2 héttel később
Kate mindennél jobban gyűlölte a bizonytalanságot, amiből viszont az elmúlt két hétben bőven jutott osztályrészül. Az elmúlt napokban folyamatos kétségek gyötörték, hogy vajon Castle felépül-e valaha. Persze az orvosok bíztatták. „Az életjelek stabilak, így minden okunk megvan a bizakodásra” – mindezt sokkal könnyebb mondani, mint elhinni.
Bekapcsolta a kávéfőzőt, és leült a konyhaasztalhoz. Még csak a hűtő közelébe sem ment. Nem volt étvágya, és ez meg is látszott rajta. A két hét alatt öt kilótól szabadult meg, amiért Lanie folyamatosan dorgálta is rendesen.
Miközben arra várt, hogy a kávéfőző elkészítse a friss kávét, eszébe jutott a „baleset” napja. Szinte alig aludt, amit ha akarta volna, se tudott volna letagadni. A sötétkék foltok a szeme alatt, mindent elárultak. De akárhányszor lehunyta a szemét, még ha csak egy percre is, azt látta maga előtt, ahogy Castle eszméletlenül zuhan, majd a földbe csapódik.
Még most sem tudta, hogy aznap hogyan jutott haza. Addig a pillanatig mindenre élesen emlékezett, amíg Castle földet nem ért, aztán csak foszlányok. A mentő… A kórház várója… Martha kétségbeesett tekintete… Alexis, amint megérkezik, és csak azt kérdezi, hogy ugye él? Majd a szétáradó megkönnyebbültség a lány arcán, később pedig az azt felváltó aggodalom.
A gázolás utáni kórházi eseményekkel ellentétben a lány most nem kiabált, nem tajtékzott a dühtől, nem hibáztatta őt, Kate-t a történtekért, csak csendben tudomásul vette, hogy az orvosok azokban a percekben is az apja életéért küzdenek. Beckett viszont jobban örült volna, ha megint neki esik, ha toporzékol, ha minden dühét rajta vezeti le. Akkor legalább tudná, hogy mindez miatta történt. Lenne kit hibáztatni, még akkor is, ha az a személy éppen ő maga. Még mindig jobb, mint most, amikor mindegyikük sötétben tapogatózik, hogy vajon mi történhetett. Ki volt az a férfi a tetőn, és vajon miért akarta megölni Castle-t?
A kávéfőző halkan csipogott, mire Kate felállt, és a mosogató fölötti kis szekrényből elővett egy csészét. Kitöltött egy adag kávét, és a pultnak támaszkodott, úgy itta meg.
Másnap azonnal – Gates teljes egyetértésével – védőőrizetet rendelt az író mellé, mert egy dolgot biztosan le tudott szűrni a férfi rideg hangjából, mégpedig, hogy nem az a fajta ember, aki csak félmunkát végez.
Kiitta az utolsó korty kávét, felkapta a dzsekijét, és az ajtó felé indult. Újabb munkanap. Egy újabb hosszú – de nem elég hosszú, hogy elfeledtesse vele a történteket – munkanap, ami Castle nélkül nem ugyanaz…
***
- Mi az, hogy nem találtak semmit? – tajtékzott Ryan, mire a közelben lévő összes rendőr a telefonáló férfira kapta a tekintetét – Az sem érdekel, ha maga a walesi herceg vizsgálta át a helyszínt… Ha kell, nagyítóval nézzenek át minden egyes négyzetcentimétert, de találjanak nekem valamit! – azzal már le is csapta a telefont, és csak ekkor figyelt fel arra a tényre, hogy minden szem rászegeződik – Mi van? – kérdezte ingerülten – Nem láttak még telefonáló embert?!
A bosszús kijelentésre mindenki azonnal visszatért a fél pillanattal korábban félbehagyott munkájához. Nem kommentálták az eseményeket, de mindenki elkönyvelte magában, hogy ilyen feszültnek még soha nem látták Ryan nyomozót.
- Mit tudtál meg? – lépett mellé Esposito.
Ryan beletúrt a hajába, és egy mélyet sóhajtott. Már éppen válaszolt volna, amikor Espo közbevágott.
- Várj! Most jön Beckett… – mutatott az éppen akkor nyíló lift felé.
- Mondjátok, hogy találtatok valamit… Bármit – vette le a kabátját, és dobta a forgószékének támlájára.
Beckett már a „baleset” másnapján ismét munkában volt. Miközben a kapitányságra tartott, ezer meg ezer indokot felsorolt magában, hogy miért is neki kellene megkapnia Castle ügyét. Mégis pontosan tudta, hogy az egyetlen ok, ami miatt felettese elutasítja, sokkal nagyobb súllyal esik latba, mint bármely más mellette szóló érv…
2 héttel korábban
Beckett a szokásosnál is korábban érkezett, így meg sem lepődött, amikor az őrsön csak az ügyeletes tiszt lézengett. Egyből az asztalához sietett, és még sebtében leírta a kocsiban kigondolt utolsó érveit. Leült az asztalához, és várta, hogy a kapitány megérkezzen, közben pedig – akárcsak a védőbeszédre készülő ügyvéd – újra és újra elismételte az éjszaka folyamán megfogalmazott beszédét. A sarokpontok között szerepelt többek között „az én vagyok a legjobb nyomozó”, „a csapatom oldotta meg a legtöbb ügyet”, végezetül pedig „én vagyok az egyetlen tanú”.
Miközben várt egyre türelmetlenebbül kezdett el az asztalán dobolni. Minden alkalommal, amikor látta a lift kis számlapján, hogy a földszintről elindul felfelé, azt hitte, hogy végre a kapitány jön.
Pontban fél hétkor végre megérkezett Gates. Amint kilépett a liftből, és ránézett a nyomozóra, pontosan tudta mit akar. Lassan megcsóválta a fejét, de nem szólt egy szót sem, csak intett, hogy Beckett kövesse.
Kate, amint becsukta maguk mögött a kapitány irodájának ajtaját, azonnal belevágott a mondandójába.
- Asszonyom…
- Üljön le Beckett nyomozó!
- Köszönöm, jobban szeretnék állva maradni...
- Azt mondtam, üljön le – ismételte meg erélyesebben a kérést Gates, miközben ő maga is helyet foglalt a székében.
Beckett nem ellenkezett tovább, inkább leült.
- Tehát, Asszonyom…
- Pontosan tudom, mit akar kérni – vágott ismét a szavába a kapitány – Maga pedig pontosan tudja, hogy mit fogok válaszolni!
- De…
- Még nem fejeztem be! Meg van kötve a kezem. A szabályzat előírja, hogy a nyomozás során minden résztvevőnek objektívnek és érzelmileg függetlennek kell lennie. Maga viszont minden, csak nem független…
- De... – próbálkozott ismét Beckett, de megint csak nem járt sikerrel.
- Mindazonáltal – emelte meg a hangját Gates – ismerem már annyira, hogy tudjam, nem fogom tudni távol tartani az ügytől. Ennélfogva a nyomozást Esposito nyomozó vezetésével a csapatára bízom, és maga pedig mint tanácsadó segíti a munkájukat.
Kate elkerekedett szemmel nézett elöljárója. Nem hitt a fülének, és szóhoz sem jutott a döbbenettől.
- Tehát a hivatalos verzió szerint – ismételte meg, az utolsó két szót nyomatékosan kiemelve – maga csak egy tanácsadó…
Beckett bólintott, pontosan értette mit takarnak Gates szavai. „Minden marad a régiben! De ha kérdezik, akkor én nem vagyok hivatalosan a nyomozással megbízott csapat tagja…”
Jelenben
- Sajnálom Beckett – rázta meg a fejét gondterhesen Ryan – de a helyszínelők nem találtak semmit. Sem a lakásban, sem pedig a tetőn. Mintha ott sem lett volna…
- Nem emlékszel…? – fogott bele óvatosan a kérdésbe Espo, de még mielőtt befejezhette volna, már meg is bánta a kérdést.
- Hányszor fogjátok még megkérdezni? – csapott az asztalra Beckett, aki már vagy századszor kapta meg ugyanazt a kérdést – Már mindent elmondtam, amit tudtam.
- Minden apró részlet számíthat – védekezett a társa.
- És szerinted én nem tudom? Szerinted még nem játszottam le ezerszer a fejemben az egészet? Minden apró részlet úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna…
Megszólalt a mobilja, mire hirtelen elhallgatott. Ryan és Esposito megkönnyebbülten lélegzett fel, hogy nem kell tartaniuk további szóáradattól. Mindketten csendben figyelték, ahogy társuk felveszi a telefont. Beckett arcán a másodperc tört része alatt következett be a változás. A korábbi bosszúságot először az aggodalom, majd pedig a megkönnyebbülés váltotta fel.
- Castle magához tért – mondta, miután letette a telefont, és a dzsekijéért nyúlt – Ő az egyetlen, aki többet mondhat…
***
Beckettnek erős de javu érzése támadt, ahogy végigsietett a kórház csendes folyosóján. Mielőtt belépett volna a kórterembe, vett még egy mély levegőt – közben észrevette, ahogy a Castle őrizetére kirendelt rendőrtiszt lopva elmosolyodik – és lenyomta a kilincset.
Ismerős kép fogatta. Akárcsak egy évvel korábban, Castle most is bekötött fejjel, feltámasztott háttal ücsörgött a betegágyon, mellette pedig ott ült Alexis, kezében tartva az író kezét. Egy dolog viszont más volt. Múltkor csak a feje volt bekötve, most viszont a bal keze is be volt gipszelve. Az esés következtében eltört a csuklója, és két bordája is.
A férfi valamit mondott Alexisnek, közben pedig végig mosolygott. „Hál’ Istennek nem esett nagyobb baja” – gondolta Beckett, miközben közelebb lépett az ágyhoz. Castle kérdőn nézett fel rá.
- Maga meg kicsoda?
- Ugyan már Castle – dorgálta mosolyogva a nyomozó a férfit – Nem gondolod, hogy ez azért már szakállas viccnek számít? – fogta ő is humorosra a dolgot.
Annyira megkönnyebbült, hogy az író végre magához tért, és hogy ennyire jó színben volt, hogy észre sem vette, ahogy Alexis csüggedten, egy apró, de annál határozottabb mozdulattal megrázza a fejét.
- Tudom már! – élénkült fel Rick, Beckett pedig még szélesebben mosolygott – Maga az a nyomozó, aki abban az ügyben nyomozott, amiben pontosan úgy gyilkoltak, mint az én könyveimben…
Beckett még mindig szerette volna azt hinni, hogy a férfi csak viccel. De mélyen legbelül már tudta az igazságot. Ránézett a még mindig az ágy mellett lévő lányra, és végre felismerte az arcára kiülő nyugtalanságot. A nyomozónak arcára fagyott a mosoly, és meg kellett kapaszkodnia az ágy lábában, mert érezte, ha nem teszi, a lábai felmondják a szolgálatot.
- Mennyire figyelmes magától, hogy meglátogatott! – mondta a férfi, észre sem véve, hogy milyen lelki állapotba került a számára „ismeretlen” nő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése