- Hölgyeim és Uraim – kocogtatta meg a férfi ismételten a pezsgőspoharát, és megvárta, amíg minden szem rászegeződik – Önök még nem ismernek engem, így engedjék meg, hogy elsőként bemutatkozzam. Ernesto vagyok, a boldog menyasszony kisöccse.
Néhányan tapsolni kezdtek, és Ernesto egy főhajtással köszönte meg a gesztust.
- Az eljegyzéskor szokás, hogy a leendő ara családjából is beszédet mondanak, és mivel drága jó apánk, nyugodjék békében, sajnos nem lehet jelen ezen a csodálatos eseményen – elhomályosult tekintettel tartott rövid szünetet – Ezért most én szólnék néhány szót. Ha édesapánk itt lenne, biztosan tudom, hogy ez lenne a legboldogabb nap az életében, hiszen Victoriának sikerült egy sikeres, hűséges és nem mellesleg, egy jóképű – a megjegyzésre itt-ott kuncogás volt hallható – férfit találnia. És bár még csak alig több mint egy hónapja ismerik egymást, hiszem, hogy hátralévő életében boldoggá teszi. Így hát Richard Castle Isten hozott a Prescott családban! – emelte magasba a poharát, és a friss jegyesek egészségére üríttette.
Minden vendég követte a példáját. Kate ismét Castle felé fordult, és minden erejére szüksége volt, hogy könnyek nélkül tudjon a férfi szemébe nézni.
- Gratulálok Castle – suttogta, szinte alig hallhatóan – Sok boldogságot kívánok – közelebb lépett és egy apró puszit adott az író arcára, majd megfordult, és csatlakozott a néhány méterrel arrébb álldogáló barátaihoz.
Castle összezavarodott. Nem tudta mire vélni a nyomozó viselkedését. Megpróbálta még a kezénél fogva visszahúzni a nőt, hogy megkérdezze, mit jelent a korábbi kijelentése, de későn kapott észbe, és Kate keze kisiklott az ő kezéből. Utána akart menni, de az egyik vendég mellélépett, megszorította a kezét, és hosszas gratulációba fogott.
***
Victoria feszülten nézett végig a vendégseregen, és tekintetével egyetlen férfit keresett. Néhány másodpercbe beletelt, mire rátalált. A bejárati ajtóhoz közel állt, távol minden más vendégtől. Egyenesen felé indult, mikor a férfi is megpillantotta őt, szélesen elmosolyodott.
- Mire volt ez jó? – kérdezte a legkevésbé sem barátságosan Victoria.
- Ugyan már?! Csak jó testvér akartam lenni. Már ez is baj?
- Csakhogy te nem vagy sem a bátyám, sem az öcsém, se senkim…
- És? – kérdezett vissza nyugodt hangon Ernesto, ami még inkább kihozta a nőt a sodrából – Ezt itt senki nem tudja!
- Hol van a fiam?
- Jó helyen!
- Vissza akarom kapni…
- Már megmondtam, ha rendesen viselkedsz, és mindent úgy teszel, ahogy mondtam, akkor visszakapod!
- Mit akarsz tenni Castle-lel, ha netalántán kiderül, hogy mégis csak emlékszik? – kérdezte Victoria óvatosan.
- Miért? Netalántán visszajöttek az emlékei?
- Nem… Dehogy – vágta rá a nő, szinte már túl gyorsan.
Ernesto végigmérte Victoriát. Nagyon jó emberismerő volt, és remekül kiismerte magát a hazugságok között is. A nő válasz közben nem nézett rá, ráadásul egy pillanatra a szeme is megrebbent, mindezt tetézte azzal, hogy folyamatosan tördelte a kezeit. „Szóval Castle emlékszik?!” – vonta le a következtetést.
- Választanod kell drága húgocskám – a megszólításra a nő összerezzent, mire Ernesto ajka széles mosolyra húzódott. Leplezetlenül élvezte a szituációt – A fiad vagy a leendő férjed?
- Ha vissza is tért az emlékezete, akkor is mit árthat neked?
- Szóval tényleg emlékszik?
- Visszakapom a fiam?
- Amint megkaptam a választ.
- Igen, emlékszik – mondta Victoria elhaló hangon, tudva, ezzel Castle halálos ítéletét írja alá – De nincs semmi a kezében… Ezt ő maga mondta. Csak annyit tud, amennyit hallott, de nincs semmi bizonyítéka – próbálta menteni a helyzetet, de a férfi acéltekintete elárulta, az írónak meg kell halnia!
Ernesto tekintetével Castle-t kereste, és amint ráakadt, elindult felé.
- A fiam?! – húzta vissza Victoria a karjánál fogva a férfit, mire az megfordult.
- Majd ha ezt elintéztem…
- Kérlek – könyörgött a nő.
A férfi előkapta a telefonját, és beütött egy számot.
- Philip te vagy? – semmi köszönés, semmi udvariasság – A fiút visszaszolgáltatjuk az anyjának! Igen jól hallottad. Hozd el Castle lakására, hagyd a portán, majd pedig tűnj el. Értetted? Remek! Tíz percet kapsz.
- Köszönöm… – hálálkodott Victoria.
- Nos, nem nekem kell majd elszámolnom a lelkiismeretemmel, hogy egy ember halálát okoztam – rántotta ki a karját a nő kezéből és egyenesen Castle felé iramodott.
Victoria könnyes szemmel állt, és figyelte, ahogy Ernesto Castle-hez lép. Az író éppen egy fiatalemberrel rázott kezet.
- Mr. Castle!
- Mondtam már Ernesto, szólíts csak egyszerűen Richardnak – mondta miközben a fiatalember udvariasan magukra hagyta őket – hiszen nem sokára úgyis egy család leszünk…
- Nem hinném… – úgy tett, mint aki habozik – Igaza van! Hagyjuk a formaságokat! Szóval nem hinném Richard, hogy mi valaha is egy család leszünk.
- De hiszen épp az imént hangoztattad, hogy örülsz, hogy elveszem a húgodat – lepődött meg őszintén Castle.
- Nos, az még az előtt volt, hogy megtudtam volna, hogy visszanyerted az emlékezetedet – látta, ahogy az író arcára kiül a felismerés, majd azt is, ahogy megpróbál Beckették felé fordulni – Semmi hirtelen mozdulat! – súgta Castle fülébe – Mert talán még el talál sülni a fegyverem – azzal a fejével a kabátja zsebe felé biccentett.
Castle jól ki tudta venni a pisztoly formáját, így újból szembefordult a férfival.
- És most mit akar tenni? – próbált nyugalmat erőltetni a hangjára – Az egész lakás tele van emberekkel…
- Ezért is vesszük ismét igénybe a jó öreg tetőt...
Rick szemében páni félelem jelent meg, ami Ernesto figyelmét sem kerülte el.
- Nos? Indulhatunk? – kérdezte, és látszott rajta, hogy a helyzet minden egyes pillanatát élvezi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése