1,5 héttel később
Castle a tükör előtt állt, és azon morfondírozott, hogy a világoskék, vagy a piros inget vegye-e fel.
- Ha engem kérdezel, akkor kék – lépett be a szobába Alexis, aki láthatóan jól szórakozott apja tanácstalanságán.
- Imádlak – nyomott egy puszit lánya homlokára az író, miközben a piros inget az ágyra hajította és felvette a kéket.
- Tudom én – mosolygott szélesen a lány – Mire ez a nagy készülődés?
- Úgy érzem magam, mint egy kisiskolás, aki az első iskolai napjára készül.
- Hidd el, várnak téged.
Castle szembefordult a lányával, és nagyon komolyan nézett rá.
- Tudom. Mindenki, Lanie, Esposito és Ryan is azt mondta, hogy már alig várnak – szünetet tartott, és csak aztán folytatta – De tudod, látom rajtuk, hogy fáj nekik, hogy nem emlékszem rájuk. Nem akarok nekik csalódást okozni. Mégis bármit teszek, vagy mondok, úgy érzem, megbántom őket. Nem szándékosan, de mégis… – újabb szünet – És mindezt leginkább Beckett nyomozóval kapcsolatban érzem...
Alexis nem tudott erre mit felelni. Pontosan tudta mit érez az apja, de azt is, hogy Kate-nek milyen nehéz ez az egész helyzet. Nem szólt hát semmit, ehelyett csak egy bátorító puszit nyomott az író arcára, majd ismét magára hagyta.
Castle még egyszer a tükör felé fordult, és közben a korábban mondottakon gondolkodott. Fogalma sem volt miért, de érezte, hogy Beckettet sokkal jobban bántja a vele történtek, mint azt mutatja. Ráadásul, minden alkalommal, amikor a nő közelében volt, összeszorult a gyomra. És inkább csak érezte, semmint biztosan tudta, hogy e mögött több is van, mint az, hogy kollégák…
***
Kate egy szál fehérneműben állt már vagy tíz perce tanácstalanul a szekrénye előtt. Nem tudta eldönteni, hogy mit vegyen fel aznap. Egy minden tekintetben szokványos munkanapról volt szó, leszámítva azt az apróságot, hogy Castle ma fog visszatérni a Kapitányságra. Egyik lábáról a másikra állt, és közben az elmúlt másfél hét eseményein gondolkodott.
Semmi változás nem történt sem az ügyet, sem pedig Castle állapotát tekintve, bár társas életét tekintve annál több minden. A kórházban egyre inkább kezdett összemelegedni az egyik nővérkével, azzal, aki aznap cserélte a kötéseit, amikor elárulták a férfinak, hogy nagyjából öt év kiesett az emlékei közül. „Csak ártatlan kis flört” – győzködte magát – „A nővérke figyelmes, Castle pedig élvezi, hogy körbeugrálják…”. De a futó érintések, és a kórterembe lépésekor félbehagyott mondatok sokkal többről árulkodtak. Az első alkalommal, amikor egy ilyen beszélgetésre lépett be, és látta, ahogy a páros hirtelen szétrebben, először szóhoz sem jutott. Aztán motyogott valami bocsánatkérésféleséget, meg hogy egy határidős feladatról megfeledkezett, és már fordult is ki az ajtón. Majd a hátát a falnak vetve próbálta összeszedni magát.
Alexis próbálta nyugtatni, hogy ez nem jelent semmit, hogy ez nem komoly, de szeméből ugyanúgy kiolvasható volt az aggódás, mint ahogy Beckettéből is.
„Miért érdekel, hogy mit gondol rólam Castle, hiszen egy másik nőnek csapja a szelet?!” – kapta ki az első inget és nadrágot a szekrényből, de közben a szíve majd megszakadt, ha arra gondolt, hogy a férfi, akit szeret, másnak udvarol.
Mielőtt még a kapitányságra indult volna ivott még egy rendes kávét, ugyanis mióta sikeresen ripityára törte az őrs kávégépét, nem lehetett egy normális feketét inni. „A régi szép idők” – gondolta, miközben felhajtotta az utolsó kortyot is. Ugyan Gates elrendelte, hogy vegyenek egy új készüléket, de a rendőrség büdzséjéből egyáltalán nem telt egy olyan hiper-szuper gépre, mint amilyet Castle öt éve vett. Ráadásul minden egyes alkalommal, amikor Ryan vagy Esposito az új és egyben „kiváló” kávét itta, bűntudata támadt, bár a két férfi egyetlen szóval sem emlegette fel azt a délutánt, amiért nagyon hálás volt nekik.
A reggeli gyér forgalomnak köszönhetően jóval korábban ért be az őrsre, mint szokott, és miután köszönt társainak, lehuppant az íróasztala mögé. Maga elé vette a hármas gyilkosság aktáit és egy tollat. Próbált elmélyedni az ügy részleteiben, de akárhányszor nyílt a lift, önkéntelenül is felkapta a fejét. Espo és Ryan mosolyogva nézte a jelentet.
Nyolc óra után pár perccel Beckett végre nem hiába emelte a tekintetét a liftre, ugyanis Castle lépett ki rajta, majd pár lépés után megtorpant, és tanácstalanul nézett körbe. Kate azonnal felpattant, és elindult a férfi felé. Csak ekkor vette észre a szokásos két kávét az író kezében. A nyomozó szélesen elmosolyodott „Van, amit nem felejt el az ember”.
- Köszönöm Castle – mondta, miközben elvette az egyik poharat.
- Ááá – élénkült fel az író – Szóval a magáé?!
A mosoly egy szempillantás alatt Kate arcára fagyott.
- Tudja – magyarázta bűntudatosan Castle, aki nyomban észrevette a nő viselkedésében bekövetkezett változást – A kapitányságra jövet, betértem az első kávézóba, ahol a fiatal kis hölgy azzal fogadott, hogy a szokásosat kérem-e, mire én rábólintottam. Sajnálom, ha csalódást okoztam – sütötte le a szemét.
- Ugyan! Csak...
- Castle, haver! – lépett hozzá Espo – Végre újra itt.
- Milyen az élet a kórházon túl? – kérdezte Kevin is.
- Alig vártam már, hogy végre mást is ehessek, mint azt a fránya kórházi kosztot – viszonozta az író is a két nyomozó meleg mosolyát.
- Gyere! – invitálta beljebb Beckett – Körbevezetlek…
- Nicsak! – hallották valahonnan a hátuk mögül Gates hangját – A tékozló írónk visszatért! El se tudom mondani, hogy mennyire hiányzott.
- Castle, ő itt Gates kapitány!
- Asszonyom?! – nyújtott kezet a nőnek Castle.
- Mondták, hogy elvesztette az emlékezetét – mérte végig a férfit némileg kétkedő tekintettel a nő – De eddig azt hittem, hogy ez is egyike az írói humorának… Aztán csak jót halljak magáról – indult el Gates az irodája felé.
Castle még jó darabig értetlenül nézett a kapitány után, mire végre megkérdezte:
- Jól érzem, hogy a kapitány nem igazán kedvel?
- És akkor még enyhén fogalmaztál! – válaszolta Espo.
- Talán most új alapokra helyezhetjük a kapcsolatunkat – mondta reménykedve Castle – Mindketten tisztalappal indulhatunk…
- Ezzel csak az a gond, hogy neked kellene a tisztalap, és hogy nem ő vesztette el az emlékezetét – kontrázott Kevin.
- A gyilkosságok nem fognak maguktól megoldódni – terelte másra a beszélgetést Beckett, de Ryan megjegyzésére még ő is elmosolyodott – Szedjük össze, mit tudunk eddig – indult el a fehér táblához, és hetek óta először érezte ismét tettre késznek magát…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése