- Szép munka – nézett elismerően Beckettre Doyle, miután a nyomozó kilépett a kihallgató szobából.
- Köszönöm.
- Mi a következő lépés? – kérdezte Sophie.
- Irány London – válaszolta Doyle – Majd pedig Manuelli közelébe kell férkőznünk.
- Miért nem tartóztatjuk le egyszerűen, amint Angliába ért? – emelte a tekintetét kérdőn Sophie a férfira.
- Egyértelmű – válaszolta meg a kérdést Adam helyett Beckett – Ezen ismeretek alapján most már az orosz maffia és a szállítmány is célpont.
- Pontosan – helyeselt Doyle – Szóval a következő géppel Londonba utazunk.
- De előtte még összeszedjük Castle-t is.
- Jó ötlet ez? – kérdezte a férfi.
- Nem hagyom itt! – nézett Beckett szigorúan Adamra – Egyrészt, mert megígértem, hogy elmesélem neki a kihallgatást. Másrészt pedig biztos vagyok benne, hogy ő is ott szeretne lenni – elkapta Doyle tekintetét, így még hozzátette – Nem, mint résztvevő, hanem inkább, mint megfigyelő.
- Végül is a londoni központban megvan minden a gyógyuláshoz…
***
2 nappal később - London
Kate és Sophie a Savoy takarító személyzeti egyenruhájában éppen a hotel hátsó bejárata felé tartottak. A ruha remekül takarta Beckett sérülését, és hogy ne keltsen gyanút, jelen pillanatba nem volt felkötve a keze.
Fogalmuk sem volt, hogyan fognak bejutni, hiszen nem voltak ténylegesen a hotel dolgozói. Szerencséjükre éppen akkor érkezett meg a váltás, és további három szobalány és egy londiner kíséretében feltűnés nélkül átjutottak az ajtón.
A hosszú folyosó mindkét oldalán tucatnyi ajtó és elágazás jelezte, hogy egy ismeretlen számára az épület kész labirintus.
- Merre? – emelte a füléhez a kezét Beckett.
- Egyenesen – hallotta mindkét nő Doyle hangját a fülében – Majd jobbra a második ajtó. Az lesz a személyzeti öltöző. Ott biztosan találnak egy személyzeti kártyát.
- Amúgy nagyon jól néznek ki a hölgyek – hallották Castle hangját is – Jól áll nektek az egyenruha.
- Tetszik mi? – kérdezte Sophie – Élvezzék ki, mert többször nem lesz ilyen!
- Hogy maga milyen borúlátó! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Adam is.
A két nyomozó a mondott ajtóhoz érve, először ellenőrizte, hogy egyik oldalról sem közeledik senki, majd beléptek az öltözőbe. A teremben három oszlopban álltak a szekrénysorok, melyek között padok helyezkedtek el.
Sophie az egyik szekrényhez lépett, majd megpróbálta kinyitni, de nem ment. A szekrényen egy számkombinációs lakat volt elhelyezve.
- Hogyan nyissuk ki a szekrényt?
Kate tanácstalanul rázta meg a fejét.
- Törjék fel! – hallották ismét Doyle hangját.
- Most csak viccel, ugye? – egyenesedett ki Füredi.
- Miért?
- Nem akarunk feltűnést, erre feltörjük az egyik öltözőszekrényt. És, ha nincs benne kulcs? Jöhet a következő?
- Nincs jobb ötletem…
- Remek… – már éppen ecsetelni akarta, hogy Doyle milyen jól megtervezte az akciót, amikor Kate megütögette a vállát.
Sophie felé fordult, mire Beckett a szája elé téve az ujját, az ajtó felé intett. Ekkor már Füredi is hallotta. Néhányan az öltözőbe tartottak. Kérdőn nézett Beckettre, de mielőtt bármit is tehettek volna, már nyílt az ajtó. Három szobalány lépett be rajta.
- …és tudjátok mit csinált az öreg? – kérdezte az egyikük a másik két társához fordulva, de nem várta meg a válaszukat – Levetette a fürdőköpenyét, és ott állt egy szál ádámkosztümben.
- Erre te mit csináltál? – kérdezte a másodikként belépő szobalány. Láthatóan egyikük sem vette észre, hogy nincsenek egyedül.
- Lefagytam. Egyáltalán, mit lehet erre reagálni?
- Én pofon vágtam volna – vágta rá a harmadikként érkező szobalány, aki elhaladt a harisnyáját igazgató Beckett mellett, és két szekrénnyel arrébb megállt. Beállította a számkombinációját, kivette a kabátját, bedobta a személyzeti kártyáját, becsapta a szekrény ajtaját, végül elforgatta a zárkombinációt.
- Persze, aztán majd bepanaszol… És lőttek az állásomnak.
- Jenny-nek igaza van – mondta a második szobalány, miközben mindhárman kiléptek az ajtón – Mindig a vendég az első, és minket semmibe sem néznek…
Az ajtó halkan kattant, és már csak halk beszédfoszlány jelezte, hogy a lányok a folyosón továbbfolytatták a beszélgetést.
Beckett még várt néhány másodpercet, majd odalépett a harmadik szobalány szekrényéhez, és elforgatta a számokat.
- Látta a kódot? – lépett mellé Sophie.
- A második és a harmadik számot igen – emelte a fülét a lakathoz – de az elsőt eltakarta a hüvelykujja.
Beckett lassan forgatta az első számkereket, mindegyik számnál rövid szünetet tartva. Mikor az 5 számhoz ért, halk kattanást hallott, és a lakat kinyílt.
- Ez az! – kiáltott fel fojtott hangon.
- Remek munka – dicsérte őt Doyle is.
- Nem a maga érdeme – vetette közbe Sophie.
- Mondja csak Füredi nyomozó – némi akcentustól eltekintve, szinte tökéletesen ejtette ki a nevet – Maga mindig ennyire mogorva?
- Nem! – vágta rá Füredi – Ezt csak a maga személye hozza ki belőlem.
Sophie hallotta, hogy Castle halkan kuncog a vonal másik végén, és amikor ránézett Beckettre, látta, hogy a társa is éppen egy mosolyt próbál elrejteni, mire ő csak égnek emelte a tekintetét.
- Inkább mondja, hogy merre menjünk – kapta ki a belépőkártyát a szekrényből, és indult el az ajtó felé.
- Értettem, Asszonyom – Sophie Adam huncut hangját hallva, szinte maga előtt látta, amint a férfi a szavak mellé még szalutál is – Menjenek tovább egyenesen, majd az első elágazásnál jobbra, és a folyosó végén találják a személyzeti liftet.
A páros sietős léptekkel indult el a mondott irányba. Amikor a lifthez értek, megnyomták a hívógombot, és néhány másodperccel később halk csilingelés jelezte, hogy a lift megérkezett. Beléptek.
- Hányadikra?
- Harmadikra – válaszolta Doyle.
- Szobaszám?
- 323.
A harmadikra érve Beckették kikémleltek a liftből, és amikor nem láttak senkit, kiléptek a liftből.
- Jobbra – mutatott Kate a falra, ahol egy kis arany tábla jelezte, hogy jobbra találhatók a 320-325-ös szobák.
Sophie bólintott. Ráérősen, mintha csak tényleg ott dolgoznának, haladtak a folyosón. A 323-as szobához érve Füredi kopogott.
- Takarítás!
Nem jött válasz. Sophie Kate-re nézett, mire Beckett csak bólintott. Füredi a kezében tartott kártyát bedugta az ajtón található zárba, mire azon a piros kis lámpa zöldre váltott. Kinyitották az ajtót, és halkan beléptek rajta.
- Mit is keresünk?
- Bármit, amiből kiderül, hogy mit tervez Manuelli – válaszolta Doyle.
- Tényleg ennyire amatőrnek hisszük Manuellit? – kérdezte Sophie, miközben a fiókokat kezdte el ellenőrizni – Ennyi erővel már ki is írhatná egy papírra a címet, „Zsernyákok ide” aláírással…
- Az is elég, ha megtudjuk, hogy milyen programokon vesz részt a következő napokban – sóhajtott egy mélyet Sophie megjegyzését hallva Adam – És akkor a közelébe tudunk férkőzni…
- Mint például egy jótékonysági bál? – kérdezte Beckett.
- Igen, például egy jótékonysági bál. Látja Füredi nyomozó, Beckett nyomozó használja a fejét is.
- Nem – mondta Beckett – Mármint tényleg itt egy meghívó egy ma esti jótékonysági bálra…
Hirtelen elhallgatott. Hangokat hallott kintről, amik egyre közeledtek. Sophie egy pillanat alatt mellette termett, előkapta telefonját, lefotózta a meghívót, majd visszadobta azt a fiókba. Megragadta Beckett ép karját, és a kijárat felé kezdte el húzni.
Amint becsukódott mögöttük az ajtó, a folyosó végén egy férfi, karján egy nővel tűnt fel. A nő hangosan nevetgélt, miközben végigsimított a férfi mellkasán. Beckett és Füredi fejét lehajtva haladt el a pár mellett, és amint elérték a személyzeti liftet, rögtön beléptek rajta.
- Ez ő volt… Manuelli – mondta Sophie, miközben becsukódott előttük a lift ajtaja.
***
- Nem, nem és nem! – ellenkezett Sophie – Nem megyek arra a bálra, mint a maga partnere!
- Ugyan már! Csak egy estéről van szó! – próbálta meggyőzni Adam.
- Pont eggyel több, mint amit el tudnék viselni – szünetet tartott – Miért nem mennek ők? – bökött Beckettre és Castle-re, akik mosolyogva figyelték a vitát – Róluk inkább elhinnék, hogy egy pár.
- Hogyne! A röpképtelen Azúr – intett Castle felé Doyle – és a partnere, a szárnyaszegett Csili – bökött Beckettre – Ez aztán a pár. Tutira nem fognak senkinek sem feltűnni.
Sophie-nak elakadt a szava a hasonlat hallatán.
- Maga szokott meséket nézni?
- Csak nem megleptem – kérdezte gúnyosan a férfi – Sok mindent nem tud még rólam… Szóval vállalja?
- Majd én vállalom – állt fel az asztala mellől Reyers nyomozó.
- Hallotta! Ő vállalja – könnyebbült meg Füredi.
- Üljön vissza a helyére Reyers.
Az említett a fejét lehajtva, visszaült a székébe, majd olyan mélyre csúszott benne, amilyen mélyre csak tudott.
- Miért nem?
- Mert még sohasem volt terepen – válaszolta Doyle ellentmondást nem tűrően.
- Miért én voltam?
- Ma jól csinálta, és ez nekem elég. Különben is maga akart a csapatom teljes jogú tagja lenni… Itt a lehetőség.
- Rendben – egyezett bele Sophie, bár érezte, ezt még meg fogja bánni.
- Tényleg? – lepődött meg Adam.
- Maguknál szokás, vagy csak engem tisztelnek meg azzal, hogy minden kijelentésemet megkérdőjelezik?!
- Nem… Csak meglepődtem. De már itt sem vagyok, mert még a végén meggondolja magát – pördült meg a tengelye körül Doyle, de Sophie még látta az arcán az elégedett vigyort – Jöjjön Mr. Castle, mutatok néhány eszközt, amit a mai bevetésen használni fogunk.
Castle ellökte magát az asztaltól, és Doyle nyomába eredt. Füredi megvárta, amíg hallótávolságon kívülre kerülnek a férfiak, csak azután fordult Becketthez.
- Doyle az idegeimre megy…
- Ajaj… – szaladt ki Beckett száján.
- Ajaj?! Mit akar ez jelenteni?
- Mi is így kezdtük… – intett Castle felé, aki éppen egy Interpolos poloskát vett szemügyre.
- Remek kilátások… – mondta Sophie, miközben le sem vette a szemét Adamről, aki éppen a poloska működését magyarázta Castle-nek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése