Esposito nem tudta mire vélni Beckett viselkedését. Nem szokott szó nélkül elrohanni, nem szokta csak úgy, minden magyarázat nélkül belé fojtani a szót. És az arca?! Ilyen rémületet még soha nem látott rajta. Pontosabban csak egyszer, egy éve, amikor Castle-t elgázolták.
Berohant a kapitányságra, és a lifthez sietett. A negyediken volt. Megnyomta a hívógombot, de a mutató meg sem moccant. Le se vette a szemét a kijelzőről, és közben idegesen dobolt a lábával. A lift végre elindult. 3… Megint nem mozdult. „Hogy nem tudtak volna két liftet építeni!” – bosszankodott, miközben a kijelzőn a hármas számot lassan felváltotta a 2… Újabb emelet, újabb pihenő. Nem bírta tovább idegekkel, és a lépcső felé vette az irányt. Kettesével szedte a fokokat, és miután felért a saját emeletükre, azonnal Kevint kezdte el a tekintetével keresni.
Az asztalánál meg is pillantotta társát, éppen telefonált. Espo azonnal felé indult. Útközben majdnem orra bukott egy fiatal rendőrben, aki éppen akkor szedegette össze a papírjait a földről. Elhadart egy gyors bocsánatféleséget, de még így is fél füllel hallotta, ahogy a fiatalember zsörtölődik: „Hogy ma engem senki nem vesz észre?!”
- Ryan!
Kevin felpillantott a jegyzeteiből, kezével eltakarta a telefon mikrofonját, és csak biccentett jelezvén, hogy figyel.
- Hová rohant el úgy Beckett?
Ryan megrázta a fejét, és a nyomaték kedvéért még a vállát is felvonta.
- Igen! Azt szeretném tudni, hogy Vincente Castillo-t mikor szerelték le? – miközben a válaszra várt, az előtte tornyosuló papírhalom között toll után kutatott – Ühüm… Igen… – végre talált egyet, és azonnal jegyzetelni kezdett – Értem… Nagyon szépen köszönöm, és további szép napot… Képzeld, mit találtam! – fordult társa felé, miközben a helyére tette a vonalas telefont.
- Engem jobban érdekel, hogy miért viharzott úgy el Beckett.
- Nem mondott semmit?
- Szerinted, ha mondott volna, akkor most téged kérdeznélek? – kérdezett vissza ingerülten Espo, miközben előkapta mobilját.
Kevin jobbnak látta, ha nem vág vissza.
- Foglalt! – kommentálta társának az eseményeket – Valami baj van! Érzem… – és már tárcsázta is újra Beckett számát.
- Talán Castle-lel van – halászta elő Ryan is a mobilját, és tárcsázta az írót – Ő is foglalt… – nyomban átragadt rá is Esposito nyugtalansága.
- Valamin nagyon nincs rendjén! – ismételte meg hangjában egyre növekvő feszültséggel Espo – Általában az egyikük mindig elérhető!
Már vagy húsz perce próbálkoztak, amikor Kevin véletlen felnézett a tévére, amiben éppen a legfrissebb hírek mentek. Ahogy rápillantott a képernyőre, azonnal felismerte az épületet. A főcímet látva – „A sikerlisták élén álló bestseller író a mélybe vetette magát!” – a lélegzete is elakadt.
Ryan kezéből kiesett a mobil, mire Espo felkapta a fejét. A döbbenettől megnémult nyomozó a tévé felé biccentett, miközben hangot adott a készülékre.
- „Rendkívüli híreink miatt megszakítjuk az adásunkat – és a bejelentéssel együtt egy fiatal nő jelent meg a képernyőn – Ma két óra tájban – fogott bele a tudósításba – tucatnyi szemtanú szeme láttára ugrott le a saját lakásának tetejéről Richard Castle, a mindenki által közkedvelt bestseller író.
A képernyőn a tudósítót egy igen rossz minőségű – feltehetőleg mobil segítségével készített – videó képei váltották fel, amelyen bár az alak kevésbé volt jól látható, de kétség sem fért hozzá, hogy az a valaki éppen a mélybe veti magát.
- „Amatőr felvételek arról tanúskodnak, hogy az író önkezűleg akart véget vetni az életének. Egyes információk szerint magánéleti problémákkal küzdött, amelyek megoldására nem talált más kiutat, csak az öngyilkosságot. A rendőrség az öngyilkosság tényét nem erősítette meg, de nem is cáfolta. Castle-t válságos állapotban szállították a kerületi kórházba. Amint többet megtudunk, tájékoztatjuk Kedves Nézőinket is! Tudósított Lisa Parker”
A két nyomozó hitetlenkedve nézett egymásra, miközben újra és újra tárcsáztak.
***
Ahogy megállt a mentő a kórház előtt, két kéz már nyitotta is az ajtókat. A két várakozó orvos azonnal nyúlt a hordágyért, és már tolták is a még mindig eszméletlen írót a sürgősségi felé. Kate a hordágy mellett tartott lépést a mentős csapattal, miközben továbbra is erősen szorította szerelme kezét.
- Vérnyomás 90/60, szaturáció 86, légzészavar, eszméletlen az esés óta, a fején vérzés, bordák törhettek, de belső vérzésre utaló jel nincs – sorolta az addig megtudott információkat a mentős a sürgősségi csapatnak.
Elérték a vizsgálót.
- Asszonyom – szólította meg az egyik orvos már másodszor Beckettet – Ide nem jöhet be.
- De… – próbált ellenkezni a nyomozó.
- Nővér – intett az egyik ott várakozó nővérnek az idősebb orvos, mire a nővér két lépéssel Beckett elé került, és gyengéden, de annál határozottabban visszatartotta őt.
A vizsgáló libegő ajtaja halk nyikorgás mellett nyílt, majd csukódott, és Kate még hallotta az orvos első utasításait.
- Kérek koponya CT-t, röntgent és ultrahangot…
És ahogy lassult az ajtó, úgy kezdett halkulni a Castle-t vizsgáló csapat hangja is, és a kezdeti hangzavart ismét csak a csönd, a kínzó némaság váltotta fel. Kate még mindig ott állt, ahol a nővér megállította, pedig az ápoló már rég nem állt ott, hogy visszatartsa. Nem bírt megmozdulni, csak állt ott a folyosó közepén, és az egyre lassulva ide-oda hintázó ajtót bámulta…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése