Beckett elindult a fehér táblához nyomában Espoval és Castle-lel.
- Kávét valaki? – kérdezte Ryan.
Kate nem fordult meg, úgy válaszolt.
- Nem, kösz! – emelte magasba a néhány perccel korábban kapott kávéját.
- Én sem! – csatlakozott az előtte szólóhoz Castle.
- Nekem hozhatsz egy csészével… – Espo megtorpant, ugyanis eszébe jutott, hogy mostanság nem tanácsos a kapitányságon kávét inni – Tudod, mit?! Inkább még sem – Rick kérdő tekintetét látva, még gyorsan hozzátette – Idefele jövet már kettőt is ittam…
Ryan elsietett a konyha felé, miközben a kis csapat elhelyezkedett a fehér tábla előtt. Castle – mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – Beckett íróasztalának támaszkodott, miközben továbbra is a kezében szorongatta a második pohár kávét.
- Szóval milyen ügyről is van szó? – kérdezte az író kíváncsian.
- Három különálló gyilkosságnak indult – fogott bele a magyarázatba Beckett – Az első eset – mutatott egy jóképű fiatal fiú képére – egy egyetemista, Jason, akit a kollégiumban találtak meg. Először azt hittük, hogy drogtúladagolás. Az egyetem él tanulói közé tartozott, akinek a barátai és tanárai megesküdtek, hogy soha egy ujjal sem nyúlt kábítószerhez.
- A második áldozat egy volt katona – folytatta Espo – aki…
- …Bombaszakértő volt – vette át a szót az éppen akkor csatlakozó Ryan – Még hozzá az információink szerint az egyik legjobb – beleszippantott a kezében tartott csészébe, és már épp elfintorodott volna, amikor a pillantása Castle poharára esett – Cserélünk?
Beckett szúrós pillantásával nem foglalkozott, de annál inkább érezte, ahogy Esposito egy gyors mozdulattal – amiből Rick semmit sem vett észre – bokán rúgja. A fájdalomtól ugyan felszisszent, de továbbra is vágyakozva nézte az író kávéját.
- Miért is ne?! – nyújtotta a nyomozónak a forró nedűt Castle – Mindig is meg akartam kóstolni, hogy milyen a rendőrségi kávé.
Mire mindhárman kérdőn néztek az íróra.
- Tudjátok, hogy értem!
- Kösz Castle. Szóval… – kortyolt bele Kevin az italba, mire szélesen elvigyorodott – Vincente Castillo-t két éve szerelték le azzal, hogy húsz év katonaság után rászolgált a pihenésre. Az igazság ezzel szemben az, hogy egyre nehezebben bírta a kiképzést, és az idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Miután leszerelt, nem talált munkát. Gondolom ezért keveredhetett sötét ügyekbe. Egyébként egy talpig becsületes fickó volt, akiről a társai szinte dicshimnuszokat zengtek…
Castle figyelmesen hallgatta a férfit, és közben automatikusan kortyolt egyet a kávéjából. Nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne köpje ki azonnal az italt.
- A világ legpocsékabb kávéja – nyelte le nagy nehezen a kortyot.
- Üdv a világunkban – vigyorgott Esposito az író fintorát látva.
- Komoly – nézett egyikükről a másikukra – hogy ezt a löttyöt ittam öt évig? – nem kapott választ – Nem csoda, hogy mindennap hoztam máshonnan – értette el társai tanácstalanságát – És hogyan ölték meg? – terelte vissza az eredeti medrébe a beszélgetést.
- Leszúrták… Egyenesen a szívébe. Esélye sem volt szegély flótásnak…
- És a harmadikkal mi a helyzet?
- Nos őt is a lakásán lőtték közvetlen közelről fejbe. Profi munka volt. Se egy gyilkos fegyver, se egy ujjlenyomat. Semmi, amin elindulhatnánk…
- Akkor hogyan kötöttétek össze a három esetet? – tette fel a nyilvánvaló kérdést Castle.
- Ez Beckett érdeme – nézett elismerően Espo társára – Pontosabban szimata! Mind a három helyszínen ugyanazt a kubai cigarettát szívták. És mint tudjuk, véletlenek márpedig nincsenek.
- Az egyetlen gond, hogy a három áldozatot sehogy sem tudjuk összekötni…
- Szóval van egy egyetemistánk – ismételte át a tényeket Castle, mintha csak felmondaná az aznapi leckét – Egy katonai múlttal rendelkező bombaszakértőnk és egy… – megakadt – Mivel is foglalkozott a harmadik áldozat?
- Biztonsági őr volt… A Plaza Hotelben.
- Tegyük fel – lépett a két utolsó áldozat képe mellé Beckett – hogy ők ketten – azzal a két fotóra mutatott a nyomaték kedvéért – ismerték egymást, és készültek valamire. Ez még hihető is lenne… De, és itt jön a lényeg, az egyetemista egyszerűen sehogy sem fér bele a képbe…
- Hmm… – az író egy pillanatra elgondolkodott – Ha ez egy könyv lenne, és én írnám a storyt – szünetet tartott, mire mindenki kíváncsian emelte rá a tekintetét – akkor a srác csak járulékos veszteség lenne…
- Ezt meg, hogy érted? – kapta fel a fejét Beckett.
- Nos úgy, hogy ő lenne az, aki, hogy is szokták mondani? Rosszkor volt, rossz helyen…
Castle elnémult. „Rosszkor volt rossz helyen…” – visszhangzott a fejében újra és újra, egy ismeretlen férfi hangján, de egyszerűen nem tudta hova tenni a hangot. Próbált belekapaszkodni az emlékbe, remélve, hogyha sikerül elkapnia, akkor többre is emlékezhet, mint csak a barátságtalan hang tulajdonosára. De hiába. Minél erősebben próbálta megfogni az emlékfoszlányt, annál inkább úgy érezte, hogy elveszti azt. Mintha csak vizet akarna merni egy tálba… És a játékmester – hogy megnehezítse a dolgát – kanál helyett szitát adott volna a kezébe…
- Castle?! Esetleg folytatnád?
Rick értetlenkedve nézett társaira, és csak ekkor vette észre, hogy bizonyára elkalandozott, vagy legalábbis barátai türelmetlen arckifejezéséből ezt szűrte le.
- Szóval szerintem a srác látott valamit, amit nem kellett volna…
- Ez… – kezdte volna Beckett dorgálni – Ez zseniális! És illik is a képbe. De vajon mit láthatott?
- Ha tippelnem kellene, akkor valamelyikük halálát – bökött az utolsó két képre Castle.
- Az nem lehet – vágta rá Kevin – Az egyetemistát találtuk meg a leghamarabb…
- Viszont – akasztotta meg társa gondolatmenetét Espo – Lanie szerint a Vincente már legalább három napja halott lehetett, mire rátaláltunk. Így – lépett az idővonalhoz, és rámutatott a kérdéses időintervallumra – akár még igaza is lehet Castle-nek…
- Ryan – nézett a férfira Beckett – Járj utána, hogy Jason hol járt a halálát megelőző néhány napban – Kevin elsietett – És vajon miben sántikálhatott ez a két jó madár?
- Egy biztonsági őr és egy bombaszakértő? – kérdezte Castle – Szerintem egyértelmű! – Espo és Kate kérdő tekintetét látva a kérdésre kérdéssel felelt – Milyen rangos események lesznek az elkövetkezendő hetekben a Plaza Hotelben?
Castle költői kérdésére a két nyomozó összenézett, majd felpattant és szó nélkül faképnél hagyták az írót. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy felajánlja, tartson velük, így legalább addig sem unatkozna. „Ez a hála a segítségért” – zsörtölődött magában Rick, miközben a zakója zsebébe nyúlt, és előhalászta a magával hozott könyvet. „Nem gondoltam volna, hogy tényleg jól fog jönni” – nyitotta ki az unaloműzőnek szánt példányt.
Már vagy két órája ülhetett Beckett asztala mellett a könyvet olvasgatva, amikor Javi ismét megjelent.
- Megszereztem a hotel rendezvény naptárát… – rápillantott az olvasó férfira, és megtorpant – Csak azt ne mondd, hogy a saját könyvedet olvasod? – sandított a könyvborítójára, amiből csak annyit sikerült kivennie, hogy „Heat”.
- Mindig is izgatott, hogy vajon milyen lehet a könyvem olvasói szemszögből…
- Minden rosszban van valami jó, mi?
- Valahogy úgy… Mondd csak, Beckett a valóságban is olyan, mint a könyvben Nikki Heat? – tette fel azt a kérdést, amit egyébként mindig neki szoktak.
A kérdés újabb emlékeket idézett fel benne: „Mondja csak! Nikki a valóságban is olyan jó, vagy mindez csak az írói képzelet része?” – de ahogy jött az emlék, úgy el is tűnt.
Espo már épp válaszolni akart a kérdésre, amikor a hátuk mögül felhangzott egy ismerős hang.
- Mi van velem?
- Castle csak azt kérdezte, hogy te és Nikki mennyire hasonlítotok?
Kate kérdőn húzta fel a szemöldökét, majd a könyvre esett a pillantása.
- A fantáziádra bízom… – válaszolta titokzatos mosollyal – Miért áruljam el, ha te magad is megtapasztalhatod.
Rick a nő szemébe nézett, és rövid ismeretségük alatt most először látott benne huncutságot. Nyelt egyet, és hogy elterelje a többiek figyelmét zavaráról, megjegyezte:
- Ez a Rook – emelte fel a könyvét – Egy kicsit önteltnek tűnik…
- Nekem mondod? – kérdezett vissza sejtelmes mosollyal Kate – Az elmúlt öt évben minden egyes napon megnehezítette az életemet…
Castle a kijelentésre kérdőn nézett Espora, aki nem tudta elfojtani vigyorát a párost látva. Rick végül elfogadta, hogy ebből a beszélgetésből már az égadta egy világon nem fog megérteni semmit, és lemondóan megrázta a fejét.
- Jesszusom – pillantott az órájára – El fogok késni. Megígértem Victoriának, hogy ma együtt ebédelünk – pattant fel, és már rohant is a lift felé.
Beckett korábbi jókedve egy szempillantás alatt elpárolgott, és gondterhesen nézett a távozóban lévő férfi után…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése