Jelenben
- És ha lehet Mr. Castle – tért vissza a magázódáshoz Ernesto – kerüljük a feltűnést.
- És ha lehet Mr. Castle – tért vissza a magázódáshoz Ernesto – kerüljük a feltűnést.
Castle lassan elindult az ajtó felé. Nem tett semmit. Nem hívta fel magára a figyelmet, úgy tett mindent, ahogy azt Ernesto kérte. Ahogy haladtak előre, úgy nőtt benne a feszültség, és a felismerés, hogy nem is olyan rég, ugyanezen szándékkal ment végig ezeken a lépcsőfokokon.
- Hadd kérdezzem meg? – szólalt meg az író, mikor elérték a lépcsőt, és közben óvatosan a zakója zsebébe csúsztatta a kezét – Ha meg akart ölni, és hát abból kiindulva, hogy kényszerített, hogy leugorjak a tetőről, akkor biztosan meg akart ölni. Miért nem fejezte be, amit elkezdett még a kórházban?
Castle nem sietett, húzta az időt, hiszen most legfőképpen időre volt szüksége. Kitapogatta a telefont a zsebében, és megnyomta a gyorshívót. Már korábban beállította rajta, hogy kihangosítón legyen, és azt is, hogy egy hang se szűrődjön ki belőle. Majd imádkozott, hogy a terve sikerüljön.
- Reménykedtem benne, hogy később nyeri vissza az emlékeit… Tudja, amikor mindennek már vége… Akkor életben hagyhattam volna, és írhatott volna még néhány Nikki Heat könyvet. Tudja, a könyvei a gyengéim…
- Hogy én mekkora mázlista vagyok – szaladt ki az író száján, amelyből érezhetően sütött a gúny.
***
Victoria végignézte, ahogy Ernesto kikíséri Castle-t a lakásból, de még mindig nem mozdult meg. Várt. Az órájára pillantott, és az ígért tíz percből már öt eltelt. „Mi lesz már?” – gondolta idegesen, és közben az egyik lábáról a másikra állt.
Megszólalt a zsebében a telefon. „Végre” – lélegzett fel, bár ezzel még nem oldódott meg minden probléma. Előkapta a zsebéből a mobilt, felvette, de nem szólt bele semmit.
Megkereste Beckett nyomozót, akit Castle munkatársai mellett pillantott meg, és elindult felé.
- Beckett nyomozó!
Kate megfordult. Amint meglátta, ki szólította meg, azonnal elkomorult. Legszívesebben ízekre tépte volna, mert elvette tőle a férfit, akit szeretett, de ehelyett csak annyit mondott:
- Tessék?
- Castle van a vonalban, és magával akar beszélni! – nyújtotta át a mobilt, miközben a másik kezével egy cetlit halászott elő a másik zsebéből – Ezt pedig Önnek küldi.
Beckett kérdő tekintettel vette át a telefont és a papírost.
- Mit… – szerette volna kérdezni, de mire ismét felnézett a nő már sehol sem volt. Először a cetlit bontott ki.
„Semmilyen körülmények között ne tedd le a telefont! Szeretlek! Mindig!” – állt a papíron, mire Kate a megdöbbenéstől szóhoz sem jutott. „Emlékszik” – jött a felismerés, és ezzel együtt a megkönnyebbültség és a düh vegyes keveréke. „Hogy tehette ezt velem?!”.
A füléhez emelte a mobilt, és a korábbi dühöt az aggodalom váltotta fel. A félreérthetetlen szavaktól a hideg is kirázta. Ugyanazt a rideg, szenvtelen hangot hallotta, mint aznap, amikor Castle lezuhant a tetőről.
- Miért megint a tető? – Kate hallotta, ahogy Castle hangja kissé megremeg.
- Úgy gondoltam legyünk stílusosak – válaszolta nevetve a férfi.
Kate-nek a hang valahonnan nagyon ismerős volt. Valahol már hallotta azt, valahol már találkozott ezzel a férfival. „De hol?” – kutatott az emlékeiben, de semmi használhatót nem sikerült előhalásznia a tudatalattijából.
- Itt kezdődött a mi kis történetünk, szóval úgy az igazi, ha itt is fejeződik be – rövid szünet – De higgye el, Mr. Castle. Most sokkal alaposabb leszek, mint legutóbb.
Beckett nem maradt tétlen. A telefont továbbra is a fülén tartva fordult társai felé, akik kérdő tekintettel – amit Kate eddig észre sem vett – néztek rá.
- Van nálatok fegyver? – kérdezte Ryan-t és Espositot.
- Te megvesztél?! – kérdezte döbbenten Esposito – Fegyvert estélyre?... Azt ne mondd, hogy te hoztál magaddal! – Kate elszánt tekintete mindent elárult – És hova rejtetted? – kérdezte, miközben tetőtől talpig végigmérte társát azon morfondírozva, hogy vajon hol férhet el a nő glockja.
Kate felhúzta az estélyit, és a combjára erősített tokból előhúzta fegyverét.
- Oké, vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit! – válaszolta meg Espo saját maga a korábbi kérdését – Esetleg van tartalék fegyvered is? – Beckett lesújtó pillantását látva viszont legszívesebben visszaszívta volna az utolsó mondatát.
- Ryan hívj erősítést – vette a kezébe az irányítást Beckett.
A férfi szó nélkül eliramodott az ajtó felé.
- Esposito! Castle irodájában, az íróasztala fölötti festmény mögött találsz egy széfet. A kód pedig 1... 9… 9… 4.... Vedd magadhoz a széfben lévő fegyvert, aztán gyere utánam a tetőre – még be sem fejezte a mondatot, de Espo már indult is a dolgozószoba felé.
- Mi történt? – kérdezte döbbenten Lanie.
- Castle mindenre emlékszik – válaszolta futtában Kate, a telefont továbbra is a fülén tartva – És nagy bajban van…
***
Castle kinyitotta a tetőre vezető ajtót, és kilépett a szabadba. Gyönyörű estéjük volt. Nulla fok körüli lehetett a hőmérséklet, mert a hó óriási pelyhekben hullott. Már jó ideje eshetett, mivel a tetőn egy-két centi vastagságban megmaradt.
- Tudja mi a dolga Mr. Castle!
- Azt hiszem, rémlik valami… – indult el a túlságosan is jól ismert perem felé – De ha már meg kell halnom, legalább elmondhatná, hogy miért.
- Mint az előző alkalommal is mondtam…
- Hagyjuk „a rossz csatornát fogott be” dumát – vágott közbe az író – Ezen már túl vagyunk! Engem az érdekelne, hogy milyen merényletet tervezett. Az elnök ellenit? Csak mert azért már leültettek egy fickót, így nem értem, hogy én miért jelenthetek még gondot!
- Igen jól tájékozott! – nézett elismerően Ernesto Castle-re.
- Na igen! Néha úgy érzem, hogy túlságosan is.
- Igazán jó a humora – nevetett fel Ernesto – Ez hiányozni fog! De hagyjuk a fecsegést, és ugorjon. Ha jól emlékszem, most nincs semmi, ami felfogja az esést… – Castle nyelt egyet – Nem úgy, mint múltkor az a fránya állvány…
- Hogy tagadhatja meg egy haldokló utolsó kívánságát? – kérdezte az író, miközben lenézett a tetőről.
Rögtön megbánta vakmerő tettét, mert abban a pillanatban megrohamozták az emlékek. Hogy visszanyerje lélekjelenlétét, ismét a férfira emelte a tekintetét.
- Miért is ne? Hisz úgysem mondja már el senkinek!
***
Beckett futva tette meg a lépcsőig vezető utat, majd megállt. Egy pillanatra eltartotta magától a mobilt, és fülelt. Semmi. Nem hallott semmit, pedig a telefonban folyamatosan beszéltek. „Tehát már a tetőn vannak” – vonta le a következtetést, és kettesével kezdte el szedni a lépcsőket.
Túlságosan is ismerős volt a helyzet. Megint az idővel fut versenyt azért, hogy megmentse Castle életét. És még túlságosan is élt benne a legutóbbi események kudarca. „Nem!” – állította meg az előtolakodó negatív gondolatokat – „Nem veszíthetem el!... Megint…”.
A harmadik forduló után már zihálva vette a levegőt. Minden egyes lépcsőfok, újabb mázsás súlyként nehezedett rá, pedig már most is pattanásig feszült minden idegszála.
Végre elérte az ajtót. Újra a fülére szorította a telefont, és a szavak hallatán a szíve kihagyott egy ütemet.
- Igazán jó a humora… Ez hiányozni fog! De hagyjuk a fecsegést, és ugorjon. Ha jól emlékszem, most nincs semmi, ami felfogja az esést… Nem úgy, mint múltkor az a fránya állvány…
Már éppen a párosra akarta törni az ajtót, amikor meghallotta Castle-t kérdését, majd pedig a férfi válaszát.
- Hogy tagadhatja meg egy haldokló utolsó kívánságát?
- Miért is ne? Hisz úgysem mondja már el senkinek!
„Még nem” – nyugtatta magát a nyomozó, miközben továbbra is a fülére szorította a telefont – „Kell a vallomás” – nem mozdult, csak hallgatózott, pedig minden porcikája azt súgta, hogy azonnal törje be az ajtót, és lője le azt a szemétládát…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése