Alexis lágy nevetése úgy hatott a kis étteremben, mintha ezernyi kristály csilingelve szóródott volna szerte széjjel. Ismét felhőtlenül boldognak érezte magát. Amióta főiskolára járt, azóta talán most először. Persze a főiskolát is szerette, megvolt a maga szépsége, de az első pár hónap inkább csak azzal telt, hogy megpróbált beilleszkedni az új, de annál izgalmasabb környezetbe. Imádta az ódon falakat, és az érzést, hogy tudta, az elmúlt évszázadban mennyi nagyszerű ember járt nap, mint nap ugyanazokon a folyósokon. Hosszú sétákat tett az iskola közelében lévő csendes parkban, ahol az ember órákat volt képes elmélkedni. De egy dolgot még az órák, a park és az ódon falak sem voltak képesek pótolni. Ez pedig nem volt más, mint a barátok. Természetesen már jó néhány ismeretségre szert tett, de az semmiképpen sem válthatta fel a hosszú középiskolai évek alatt kialakult barátságokat.
Amikor az első vendég ment el mellette halkan sutyorogva, és a legkevésbé sem bújtatott módon ujjal mutogatva rá, azt hitte, hogy ő és a barátai túlságosan is jól érzik magukat, és zavarja őket a hangos nevetésük. De, amikor már a harmadik ember ment el így mellettük, kezdte úgy érezni magát, mint egy bohóc a cirkuszban. Egy bohóc, aki bár nem szándékosan, de minden mozdulatával felhívja magára a figyelmet.
A kezdeti jókedve szinte azonnal elpárolgott. Két barátja ugyan próbálta meggyőzni őt, hogy ne is foglalkozzon velük, de egyszerűen nem ment. Az arcukon valami olyan érzelem tükröződött, amit Alexis nem tudott hova tenni. Talán zavar. Nem, egyértelműen nem zavar, inkább sajnálat. És minél többet töprengett ezen, annál inkább szorongás fogta el.
A korábbi őszinte nevetést most már csak egy halvány, színtelen mosoly váltotta fel, és alig várta, hogy barátai befejezzék az ebédet. Ő maga már egy falatot sem tudott volna letuszkolni. Minél messzebbre szeretett volna kerülni ettől a helytől. Ekkor figyelt fel két nálánál néhány évvel fiatalabb lányra.
- Nem! Te kérdezd meg – mondta a magasabbik, miközben egy futó pillantást vetett Alexisre.
Alexis elkapta a tekintetét, és úgy tett, mint aki az ablakon keresztül elhaladó autókat fixírozza, de közben az üvegen visszatükröződő párost figyelte, és erősen fülelt, hogy egyetlen szót se mulasszon el a lányok beszélgetéséből.
- Én nem merem… – válaszolta a vörös hajú, és idegességében egy hajtincset kezdett el birizgálni a mutató- és hüvelykujjával.
- Gyáva nyúl!
- És mit mondjak? Hogy lehet az ilyet tapintatosan megkérdezni?
- Megkérdezed és kész. Nem olyan nagy kunszt!
- Akkor miért is nem csinálod te? – kérdezte a vörös hajú, és Alexis látta az ablak révén, hogy a hajbirizgálást most már felváltotta a hajrágcsálás.
- Ha megkérdezed, akkor összehozok egy randit a bátyámmal! – a magasabbik látva barátnője kétkedő arcát, még hozzátette – Ígérem!
A vörös hajú vett egy mély levegőt, és Alexis asztalához lépett, mire két barátja azonnal abbahagyta a beszélgetést, és várakozóan vegyes kíváncsisággal emelték az újonnan érkezett lányra a tekintetüket. A vörös hajú még egyszer hátranézett a két lépéssel mögötte álló barátnőjére, mire az egy „mi lesz már?” tekintettel örvendeztette meg.
- Te ugye Richard Castle lánya vagy? – kérdezte Alexistől.
- Igen?! – amely egyszerre volt kérdés és válasz.
A közelben álldogáló idős asszony hallva a beszélgetést, egy lépéssel mellettük termett, és még mielőtt a vörös hajú felfedhette volna érkezésének valódi célját, megszólalt.
- Őszinte részvétem, Aranyoskám…
Alexis torka egy szempillantás alatt kiszáradt, és a lélegzete is elakadt a két szó hallatán. Egész testében reszketett, és minden más, amit az asszony mondott, már csak foszlányokban jutott el a tudatáig.
- Váratlan… Az édesapja halála… Imádom a könyveit… Felfoghatatlan…
***
Beckett még mindig a folyosó közepén állt. Egy tapodtat sem mozdult, és leghalványabb jelét sem adta, hogy tudatában lenne, minden nővér, orvos, beteg, hozzátartozó ki kell, hogy kerülje őt, ha a folyosó egyik végéből a másikba akar jutni. Fogalma sem volt, hogy vajon mennyi idő telhetett el azóta, hogy Castle-t bevitték a vizsgálóba, de minden egyes perc egy örökkévalóságnak tűnt számára.
- Schultz doktort várják a sürgősségin! – volt hallható a hangosbemondón, de Becketthez mindez csak valami távoli zajként jutott el. Fel sem fogta, hogy esetleg Castle orvos csoportjának van szüksége a doktor segítségére.
- Beckett nyomozót keresik telefonon, Kate Beckett nyomozót várják az nővérpultnál – hallatszott ismét a hangosbemondón ugyanazon nővérke.
Kate nem mozdult. Ugyanaz az ápoló, aki korábban visszatartotta őt, most mellé lépett.
- Elnézést – szólította meg tapintatosan – Ön véletlenül nem Beckett nyomozó?
- De igen! – nézett rá Kate, de láthatóan teljesen máshol járt.
- Telefonon keresik!
- Hol… – próbálta meg feltenni az ésszerű kérdést, de egyszerűen nem jöttek a szavak.
- A nővérpultnál – válaszolta meg együttérzően a ki nem mondott kérdést a nővér – A folyosó végén balra.
Beckett holdkóros módjára indult el a mondott irányba. Amikor a nővérpulthoz ért, és átvette a telefonkagylót, inkább csak ösztönösen, semmint tudatosan szólt bele.
- Beckett nyomozó!
- Végre! – hallotta a vonal másik végén Esposito megkönnyebbülését – Már egy órája próbálunk elérni titeket telefonon, de mindketten foglaltak vagytok.
Kate nem szólt semmit, és még csak meg sem kérdezte, hogy kik azok a „Ti”.
- Mondd, hogy mindketten jól vagytok! – fogalmazta meg a reményeit a férfi, de ő is érezte, hogy erre nem sok az esély. Kate viselkedése és szótlansága szinte felért egy beismerő vallomással.
- Leugrott… Eszméletlen… Összeomlott… – a szavak értelmetlenül kuszálódtak össze Kate fejében, de Esposito nem kérdezett, nem vágott közbe. Nem kellett megértenie, hogy tudja, nagyobb a baj, mint gondolná.
- Rögtön ott vagyunk! – és már majdnem letette a telefont, de Kate még nem fejezte be.
- Alexis… Martha! – nem kellett befejeznie a mondatot. Esposito pontosan értette, mit szeretne mondani a társa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése