A tiszt megállt Jenny előtt, átnyújtotta az összehajtogatott lobogót, tisztelgett, majd visszament a helyére.
Jenny remegő kézzel vette át a zászlót, és minden lelkierejére szüksége volt, hogy meg tudjon állni a lábán. Magához szorította a lobogót, és hátrált egy lépést. De már nem bírta tovább, és csak az mentette meg az összeeséstől, hogy Castle mögé lépett, és gyengéden a válla alá nyúlt, és erősen tartotta őt. A nő hálásan nézett az íróra, miközben a mellkasának dőlve némán zokogott.
Castle szemében is könnyek csillogtak. Szörnyen érezte magát. Úgy, mint akivel a sors kegyetlen játékot űz. Hányszor mentette már meg Ryan az életét, és most, amikor pedig a férfinak lett volna szüksége a segítségére, nem tehetett semmit. Annak az éjszakának minden egyes pillanata beleégett az emlékezetébe, és akárhányszor lehunyta a szemét, ismét abban a dohos szobában találta magát. És azaz elmebeteg újra és újra orosz rulettre kényszerítette Espositot. Még most is a fülében hallotta a ravasz kattanását, és azóta bármilyen hangra, ami csak kicsit is hasonlított arra a kattanásra, összerezzent.
Érezte, ahogy Jenny rázkódni kezd az elfojtott zokogástól, így jobb híján még erősebben szorította magához, ezzel próbálván megnyugtatni.
Végignézett a fegyelmezett sorban álló tiszteken, akik nem sokkal korábban leadták a díszlövéseket, és egy pillanatra megpihent a tekintete Becketten. A nő még soha nem volt ennyire szótlan, mint az elmúlt pár napban. A fejébe vette, hogy tehetett volna valamit, megakadályozhatta volna ezt az egészet. Hiába próbálta meggyőzni az ellenkezőjéről. Persze nem sokat segített az sem, ahogy azóta Esposito viselkedett. Minden egyes alkalommal, amikor csak tehette, odaszúrt a nőnek, aki ahelyett, hogy visszavágott volna, csak csendben tűrte a vádakat.
Castle annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, ahogy egy napszemüveges baseball sapkás férfi közelít feléjük. Csak akkor figyelt fel rá, amikor már csak néhány méterre volt tőlük. Azonnal felismerte. Hiába próbálta napszemüveg és sapka mögé rejteni az arcát, az írónak nem kellett személyit kérnie ahhoz, hogy tudja, ki közelít feléjük.
- Induljatok vissza a templomba – súgta Martha és Alexis fülébe.
- De, hiszen…! – ellenkezett volna Alexis.
- Azt mondtam, menjetek! – ismételte meg Castle, mire a két nő csak bólintott – És vigyétek Jennyt is – adta át az említett karját a lányának – de közben már Esposito tekintetét kereste, és amikor összeakadt a szemük, a sapkás fickó felé bökött, mire Espo csak biccentett.
Alexis és Martha – Jennyt közrefogva – indultak el a templom felé, de alig tettek néhány lépést, a napszemüveges férfi útjukat állta, és megrendülten fogta meg Jenny két kezét.
- Fogadja őszinte részvétem, Mrs. Ryan. A férjénél nem volt jobb ember.
- Köszönöm…
- Teeee – Esposito nem volt képes uralkodni magán, és ordítva rontott Matthewsnak.
Paul – még mielőtt Javi elérhette volna – magához rántotta a gyászoló özvegyet, és egy pisztolyt szegezett a fejének. Espo azonnal megtorpant, és gyilkos tekintettel meredt az egykori katonára.
A gyászoló tömeg csak most fogta fel, mi is történik, és egyre több helyről lehetett hallani ijedt sikolyokat. Amint magukhoz tértek első döbbenetükből, a legtöbben azonnal futásnak eredtek. Matthews nem foglalkozott az eszeveszetten menekülő tömeggel, ehelyett ide-oda forgolódott, minduntalan magával rántva a holtsápadt Jennyt.
Castle óvatosan magához húzta Martha-t és Alexist.
- Tűnjetek innen! – súgta a fülükbe, kihasználva, hogy Matthews éppen hátat fordít nekik.
- És veled mi lesz?
- Miattam ne aggódjatok?
- Nem hagyunk itt!
- Azt mondtam, hogy el innen – emelte meg a hangját annyira, amennyire csak tudta anélkül, hogy Paul felfigyelne rájuk – Most – tette még hozzá a nyomaték kedvéért.
Martha nem erősködött tovább, ehelyett elindult a templom felé, és minden erejére szüksége volt, hogy magával tudja húzni Alexist is, aki aggódva tekintgetett hátra.
- Nem lesz semmi baj – formálta hang nélkül a szavakat Castle, hogy megnyugtassa lányát, és közben fohászkodott, hogy igaza is legyen.
Amikor már biztos távolságban tudta őket, csak akkor fordult vissza. Meghökkenve vette tudomásul, hogy – vele együtt – már csak négyen – Kate, Gates és Esposito – és még három rendőr maradt ott. Mindegyikük célra tartott fegyverrel állt, leszámítva Castle-t, aki a támadó háta mögött helyezkedett el, a férfinak teljesen észrevétlen. Kérdőn nézett Beckettre, aki csak megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy még véletlenül se jusson eszébe valami meggondolatlanságot csinálni.
Castle-nek minden önuralmára szüksége volt, hogy eleget tegyen a felszólításnak. Egyedül csak az segített, hogy tudta, nem láthatja előre, milyen hatással lesz Matthews-ra egy hirtelen támadás. És Jenny életénél semmi sem volt fontosabb.
- Mit akarsz még? – sziszegte alig hallhatóan Espo – Nem volt elég az, hogy lelövetted velem a barátom?
Jennynek elkerekedett a szeme a döbbenettől. Senki nem volt hajlandó elárulni részleteket a rajtaütéssel kapcsolatban, és most már azt is tudta miért. A társa, a legjobb barátja okozta Kevin halálát. A maradék erő is kiszállt a lábaiból, és csak az mentette meg az összecsuklástól, hogy Matthews erősen tartotta őt, mint az egyetlen pajzsot, ami közé és a golyók közé állhat. „Bár lőnének” – gondolta erőtlenül – „Mit kezdjek most az életemmel?... Nem!... Ki kell tartanom… Van amiért érdemes!”.
Paul még erősebben szorította magához a nőt, és a legkevésbé sem zavarta, hogy mindjárt a karjaiban fog elájulni. Sőt, még örült is neki. Így legalább biztos lehetett benne, hogy nem fog ellenállni. Pozíciót váltott, és most már a válla alatt tartotta meg a nőt a jobb kezével, miközben ugyanabban a kezében a fejéhez szorította a pisztolyt. Mindeközben óvatosan a zsebébe nyúlt, és előhúzta a jól ismert távirányítót.
- Ahogy mondod, Barátom – válaszolt szélesen vigyorogva Paul, akit láthatóan cseppet sem zavart, hogy egy fél tucat felfegyverzett zsaru veszi körül – Nem mondom, élvezettel figyeltem, ahogy az elmúlt napokban vergődtél. Tetszett, ahogy a bűntudattól vezérelve mindenkit, aki fontos neked, eltaszítottál magadtól. Hidd el, örömmel néztem volna végig, ahogy napról-napra egyre mélyebb magányba taszítod magad – élvezettel figyelte szavai hatását – De te sem gondolhattad komolyan, hogy kihagyok egy ilyen jó bulinak ígérkező eseményt.
- Engem akarsz, nem? – Javi hangja remegett az indulattól – Akkor őt engedd el!
- Oh azt nem tehetem. Tudod, az elmúlt napokban azon gondolkodtam, hogyan fokozhatnám a szenvedéseidet… Nem, nem elég, hogy saját kezűleg végeztél a barátoddal – válaszolta meg a nyomozó tekintetéből kiolvasott kérdést – Tizennégy év poklot jártam meg miattad. Hidd el, számodra ez még csak a „Pokol tornáca”.
- Akkor mit szándékozol tenni?
- Szóval azon gondolkodtam – nem foglalkozott a kérdéssel – Miként tehetnék még egy lapáttal a szenvedéseire az én régi barátomnak. És tegnap a választ is megkaptam, miközben ezt a szépséget követtem… – megpróbált egy csókot nyomni Jenny fejére, de az elrántotta a fejét – Milyen kis vadóc?! – kuncogott fel.
Mindenki értetlenül meredt rá.
- A lényeg – nem zavartatta magát, hogy senki nem tudja követni a gondolatmenetét – hogy soha nem bocsátod meg magadnak, hogy miattad halt meg a barátod – rövid hatásszünetet tartott – Azt viszont végképp nem bocsátanád meg, ha miattad halna meg egykori barátod fia… Vagy lánya…
Most a többieken volt a sor, hogy megdöbbenjenek. Mindegyikük fejében egyetlen kérdés motoszkált. Vajon igazat mond Matthews? Amint belenéztek Jenny szemébe, minden azonnal világossá vált.
- Kár, hogy soha nem fogjuk megtudni, hogy végül is mi lett volna… Fiú… Vagy lány…
- Adja fel, Matthews – szedte össze magát Beckett, aki már nem bírta tovább a tétlenséget – Innen úgysem juthat ki élve…
- Hogy van a feje, Szivi? – kérdezett vissza hanyagul Paul, mikor meglátta, ki szólította meg – Remélem nem tettem túl nagy kárt magában. Kár lenne azért a csinos kis fejecskéért!
- Ismétlem…
- Ne ismételgessen itt nekem semmit – csattant a fickó hangja, miközben tett egy fenyegető lépést, és megemelte Jenny testét is, hogy újabb, erős fogást találjon rajta – Maga szerint mi ez itt a kezemben? – emelte magasba a távirányítót – Három helyen bombát helyeztem el… Szóval szabadon és sértetlenül távozok innen, vagy mind itt pusztulunk. Persze előtte elvégzem, amiért jöttem – olvasott Beckett fenyegető tekintetében, így hozzátette – Higgye el, hogyha választanom kell, akkor inkább a halál, semmint…
Nem tudta befejezni a mondatot, ehelyett felüvöltött fájdalmában, és a bal kezéhez kapott, amiből időközben kiesett a távirányító. A kezéből csakúgy patakzott a vér.
Amint Paul elengedte Jennyt, a nő erőtlenül rogyott a földre. Beckett és Gates azonnal odarohant hozzá, és biztonságos távolba vitte.
Mindeközben Esposito két lépéssel a fájdalomtól még mindig üvöltő férfi előtt termett, és minden eddig felgyülemlett feszültségét és dühét beleadta abban az egyetlen ütésbe, amivel azonnal eltörte a Matthews orrát. Így most már nem csak a kezéből, hanem az orrából is ömlött a vér.
A három még ott maradt rendőr értetlenül tekintgettek körbe, azt találgatván, hogy vajon ki adta le a lövést.
Mindenki elfoglalta valamivel magát. Így senki nem vette észre, hogy néhány lépéssel a korábbi túszejtés helyszínétől Castle eszméletét vesztve fekszik a földön…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése