A mentős jelenetért köszönet illeti P-Zso-t! :)
- Castle! – szólongatta elhaló hangon Beckett az írót, de nem kapott választ.
A rettegés fékezhetetlenül járta át a testét, és minden önuralmára szükség volt, hogy ne veszítse el teljesen a fejét. Az ülésre dobta a telefont, majd a forgalomra koncentrált.
- Oda fogok érni! – bíztatta magát – Az istenit! – csapott a kormányra dühösen – Mi lesz már? Tűnjetek előlem.
Az órájára nézett. „Vajon mennyi idő kell, hogy a tetőre érjenek?” – gondolkodott, miközben szuggerálta, hogy végre nyissanak utat előtte. Eltelt egy perc, és nem haladt előre semmit. Eltelt még egy, és csak két autót sikerült megelőznie. Körülnézett. A következő sarkon befordulva már láthatná Castle lakását.
Döntött. Kipattant a kocsiból, és nem foglalkozott azzal sem, hogy a megkülönböztető jelzést, és a motort is bekapcsolva hagyta. Jelen pillanatban az sem érdekelte volna, ha az orra előtt lopják el az autót.
Futásnak eredt. Jó karban volt, de most mázsás súlyként nehezedett rá a teher, hogy mi van, ha későn érkezik… Nem, bele se mert gondolni, mi lesz, ha nem érkezik időben.
Befordult a sarkon, és automatikusan Castle lakásának tetőrészére esett a pillantása. A lélegzete is elakadt, ahogy megpillantotta a peremen, az akkor még csak háttal álló írót. Nem lassított, továbbra is teljes erejéből szaladt.
- Tarts ki Castle – motyogta két levegővétel között – Jövök.
A következő pillanatban viszont mintha falnak ütközött volna, úgy torpant meg száz méterrel a lakás előtt. Mintha egy lassított felvételt nézett volna végig. Látta, ahogy Castle elrugaszkodik, és a mélybe veti magát. Másodpercekig – a nyomozónak óráknak tűnt – csak zuhant, és Kate, mintha csak valami igézet hatása alatt állna, minden mozdulatát követte.
Castle az állványra érkezett, és Beckett egy pillanatra fellélegzett, mikor végre felismerte a férfi szándékát. De csak a másodperc tört része kellett hozzá, hogy lássa az állvány a fizika törvényeinek és a becsapódás lendületének engedve nem fogja elbírni a férfi súlyát.
Szinte filmkockánként látta, ahogy elpattan először a jobb, majd a bal felfüggesztés, végül ahogy Castle egyensúlyát vesztve előre bukik, és az oldalsó vasrúdba beveri a fejét. Kate szorosan be akarta hunyni a szemét, nem akarta végignézni, ahogy a férfi eszméletlenül zuhan tovább. De az agya nem engedelmeskedett az akaratának, így hát földbegyökerezett lábbal állt, és nézte végig, ahogy szerelme a földbe csapódik.
Mire Kate odaért, már páran körbeállták az eszméletlenül fekvő férfit. Egy nő közelebb lépett és felkiáltott: „Már jönnek a mentők!” Kate még mindig nem hitt a szemének, amibe azóta már könnyek tömkelege gyűlt.
- Castle! - Súgta a nevét, majd letérdelt a férfi mellé. Látva a zuhanást, nem merte megmozdítani, csak a vállára tette a kezét. - Castle! - szólította meg ismét kissé hangosabban.
A bámészkodók között többen összenéztek. Egy férfi meg is szólalt: „Ez Richard Castle?!” De nem lehetett eldönteni, hogy kérdésnek vagy kijelentésnek szánta-e. Rick az oldalán feküdt, egyik keze a teste alatt. Percek teltek el így, hogy Beckett csak térdelt és beszélt az eszméletlen íróhoz. Végre a távolból felhangzott az érkező mentő szirénája, két – közben a helyszínre érő járőr – terelni kezdte a bámészkodókat.
- Asszonyom, engedje oda a mentőket! – lépett oda Kate mellé az egyik rendőr.
- Én...Beckett nyomozó... – a zsebéből a földre dobta a jelvényét – Rendőr vagyok!
- Értem, asszonyom, de akkor is arrébb kell jönnie. – mondta nyugodt hangon a fiatal férfi és megfogta Beckett mindkét vállát. A járőrnek lassan sikerült pár lépésnyire arrébb kísérnie a nyomozót.
- Rokon, asszonyom? – kérdezte, de Kate nem figyelt rá, szemét mindvégig az eszméletlen férfin tartotta.
Egy mentőegyenruhás nő szállt ki a kocsiból.
- Traumás protokoll – adta ki az utasítást, majd a rádiójáért nyúlt – „Tűzoltók már úton vannak?” – kérdezte a rádióba kiabálva – Hárman nem tudjuk megemelni! – lépett a két kollégájához.
- „Úton vannak.” – jött a válasz a rádión.
- Rendben. Hogy hívják az urat? – a mentős a legközelebb álló rendőrhöz fordult, miközben felhúzta a gumikesztyűjét.
- Richard Castle. Szemtanúk szerint leugrott a tetőről, de az állvány felfogta az esést. Majd az leszakadt, továbbzuhant és ide érkezett. – hadarta az újoncnak tűnő járőr.
- Értem. Nyakmerevítőt és infúziót kérek, a gerinchordágyat készítsétek elő a tűzoltóknak! – jött az újabb utasítás.
A mentős letérdelt Rick mellé, kitapintotta a pulzusát, végighúzta a jobb kezét a gerincén, aztán intett az éppen odaérkező egyik társának.
- Pulzus stabil. Nincs érezhető jele, de gerincsérültként kezeljük. Fordítsuk a hátára, lassan. – A férfi kolléga tartotta Castle vállait, a fiatalabb férfi a medencéjét, a nő pedig rögzítette a nyakát, feltette rá a merevítőt. Végre a légzését is meg tudta vizsgálni.
- Ritka és felületes a légzés, a kocsiban kap majd oxigént. – közben a hasfalát nyomkodta végig – Nem látom jelét belső vérzésnek, de egy sóoldatot bekötünk.
A tűzoltók is felálltak a mentőautó mellé. Kiszálltak és pontosan tudták mi a dolguk, négyen a hordággyal várták az utasítást.
- Ellátom a vérzést a fején – térdelt le a férfi mentős Castle fejéhez. Lassan, de egyenletesen szivárgott a vér a halántékánál lévő sebből.
- A pupillák eltérően reagálnak... – gondterhesen rázta meg a doktornő a fejét – ...súlyos fejsérülése lehet, rakjuk a kocsiba, mert itt semmit nem tudunk vele kezdeni. – mondta, majd a tűzoltókra nézett, mire azok azonnal reagáltak.
A földre – Castle mellé – tett hordágyra négyen emelték rá a sérült férfit, hogy véletlen se mozdítsák egyik irányba sem a gerincét. Több ponton szorosan rögzítették, így végre be tudták emelni a mentőbe. Két mentős beszállt hátra, hogy az EKG-t feltehessék, majd oxigénmaszkot adtak az íróra.
- Asszonyom! Nem megy velük? – rázta meg Kate vállát a még mindig mellette álló rendőr.
Beckett mintha eddig víz alatt lett volna, és csak most bukna a felszínre, vett egy hatalmas levegőt, majd csak bólintott és a mentőhöz rohant.
- Kate Beckett. – szólt a mentősnek, nyelt egyet és folytatta. – Barát… – mondta olyan elhaló hangon, hogy a mondat végét nem lehetett pontosan érteni. A mentős kérdő pillantást vetett elöljárójára, aki erre csak megrázta a fejét, jelezvén nincs szükség további faggatózásra.
- Jöjjön! – biccentett a mentős, majd becsapták a kocsi ajtaját, a sofőr bekapcsolta a szirénát és villogót.
- „Itt kilencvenhármas, negyven év körüli, koponyasérült eszméletlen férfit vinnénk a sürgősségire. Gerincsérülés feltételezett. Életjelek gyengék, de stabilak. Fogadnak minket?” – jelentette a férfi rádión.
- „Jöhetnek, kilencvenhármas. Orvos várja majd magukat. Vége.” – jött rögtön a válasz.
- Indulhatunk. – dübögött előre a doktornő, majd Rick fejénél leült. Szembe vele a mentős pasas, mögötte pedig Beckett süppedt az ülésbe. Kinyújtotta a kezét és Castle tenyerébe csúsztatta. Az EKG lassan, de egyenletesen pityegett, az infúzióból csepegett a sóoldat, a szirénák sem hatottak olyan erősnek, mint amilyenek valójában voltak.
Sípolás kezdett rá, és mindenki az EKG monitorra kapta a fejét.
- Mi történik? – kérdezte idegesen Kate, akinek muszáj volt elengedni szerelme kezét, hogy a mentősök odaférjenek.
- Álljunk meg! – kiáltott előre a doktornő – Maga maradjon ülve! – utasította határozottan Beckett-et, akin látszott, hogy kapásból felugrott volna.
- Lassul a szívritmus, esik a vérnyomás – olvasta az értékeket a férfi kolléga.
- Légzészavar, a fejsérülés miatt. Intubáljuk, nem kockáztatjuk, hogy spontán leálljon a légzés.
Mire betették a tubust és ballonnal kezdték lélegeztetni Rick-et, végre visszaállt a gép egyenletes pityegése, de Kate nem lélegzett fel, sőt egyre kétségbeesettebb lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése