nélkül felvette.

- Igen?! – a vonal másik oldalán hosszú csend következett.

- Beckett nyomozó? – szólt bele a telefonba Smith próbálva meglepettséget színlelni – Nem is reméltem, hogy ilyen hamar sikerül ráakadnia erre a telefonra.

- Ki maga?

- Az nem fontos. A lényeg, hogy én tudom, hogy maga ki – jelentette ki Smith ellentmondást nem tűrő hangon – Beszélnem kell magával. Ma este. 2 óra múlva a 20-dik és a 22-dik utca sarkán lévő parkolóházban. És ha jót akar, egyedül jöjjön – azzal már le is tette a telefont.

***

Beckett épp a kórház folyosóján sietett végig. Már csak másfél órája volt a találkozóig a rejtélyes idegennel, de neki még meg kellett bizonyosodnia, hogy Castle valóban megfejtette-e a kirakós játék összes darabját.

Nem tetszett neki, hogy úgy kell partnernek lennie egy beszélgetésben, hogy nincs semmi a kezében. Bár úgy érezte, hogy a férfi nem jelenthet komoly veszélyt, hiszen Castle-nél nem véletlen volt az a telefon. Mégsem szeretett adu nélkül belemenni egy fontos eszmecserébe, és ez most kiemelten fontos ügy volt. A nővérpultnál lassított.

- Jó estét! – köszönt kifulladva, s közben rápillantott a nővérre. Új volt, még nem látta itt azelőtt.

- Jó estét! Miben segíthetek?

- Az érdekelne, hogy Richard Castle személyes holmija között volt-e egy kis csomagmegőrzőhöz való kulcs?

- Ön a hozzátartozója?

- Rendőr vagyok – azzal felmutatta a jelvényét. Jobbnak látta, ha nem megy bele komolyabban a rokon – nem rokon kapcsolat részletezésébe.

- Értem. Rögtön utánanézek – azzal felállt, és elindult a nővérszoba felé.

Kate percenként nézett az órájára. Még 1 óra 20 perc. 1 óra 19 perc… Már azt hitte, hogy beleőszül a várakozásba, mire a nővér végre visszajött. Dobogó szívvel mérte végig a nőt, s reménykedett. A nővér odalépett hozzá, és átnyújtotta a kezében lévő kis kulcsot. Tehát jól sejtette. Castle vele együtt akarta megnézni a megőrző titkát.

Beckett átvette a ’csomagot’, és már ott sem volt. Már csak egy bő órája maradt arra, hogy megnézze, mi lapul a megőrzőben. Padlógázzal hajtott a pályaudvarig, ott fékcsikorgás közepette megállt és már rohant is a csomagmegőrzőkhöz. Mikor megtalálta, akkor ujjával számolva kezdte el keresni a 125-ös számot. Megtalálta. Kalapáló szívvel lehajolt, elővette a kulcsot, és elfordította a zárban. Az engedett, és Kate kinyitotta a megőrzőt. Egy egész paksaméta volt a szekrény tartalma. Összefogta a papírokat, és a kocsijához indult. Beült, és reszkető kézzel kezdte rakosgatni a papírokat. Egy fotó hátulját pillantotta meg, amin csak annyi állt „A kígyó feje”. „Most végre megtudom” – gondolta, s közben szíve majd kiugrott a helyéről. Lassan megfordította a képet.  De amikor megnézte a fotón álldogáló alakot, megdöbbent. „Ez nem lehet igaz. Egyszerűen nem lehet igaz” – zakatolt a fejében.