Castle a visszapillantóba nézve még sebtében simított egyet a haján, majd a kocsi digitális órájára esett a pillantása. Kissé szorongva konstatálta, hogy majdnem egy teljes félórát késett. Az ablakon át látta, amint Victoria a szemközti étterem egyik asztalánál üldögél, és várja őt.
Victoriát egyszerűen elképesztőnek találta. Gyönyörű, okos és jó humorú. De leginkább azt szerette a nőben, ahogy az emberekkel bánt. Csupán a mosolyával képes volt elfeledtetni a betegekkel, hogy éppen kórházban vannak, és életük legnagyobb harcát vívják az ódon fehér falak között. Úgy érezte, hogy meg sem érdemli egy ilyen nő figyelmét, és minden egyes nap hálát adott az égnek, hogy megismerhette. Bár jobb körülményeket is el tudott volna képzelni.
Eddig még magának sem merte bevallani, hogy mennyire tartott a mai naptól. Első nap a kapitányságon… Ott, ahol mindenki ismeri őt, de ő senkit sem ismer meg. De amint kilépett a liftből és meglátta barátai meleg mosolyát, tudta: hazaérkezett. Jóleső borzongás járta át az egyszerre ismeretlen, mégis oly jól ismert hely láttán.
Vetett még egy utolsó pillantást az órájára. Újabb öt perc telt el. Victoria már a legelején tisztázta, hogy semmit sem utál annál jobban, mintha valaki késik. Vett egy mély levegőt, és felkészült a nő zsörtölődésére.
Kiszállt az autóból és egyenesen az étterembe ment.
- Jó napot! – köszöntötte őt a főpincér egy főhajtással – Foglalt asztalt?
- Igen, Castle névre.
- Egy pillanat – futtatta végig az ujját a vendéglistán – Igen, valóban. Öné az egyik ablak melletti asztal, és már várja Önt egy hölgy – azzal már mutatta is az utat a mondott asztal felé.
- Annyira sajnálom – fogott bele a bocsánatkérésbe az író, miközben Victoriához lépett – Csak belefeledkeztem a… – akadt el, nem tudván, mit is mondjon.
- Ugyan már Rick – lehelt egy apró csókot a férfi arcára – Ez volt a visszatérésed első napja, nem csoda, hogy minden másról megfeledkeztél.
- Szóval nem haragszol?
- Persze hogy nem! Sőt, örülök, hogy az emlékek hiánya nem akadályozott meg abban, hogy jól érezd magad a kapitányságon.
Castle némán csodálta az előtte ülő nőt. Több mint félórát várt rá, és egy rossz szava nem volt. Átnyúlt az asztal felett, és gyengéden megszorította a kezét, ezzel köszönve meg a türelmét.
- Valamit be kell vallanom…
Castle felkapta a fejét, és a nő szemébe nézett. Victoria hangjában volt valami, amit egyszerűen nem tudott megmagyarázni.
- Hívtam egy vendéget… Aki nem más, mint az öcsém…
- Csak ennyi?! – könnyebbült meg az író. Ő már a legrosszabbtól tartott. Attól félt, hogy Victoria szakítani akar. Bár, ha jobban belegondolt, hivatalosan még nem is jártak.
- Mivel még nem régóta találkozgatunk, így tartottam tőle, hogy túl korainak találnád, ha bemutatnálak a családomnak – magyarázkodott a nő, és a hangjából továbbra is ki lehetett érezni némi idegességet – De tudod, nekem már csak ő maradt, és neki csak én… Így szinte már kötelességének érzi, hogy vigyázzon rám, és addig nem nyugodott, amíg ki nem csikart egy találkozót veled.
- Szóval ezért vagy olyan ideges? – a nő tekintete felért egy beismerő vallomással – Ne tedd! Bárkit szívesen megismerek, akit csak szeretnél…
- Csak nem rólam van szó? – lépett melléjük egy magas vékony, Castle számára teljesen ismeretlen férfi.
- Ami azt illeti Victoria éppen most lepett meg a hírrel, hogy megismerhetem az öccsét – állt fel az asztal mellől Rick, és nyújtott kezet a férfinak – Richard Castle.
- Örvendek, Mr. Castle…
- Ugyan már, szólíts csak Richardnak.
- Rendben, Richard – mosolyodott el a férfi, miközben elfogadta a felé nyújtott jobbot – Én pedig egyszerűen csak Ernesto vagyok.
Ernesto az írót vizsgálgatta, és elégedetten konstatálta, hogy Victoria nem hazudott, az író valóban elveszítette az emlékezetét. Az előtte ácsorgó férfi szélesen mosolygott, és még csak meg sem rezzent, amikor a pillantásuk egymásba fonódott. „Helyes” – gondolta elégedetten – „Ha nem muszáj, akkor nem szívesen végeznék vele… Újra… Ahhoz túlságosan is szeretem a könyveit”.
- Örülök, hogy megismerhetlek Ernesto. Gyere, ülj le közénk – mutatott Castle az egyik asztal melletti székre.
- Köszönöm. És csak remélni tudom, hogy hirtelen felbukkanásom nem okoz köztetek semmi feszültséget – miközben az írónak magyarázott, nővérére esett a pillantása, aki láthatóan egy kicsit még mindig feszült volt – De a testvéreknek vigyázniuk kell egymásra. Nem igaz Nővérkém? – szorította meg Victoria kezét.
- Úgy valahogy – mosolyodott el végre a nő is.
- Tudja sok mindent hallottam már magáról – Castle szúrós pillantását látva, kijavította magát – Rólad.
- Remélem, nem hiszel mindent el, amit a pletykalapok írnak…
- Áh, tudom én, hogy a fele sem igaz, ami azokban áll – nevette el magát Ernesto – De a sikereidet látva, és az, ahogy most engem fogadtál. El kell, ismerjem, te egy igazán remek fickó vagy. Victoria nem is találhatott volna jobb embert.
- Ugyan már – szabadkozott Rick – Én inkább azon csodálkozom, hogy egy ilyen gyönyörű és okos nő – Victoria a hallottakra láthatóan elpirult – egyáltalán szóba állt velem.
- Ne becsüld le magad ennyire. Hiszen egy sikeres, és befutott író vagy. És, ha már itt tartunk, kérnék egy szívességet… – rövid szünetet tartott – Inkább hagyjuk…
- Mi lenne az? Ha bármit tehet érted, akkor csak mondd!
- Hát! – nézett a nővérére egy kis bátorításért – Nem fogod elhinni, de imádom a könyveid, és igazán megtisztelnél, ha aláírnád a Heat wave első kiadását – vette elő Ernesto a kabátja zsebéből az említett kötetet, és nyújtott az író felé.
- Csupán csak ennyi? – vette át a könyvet – Azt hittem már, hogy egy találkozót szeretnél, mondjuk Robert de Neroval…
- Csak nem ismeri személyesen?
- Ami azt illeti, de igen. Hmm… Esetleg volna egy tolla? – kérdezte Castle, miközben maga is a zsebeiben kutatott.
- Sikerült már választaniuk? – lépett melléjük egy pincér.
- Még nem – válaszolta az író, mire a pincér már fordult is el, hogy adjon még néhány percet a vendégeknek, de Castle megállította – Odaadná egy pillanatra a tollát?
- Hogyne, Uram.
Castle aláírta a könyvet, majd visszaadta a tollat a pincérnek, a könyvet pedig Ernestonak.
- És mondja csak…
- Ne is tegye fel a kérdését – előzte meg a férfit az író, már előre sejtve, hogy milyen kérdés következik – Sajnálatos módon úgysem tudnám megválaszolni. Az emlékeimmel együtt Nikki Heat és Beckett nyomozó hasonlósága is kitörlődött.
- Értem – válaszolta Ernesto együtt érzően.
- Szerintem el se hinné – fűzte még hozzá Castle – ha azt mondanám, én magam is újra olvasom a Heat könyveket…
***
Kate kilépett a zuhany alól, és közben a nap eseményei jártak a fejében. Örült neki, hogy Castle végre visszatért. Reménykedett benne, hogy a régi környezet jó hatással lesz rá, és visszahozza az emlékeit. De legfőképp abban reménykedett, hogy így kevesebb időt tölt majd Victoriával. Annál jobban fájt neki, amikor a férfi bejelentette, hogy Victoriával ebédel, ráadásul aznap már vissza sem tért a kapitányságra. Kate pedig érezte, hogy ez nem sok jót jelent a jövőre nézve.
Miközben megtörölte a haját a pillantása a tükörre esett. Először meg sem ismerte a tükörből visszapillantó nőt. Üres, kiábrándult tekintet...
Maga köré csavarta a törölközőt, majd a konyhába indult, hogy valami vacsorához valót keressen. Egyáltalán nem volt éhes, de Lanie csak úgy volt hajlandó egyedül hagyni, ha megígéri, hogy eszik néhány falatot. Kinyitotta a hűtőt, és végigpillantott a tartalmán. Elindult a keze a narancslé felé, de félúton félbe maradt a mozdulat. A hűtőben minden rá emlékeztette. Mióta együtt voltak, mindig Castle gondoskodott arról, hogy a hűtő tele legyen. Remegő kézzel csukta be a hűtőt. Hiányzott neki a férfi. A nevetése, az ugratásai, ahogy esténként együtt tévéztek, a beszélgetések, vagy csak az, ahogy nézhette miközben a könyvén dolgozott.
Úgy döntött inkább lefekszik, úgysem tudna egyetlen falatot sem enni. A hálószobába ment, és a szekrényhez lépett. Kinyitotta, és végigsimított a férfi ingein. Már rég vissza akarta adni Alexisnek, de a lány nem hagyta. Ő még mindig bizakodott „Hidd el Kate, emlékezni fog! Csak időre van szüksége...!” Próbált ő is pozitív lenni. De ahogy telt az idő, annál kevésbé bízott már a csodában. Főleg azóta, hogy Victoria is a képbe került. Azóta úgy érezte, egyre inkább távolodik a férfitól.
Becsukta a szekrényt, és az ágyhoz lépett. Ismét egyedül, már nem is számolta, hogy hányadik éjszakát tölti így. Mielőtt megismerte Castle-t, ez mindennapos volt, de ez sohasem zavarta. Egy remek védfalat épített maga köré, ami minden csalódástól megvédte. De Lanie-nek igaza volt. Castle-nek sikerült áttörnie a falat, és most, jobban fájt, mint bármikor.
A földre dobta a törölközőt, majd az ágyon lévő férfiingért nyúlt. Két kezébe fogta, és mélyen beszívta a férfi illatát. Mennyi idő eltelt már azóta, hogy Castle utoljára viselte, de még most is olyan illata volt, mintha csak tegnap vette volna le. Néhány percig csak állt az arcához szorítva a ruhadarabot, majd magára vette az inget, és begombolt rajta néhány gombot. Egy lépéssel az ágy azon oldalára került, amin aludni szokott, és lefeküdt.
Lekapcsolta az éjjeli lámpát. Nem takarózott be, inkább az oldalára fordult, összegömbölyödött, és annyira összehúzta magát, amennyire csak tudta. Érezni akarta a férfi illatát... Behunyta a szemét, és próbált elaludni, de ehelyett csak egy könnycsepp gördült végig az arcán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése