Castle lassan sétált lefelé a lépcsőn, miközben jó néhány kommandós sietett el mellette, éppen az ellenkező irányba. Még mindig nem tért napirendre a történtek felett. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy barátait egy cseppet sem izgatja, hogy néhány perccel korábban vállon lőtték. Ráadásul éppen azon a karján, amelyiken nem is olyan régen el volt törve a keze.
Mikor a lakása emeletének fordulójához ért, már messziről hallotta, hogy bent még mindig szól a zene, és a vendégek – legfőképpen Martha és Alexis – nem vett észre semmit ebből az egészből, amiért hálát adott az égnek.
Nem állt meg, hanem folytatta az útját a porta felé. Victoriával úgy egyeztek meg, hogyha mindennek vége, akkor ott találkoznak. Már az utolsó foknál járt, amikor…
- Jesszusom – hallotta Victoria hangját, és már látta is, ahogy gyors léptekkel megindul felé. Egy hat év körüli fiút húzott maga után, akinek láthatóan nem volt hajlandó elengedni a kezét – Téged meglőttek?!
„Végre valaki észrevette” – vetett egy szúrós pillantás Beckett felé, aki ugyan a hang felé fordult egy pillanatra, de azonnal elkapta a tekintetét, és Rodney-nak kezdett el valamit magyarázni. Tüntetőleg még véletlenül sem nézett a férfi felé.
- Ez semmiség – legyintett Castle, majd a kisfiúra emelte a tekintetét – Szóval te vagy a híres Sebastian, akiről már annyit hallottam?
- Igen, uram.
A fiún látszott, örül, hogy végre ismét az anyjával lehet, és hogy az elmúlt néhány hét eseményéből semmit sem érzett meg.
- Magát tényleg meglőtték? – nézett elkerekedett szemmel az íróra, miközben a vérfoltozta ingre mutatott.
- Igen…
- De király?!
- Sebastian – dorgálta Victoria – Ez nem király! Nagyon komoly dolog. Gyere kísérjük el az urat a mentőhöz, hogy elláthassák…
- Apa?!
- Richard?!
Castle megpördült a tengelye körül. Be kellett látnia, elhamarkodott volt a korábbi következtetése. Lánya és az anyja aggodalomtól csillogó tekintettel siettek felé.
- Richard, már megint mibe keveredtél?! – mérte végig a fiát csípőre tett kézzel Martha.
Victoria néhány lépést hátrált, így magukra hagyta őket, mire Castle megadóan hajtotta le a fejét, tudván, hogy egy igen hosszú és fárasztó este áll még előtte…
***
Karácsony előtt 1 nappal
Castle egy csésze kávéval állt az ablak előtt, és az esti fénybe burkolózott várost nézte. Ez volt az a látvány, ami miatt évekkel korábban habozás nélkül megvette ezt a lakást.
Kortyolt egyet kávéjából, és a város helyett inkább az ablakon visszatükröződő jelenetet figyelte. A háttérben Alexis éppen az utolsó díszek egyikét helyezte fel a fenyőfára, miközben Martha egy pohár brandy-t szürcsölgetett a kanapén.
- Esetleg segíthetnétek… – vett egy újabb üveggömböt a kezébe Alexis.
- Olyan jól csinálod, Drágám – dicsérte Martha – Én csak elrontanám az összhatást…
- Na és te, Apa?
Castle megfordult. Alexis mindent ki tudott olvasni a férfi pillantásából.
- Mikor beszélsz végre vele?
Rick pontosan tudta, kire gondol a lánya, de egyszerűen nem volt hozzá mersze. Miután túltette magát a kisfiús sértődöttségen, miszerint a nő egy pillanatig sem foglalkozott azzal a ténnyel, hogy meglőtték – amiről később kiderült, hogy csak felszíni sérülés volt – rájött, hogy teljesen jogos a nő felháborodása.
- Hiszen látni sem akar – válaszolta alig hallhatóan a férfi, miközben az asztalhoz sétált, egy télapót vett a kezébe, és a fára akasztotta.
- Ezt addig nem tudhatod, amíg meg sem próbálod!
- De…
- A lányodnak igaza van, Richard – kapcsolódott be a beszélgetésbe Martha is – Ne légy már ennyire nyámnyila fiam!
- Ma van a Kapitányságon a szokásos karácsonyi bál – kereste a kifogásokat, ezzel próbálván meg elódázni a dolgot.
- Lanie azt mondta, hogy Kate kihagyja a bált…
Az utolsó reménysugár is szertefoszlott, és Castle megadóan bólintott…
***
A portás kinyitotta Castle előtt az ajtót.
- Leintsek egy taxit?
- Köszönöm Roy, de inkább sétálnék… Olyan szép időnk van – nézett fel az égre, ahonnan óriási pelyhekben hullott a hó.
- Ahogy óhajtja.
Már néhány perc után vörös lett a hidegtől az orra, amit inkább csak érzett, semmint látott. Az ujjai – annak ellenére, hogy nulla fok körüli volt a hőmérséklet – átfagytak, és csak ekkor jutott eszébe, hogy a kesztyűjét otthon felejtette. Nem fordult vissza. Tudta, ha megteszi, akkor minden bátorsága elvész. „Gyönyörű fehér karácsonyunk lesz” – gondolta, miközben leheletével próbálta meg felmelegíteni a kezeit. Nem sok sikerrel járt, így inkább zsebre dugta őket.
Imádta a telet… A hóesést… És csak sétálni a csendben – bár New York pezsgése sosem szűnik meg, mégis ilyenkor olyan békés és nyugodt – a sötétben, miközben az ember a lágy lámpafényben nézi, ahogy a hópihék alászállnak, és fehér bársonyba borítanak mindent…
Körülnézett, és csak ekkor vette észre, hogy megérkezett Beckett lakásához. Belépett az ajtón, és az egész testét átjárta a jóleső meleg. Leverte a havat a cipőjéről, és csak ezután folytatta az útját. Beckett ajtajához érve, megállt egy pillanatra. Idegességében végigsimított a haján, majd egy mozdulattal lerázta a hópihéket róla. Vett egy nagy levegőt, és kopogott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése