Castle egy szál hálóköntösben álldogált a hűtő előtt, és épp azon morfondírozott, hogy vajon narancslevet vagy almalevet igyon a sebtében elkészített pirítóshoz, amikor valahonnan Beckett hálószobájából felcsendült az oly jól ismert csengőhangja. Becsukta a hűtőt, majd komótosan elindult a hang irányába.
- Castle!
- Szia, Apa!
- Szia Kicsim! Milyen a főiskolás élet?
- Imádom – válaszolta a lány örömtől sugárzó hangon – De épp most értem haza, és képzeld egy futár várt az ajtónál. Csomagod érkezett. Nem tudom, mi…
- Mindjárt otthon vagyok! – azzal már Castle le is csapta a telefont.
A szekrényhez lépett, sebtében kiválasztott egy nadrágot, egy ahhoz legkevésbé sem illő inget, majd felkapta magára. A konyhába sietett, a szájába kapott egy pirítóst, végül az ajtónál magához vette a kulcsait, és már kint is termett a folyosón. A még az előszobai fogasról leakasztott kabátot a lépcsőn lefelé szaladva vette magára.
Az utcán a kocsija felé sietve majdnem sikerült fellöknie egy békésen sétálgató idős asszonyt, akinek méltatlankodása már csak foszlányokban jutott el hozzá.
- Hogy egyeseknek mennyire sietős!... És még csak bocsánatot sem kér…
- Elnézést… – motyogta pirítóssal teli szájjal, miközben bevágta magát az autóba.
Fél órával később már a saját lakása előtt fékezett le, két perccel később pedig már a döbbent portást hagyta faképnél, akinek Castle a nagy sietségben elfelejtett köszönni.
- Merre van? – rontott be a lakásba Rick, miközben az ajtó melletti szekrényen lévő tálba dobta kulcsait.
- Szia, Apa! – felelte Alexis, akinek a hangjában csak úgy sütött a leplezetlen sértődöttség.
- Ne haragudj, Kincsem – lépett bűnbánóan mellé a férfi, majd egy puszit nyomott a lány homlokára – Isten hozott itthon! Szóval?! merre van a csomag? – nézett körül kíváncsian az író.
- A konyhában a pulton – válaszolta lemondóan Alexis – Mi van benne, ami ennyire fontos?
- Mindjárt meglátod… – és már tépte is a csomagolást ahol érte – Erre vártam. Egy hónapja rendeltem – magyarázta, de közben le sem vette a szemét a dobozról – de valami zűr támadt a rendelésfelvételnél, így csak most érkezett meg.
- De még mindig nem árultad el, hogy miről is van szó?
- A legújabb katonai rádió – emelte ki a papírhalmokból, olyan óvatosan, mintha egy újszülöttet venne a kezébe.
- És miért is van szükséged egy ilyenre?
- Az új Nikki Heat könyvemhez kell. És ismersz – elővette a használati útmutatót – csak akkor tudom valósághűen megírni, ha én is kipróbálom.
- Hmm…
- Ezt hallgasd – olvasta fel lelkesen – képes fogni az összes rendőri sávot…
- Feltételezem Kate is tud a dologról…
- Öhm… – Castle arca mindent elárult – …Még nem, de hidd el, támogatni fogja – győzködte magát, semmint a lányát.
- Hát én ebben azért nem lennék olyan biztos – nézett apjára Alexis, de azt kellett látnia, hogy az író már nem is figyel rá – Látom, eléggé elfoglalt leszel az elkövetkezendő egy órában – látta, amint a férfi lelkesen tekergetni kezdi a gombokat – Inkább négy-öt órában… Szóval átmegyek a barátaimhoz. Szia Apa.
Alexis lemondóan megrázta a fejét, és elindult az ajtóhoz. Már rég becsukódott mögötte az ajtó, amikor Castle még mindig a gombokat tekergetve válaszolt:
- Persze Kicsim, menj csak! És érezd jól magad!
***
A sötétkabátos férfi egy fa tövében állt, a szemközti házban zajló eseményeket figyelte. Két órája érkezett az első rendőrségi autó, és húsz perce érkezett egy nő, aki feltehetőleg a nyomozás vezetője lehetett. Vagy legalábbis a rendőrök testbeszéde erről árulkodott.
Újra és újra végiggondolta a részleteket, és minden alkalommal ugyanarra a következtetésre jutott, azaz nem hagyott hátra semmilyen árulkodó nyomot, semmit, ami hozzá vezethetné a zsarukat. De azért fő az óvatosság. Innen mindent remekül szemmel tarthatott.
Nem volt a tervbe véve, hogy Rokkot megölik, de több pénzt akart a munkáért. És ő semmit sem utált jobban, mint amikor valaki megszegi az alku ráeső részét. Szóval az orosznak meg kellett halnia.
Szívott egy utolsót a cigarettájából, eldobta a csikket, és a bal cipőjének orrával rátaposott. Vetett még egy pillantást a lakásra, kifújta a füstöt, majd elindult az ellenkező irányba.
A feltűnést elkerülvén pár háztömbbel arrébb parkolt le. Miután beszállt az autóba, első dolga volt, hogy a kesztyűtartóból elővette a katonai rádióját, és beállított, külön csak erre az akcióra használt sávot.
- Sasmadár, itt Tengeri sirály!
***
Castle már vagy félórája állítgatta a rádióját, de semmi érdekesre nem bukkant. Eddig csak annyit könyvelhetett el sikerként, hogy sikerült kihallgatnia két újoncot, akiket megcsalt a nejük. Újból tekert egyet a rádión.
- Sas… itt… Si…ly!
Az író megtorpant. Nem volt éles a vétel, így finomított a hangon.
- Tengeri sirály, itt Sasmadár! Mi a helyzet a tengeren túl?
- Kiterjesztettem szárnyaim, és semmi sem állíthatott meg!
- Szóval az orosz már nem fog több gondot okozni?
- A Szarka felhagyott a tolvajtempóval.
- Helyes. A sólyomvadászatra minden készen áll?
- Már csak a visszaszámlálót kell elindítani, és a Sólyom többé már nem repül.
Castle nem kapott levegőt. Ha ez az, amire gondol, akkor itt egy merénylet van előkészületben. Felállt, és próbálta összeszedni magát. „Nem az nem lehet” – próbálta rendezni a gondolatait – „Ez csak egy gyerekcsíny lehet…” De ha az, akkor miért egy katonai rádión fogja. Idegességében dobolni kezdett a készüléken, és észrevétlen megnyomott egy gombot.
- Szép munka Tengeri sólyom. Amerika hamarosan elveszíti…
Az ajtó döngve kinyílt, és berontott rajta Martha. Castle a szó szoros értelmében összerezzent.
- Mi volt ez?
- Micsoda?
- Ez a hang?
Martha a kezében tartott két óriás csomagot a földre dobta, majd csípőre tett kézzel fordult fia felé.
- Richard Castle!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése