Vézna kikapcsolta a tv-t, és dühösen az asztalra csapta a távirányítót.
- Arról volt szó, hogy megölöd – esett neki ingerülten, a vele szemben egy kényelmesen fotelben keresztbe tett lábbal ücsörgő Ernestonak – Értem én, hogy a rajongója vagy, de akkor is csak egy elvarratlan szál – majd kis szünet után még hozzátette – Egyetlen szerencsénk, hogy mindenki azt hisz, öngyilkossági kísérlet volt.
- Én nem lennék ebben olyan biztos – mondta nyugodtan hangon Ernesto, miközben rágyújtott kubai cigarettájára.
- Ezt meg hogy érted?
- A múlt héten benéztem a kórházba, hogy egy pillantást vethessek… Hmm… – szívott egyet a cigarettájából – Hogy is fogalmaztad? – lassan kifújta a füstöt – A mi kis elvarratlan szálunkra, és 24 órás rendőri felügyelet alatt van a kórterme. Azaz a zsaruk tudják…
- Honnan? – kérdezte Vézna feszülten.
- Ugyan már, Vézna! Ki az, aki elhiszi, hogy egy gazdag, jóképű agglegény csak úgy önszántából leugrik a tetőről?!
- Akkor megmondanád nekem, hogy még miért is nem tettél pontot az ügy végére?
Ernestonak kezdett elege lenni a faggatózásból, legfőképp a férfi hangvételéből. Egyszer s mindenkorra tisztázni akarta, hogy ki is itt a főnök.
- Először is, mert feltűnő lett volna kétszer próbálkozni. Másodszor, eszméletlen volt, így kárt se nagyon tudott okozni!
- De most már magához tért! – jegyezte meg számon kérően Vézna, ügyet sem véve Ernesto egyre inkább fogyóban lévő türelméről.
- Ez valóban probléma – erőltetett némi nyugalmat magára Ernesto – De van egy megbízható forrásom, aki kideríti nekünk, hogy Mr. Castle mennyire emlékszik arról a napról.
- Ki az informátor?
- Ahhoz neked semmi közöd – szívott egy utolsó slukkot cigarettájából, és elnyomta az üvegasztalra helyezett hamutálban – Örülnék, ha tisztáznánk egy s mást! Többek közt, hogy én vezetem az akciót, és te sehol se lennél, ha én nem engedtem volna meg, hogy részt vegyél benne. És ezt is csak azért, mert megesett az a fránya jó szívem szorult helyzeteden – felállt és az ajtó felé indult – Szóval ne kérdezősködj, csak tedd a dolgod, és nem fog bántódásod esni…
Ernesto látta, hogy Vézna megértette a burkolt fenyegetést, és egy pillanatra páni félelem suhant át az arcán, de ahogy jött, úgy tűnt el a félelem a szeméből. „Helyes” – gondolta elégedetten – „Jobb, ha tudja, mindenki pótolható, csak jól meg kell fizetni.”
Őt sem azért fizette, hogy vitázzon vele, sokkal fontosabb tervei voltak a férfival, aminek feltételeit már a legelején tisztázta. Ha pedig mindent úgy csinál, ahogy kell, akkor olyan szép summát kap, ami minden elszenvedett kellemetlenségért kárpótolni fogja. És kellemetlenség, nos az tényleg lesz.
„Most pedig járjunk utána, hogy a mi drága jó írónk mennyit tud” – lépett ki az ajtón, magára hagyva Véznát, aki ismét a távkapcsolóért nyúlt…
***
Beckett nagy nehezen összeszedte magát, és megpróbált ismét mosolyt erőltetni az arcára.
- Alexis! – szólította meg a lányt. Próbált nyugalmat erőltetni hangjára, de kevés sikerrel járt – Kijönnél velem egy percre?
- Áááá, szóval már ismeri a lányomat! Szerintem nem is gondolná, hogy most kezdte a középiskolát – mesélte büszkén csillogó tekintettel Castle.
A két nő nem reagált semmit, szóhoz is alig jutottak a döbbenettől.
- Mindjárt visszajövünk – nyomott egy puszit a férfi arcára Alexis, majd követte Beckettet a kórház folyosójára.
Amint becsukódott a kórterem ajtaja, Kate szembefordult a lánnyal, és már épp rázúdította volna minden dühét és frusztrációját, amikor meglátta annak riadt tekintetét. És minden, amit a fejéhez akart vágni – bár pontosan tudta, hogy a lány még kevésbé tehet az egészről, mint ő – félúton elveszett.
- Beszéltél már egy orvossal? – kérdezte ehelyett.
- Nem – válaszolta Alexis, ugyanolyan nyugtalansággal a hangjában, mint amit a nyomozó is érzett – Néhány perccel előtted kértem meg a nővért, hogy szóljon a doktor úrnak.
- Jó napot – lépett melléjük Schultz doktor, mintha csak meghallotta volna, hogy Beckették éppen őt emlegették – A nővérke azt mondta, hogy beszélni szeretnének velem…
- Hogy lehet az, hogy Castle nem emlékszik, mi történt az elmúlt öt évben? – szegezte a kérdést minden köntörfalazás nélkül az orvosnak Beckett, még a jó modorról is megfeledkezve.
- Egy ilyen trauma után, mindez nem meglepő – válaszolta nyugodt hangon Schultz, aki teljesen átérezte az előtte álló két nő aggodalmát – Az agy így védekezik, és ad időt magának, hogy felépüljön.
- De öt évet felejtett el!
- Mindenki másképp reagál bizonyos eseményekre, mint ahogy két agy sem egyforma. Feltehetőleg az elmúlt öt évben olyan dolgokon ment keresztül, vagy olyan személyekkel tette mindezt, amik szoros kapcsolatban állhatnak a mostani balesetével. Egy arc… Egy hang…
Kate már nem figyelt a doktorra. Ha jobban belegondolt, pont öt éve ismerkedtek meg, ráadásul ő volt az utolsó, akivel a férfi még telefonon beszélt a baleset előtt. Legszívesebben azt mondaná, hogy Istennek jó a humorérzéke, kár, hogy pont az ő kárára nevet.
- Miért nem mondták még el neki, hogy már 2012-t írunk? – kérdezte Alexis, mire Beckett is ismét az orvosra emelte a tekintetét.
- Azért, mert mindenképpen kell mellé valaki, aki biztos támpontot jelent az életében, akiben kérdés nélkül megbízik. Ez lenne Ön – nézett Alexis szemébe – És ami a legfontosabb, hogy apránként kell adagolni neki az igazságot. Most közöljük vele, hogy 2012-ben járunk…
- Nem ismer meg – szólalt meg halkan Kate, mire az orvos félbehagyta mondanivalóját – Azt hiszi, hogy csak egy aggódó régi ismerőse vagyok…
- Sajnálom, de úgy vélem, hogy túl sok lenne Mr. Castle-nek, ha most mindent egyszerre rázúdítanánk. Tudom – tette még hozzá a nő kétségeit látva – nehéz dolgot kérek. De higgye el, ha most mindent rázúdítanánk, összezavarodna. Időt kell adnunk neki, hogy mindezt megeméssze. Ha pedig már készen áll, minden emléke vissza fog térni.
- Nem – mondta Beckett határozottan – Tudnia kell, ki vagyok!
- Kate – próbálkozott Alexis.
- Sajnálom Lex… – és a lány ellenkezésével nem törődve indult el ismét a kórterembe, mire Castle kíváncsian emelte rájuk a tekintetét.
- Doktor úr végre, hogy jön – köszöntötte az érkezőket az író – Mikor mehetek haza? Victoria – intett a kötéseket cserélő nővérke felé – az mondja, ha jó viselkedem, és a doktor úr is beleegyezik, akkor már a jövő héten…
- Majd meglátjuk, hogy gyógyul Mr. Castle, látatlanban nem ígérhetek semmit – megköszörülte a torkát, csak aztán folytatta – Most viszont komolyabb dolgokról kell beszélnünk.
Rick az aggodalmas tekinteteket látva maga is elkomorult.
- A baleset következtében fejsérülést szenvedett – magyarázta a Schultz lassan, hogy a betegnek legyen ideje, minden egyes szót megemésztenie – És gyakran az ilyen sérülések emlékezetkieséssel járnak.
A doki szünetet tartott, és megvárta, amíg a szavak eljutnak Castle-hez is.
- Azt akarja mondani – próbálta meg lefordítani mondottak értelmét az író – hogy én sem emlékszem mindenre? De hiszen pontosan tudom, hol vagyok, és kikkel…
- Nos a probléma ennél sokkal összetettebb. A helyzet úgy áll, hogy Ön, Mr. Castle az elmúlt öt év eseményeire nem emlékszik…
- Tessék? – döbbent meg Castle.
Ahogy az orvos korábban megjósolta, azonnal Alexis tekintetét kereste, megerősítést várva az elhangzottakra.
- 2012-őt írunk, Apa – erősítette meg Alexis is és támogatásként az ágy mellé lépett, hogy megszorítsa a férfi kezét bátorításképp.
- Az nem lehet… – ellenkezett erőtlenül az író.
- Éppen nálam van a mai újság – vette elő a köpenye zsebéből a napilapot a doki, és az író kezébe adta. Kate-nek volt egy halvány megérzése, hogy nem egészen véletlen, hogy nála van – Tessék, nézze csak meg.
Az író átvette az újságot, és elolvasta a dátumot. Tekintete hűen tükrözte zavaros érzelmeit.
- Öt év… – ismételte meg csüggedten, és láthatóan elgondolkodott valamin – …Én nem emlékszem a ballagásodra… – mondta Alexisnek bocsánatkérően, úgy, mintha ő tehetne arról, hogy elvesztette minden emlékét.
- Emlékezni fogsz – bíztatta a lány – Higgy nekem!
Castle hálásan nézett a lányára, és végigsimított az arcán.
- És akkor Ön kicsoda? – fordult Beckett felé – Nem hiszem, hogy öt év után, csak azért mert hallott a balesetemről, eljött ide, hogy érdeklődjön a hogylétem felől.
- Én…
Kate-nek már a nyelve hegyén volt a válasz. Ránézett a férfira, és a szíve is összeszorult a látványtól. Teljesen össze volt zavarodva. Egy ijedt kisfiúra emlékeztetett, aki eltévedt az erdőben, és nem találja a hazavezető utat. „Hiszen öt év tűnt el egy szempillantás alatt az életéből… Az életünkből…”
Összeakadta a tekintete Alexissel. Egyetlen szót olvasott le az ajkairól: „Kérlek”. Vett egy mély levegőt, és csak azután válaszolt, de közben mindvégig kerülte a férfi tekintetét.
- Én… jobb szó híján a kollégád vagyok – minden erejére szüksége volt, hogy ki tudja mondani a szavakat.
- Jobb szó híján? – kérdezett vissza az író.
Kate arcán egy könnycsepp gördült végig. Elfordította a fejét, hogy a férfi ne lássa, majd egy mozdulattal letörölte.
- Az elmúlt években tanácsadóként dolgoztál velem, miközben anyagot gyűjtöttél a könyveidhez…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése