5x01 fiction: 14. fejezet

- A főnök ki fog minket nyírni – kapta le a sí maszkot a fejéről a mentő volánjánál ülő férfi – Azt mondta épségben kell leszállítanunk az árut!

- Most inkább a vezetéssel foglalkozz! – jött hátulról az utasítás – Majd mi megoldjuk valahogy itt a helyzetet. 

Levette ő is a sí maszkot. Egy fiatal 30 év körüli férfi, szőke haja az izzadtságtól az arcára tapadt. Testalkata nem igazán illet hozzá. Magas volt, ennek ellenére nagydarab. 

- Keress valami erős kötőző szert! – fordult a társához, aki holtra váltan nézett végig Castle-n – El kell szorítani a vállamat! 

- De hiszen hasba lőtték – mutatott a hordágyon fekvő beteg hasára. 

- Nem az ő vállát, te idióta! Hanem az enyémet. Az a ribanc eltalált… 

A fiatal srác megszédült, és a kocsi oldalába kellett támaszkodni, amikor meglátta, hogy az egyébként mindent kibíró két ajtós szekrény társa vállából ömlik a vér. 

- De mi lesz vele – bökött az íróra – A főnök… 

- Utána vele is foglalkozunk. Csináld, amit mondtam. 

A nagydarab férfi egyetlen mozdulattal letépte bal válláról az ingének az ujját, majd keresett egy rongyot, és azzal itatta fel a vért, ami a felkar belső részét ért lövésből folyamatosan szivárgott. 

- Dimitrij! Ez jó lesz? – kérdezte a fiatalabbik, egy vékony infúziós csőre mutatva. 

- Igen – bólintott a kétajtós szekrény – Gyere ide, Igor. 

A fiatal férfi vonakodott, de amikor meglátta társa tekintetét, jobbnak látta eleget tenni a parancsnak. 

- Itt – mutatott Dimitrij a vállán egy pontra – Kösd át, és húzd meg, amilyen erősen csak tudod. 

Igor lassan a társa mellé lépett, falfehér arca biztosította a nagydarab férfit arról, hogy nem sokáig fogja bírni. 

- És ha kidobod a taccsot, vagy el mersz ájulni, jobb, ha tudod, amint eszméletedre tértél, én gondoskodom arról, hogy újra elveszítsd azt. 

- Ez nem segít… 

- Akkor csináld. 

- Rendben – helyezte a társa válla alá a hajlékonycsövet, majd mint a cipőfűzőt keresztbe fonta, és végül amilyen erősen csak tudta, meghúzta. 

- Kösd át még egyszer – mondta Dimitrij, bár a fájdalomtól így is felszisszent. Igor szó nélkül megismételte a mozdulatot. 

- Kösz. Mikor érünk a csereautóhoz? – fordult a sofőrhöz. 

- Még három utcára vagyunk tőle. 

- Mozogjál, különben csak egy halott túszunk lesz. Valahogy el kell állítani a vérzést… 

*** 

Beckett belépett a vizsgálóba, ahol az egyik nővérke éppen Martha fején lévő sérülést látta el. Alexis a kezét fogta a betegágy mellett álldogálva. 

- Hogy vagytok? – kérdezte Kate, miközben próbálta megőrizni a nyugalmát. 

- Én jól! – válaszolta Alexis – Ez pedig csak felszíni sérülés – mutatott Martha sebére – Mikor a földre zuhant, felszakadt a bőr… És te? – nézett aggódva Kate-re. 

- Én? Persze jól vagyok, semmi bajom… – habozott, nem tudta, hogy mondhatná el azt, ami történt. 

- Hol van Richard? – kérdezte Martha, mintha csak megérezte volna a nyomozó kétségeit. 

- Rick… Ricket… – egy könnycsepp gördült végig az arcán, és csak harmadszori nekifutásra sikerült elmondania – Ricket elvitték. 

- De jól van, ugye? 

- Nem… Nem tudjuk – csuklott el ismét a hangja Kate-nek – Meglőtték… Meglőttem… 

- Hogyan? – kerekedett el Alexis szeme. 

- Tűzpárbaj volt… Kinyílt a lift ajtaja, és én… – újabb könnycsepp – későn vettem észre, hogy Rick is ott van… 

Alexis mellé lépett, és szorosan átölelte. Érezte, hogy Kate már így is eléggé kétségbe van esve, nem akart még egy lapáttal rátenni. Ráadásul tudta jól, hogy szándékosan sohasem lőtt volna rá az apjára. 

- Semmi baj… 

- De hát nem tudjuk, hogy milyen súlyos a sérülés… 

- Apa erős! Bármit kibír. Hidd el, túl fogja élni… – és közben magában imádkozott, hogy igaza legyen. 

*** 

- Már épp ideje volt! – jött egy érdes, de annál határozottabb hang – Már egy órája itt kellett volna lennetek. 

A férfi az 50-es évei végén járt, és kifejezetten sportos alkatúnak volt mondható. Rövidre nyírt ősz haja nem hagyott kívánnivalót maga után. Sötét Armani öltönye makulátlan volt, amihez egy kifogástalanul megkötött vörös nyakkendőt vett fel. A nyakkendőtűje és az ujján lévő gyűrű remekül kiegészítette az öltözékét. Látszott az idős férfin, hogy van stílusa, jelenleg mégis döbbenten figyelte, amint a három alkalmazottja nagy nehezen a raktárcsarnok egyetlen bútordarabjához, egy kanapéhoz cipeli a még mindig eszméletlen írót. 

- Akadt egy kis problémánk – lépett a férfihoz Dimitrij – Meglőtték, ahogy engem is. Megpróbáltuk elállítani a vérzést, de még mindig szivárog. Orvos kell neki. 

- Azt mondtam – nézett hidegen a három férfira – hogy akármelyiket is hozzátok ide, a lényeg, hogy épségben. 

- Tűzpárbajba keveredtünk… – vetette közbe Igor, aki némileg már összeszedte magát, vagy legalábbis már nem volt annyira sápadt. 

- Nem kérdeztem! – szikrázott a szeme – Melyikőtök gondoskodott a túsz elhozataláról? 

- Én… – lépett elő a mentő sofőrje. Láthatóan egész testében reszketett. 

- Mit mondtam maguknak? – nyúlt a háta mögé, és egy pisztolyt húzott elő, amelyet a férfi mellkasára célzott. 

- Azt, hogy… – dadogta a férfi – Azt, hogy épségben kellenek a túszok… 

- Jó válasz. Rossz kivitelezés! Ezért meg kell büntetnem… 

- Kérem, ne! – kapta maga elé a kezeit a sofőr. 

Az idős férfi oldalra kapta a fegyvert, és azonnal tüzelt. A nagydarab fickó holtan esett össze. 

- Egy sérült is bőven elég. Köszönje meg Dimitrijnek, hogy meglőtték – nézett a sofőrre a férfi – Különben most maga feküdne itt holtan. Most pedig, Igor – a fiatal srác a neve hallatán összerezzent – Szóljon a Dokinak, hogy akadt egy kis munka a számára. Mondja meg neki, hogy mentse meg Mr. Castle életét bármi áron. És, ha sikerrel jár, akkor a szokásos fizetség dupláját kapja… 

Igor azonnal a kijárat felé indult, és vissza se nézett. Attól tartott, ha megteszi, ő is úgy végzi, mint Dimitrij. 

- Maga pedig addig is tartsa szemmel Mr. Castle-t – törölte meg egy zsebkendővel a fegyverét, majd eltette. Megigazította az öltönyét, és ekkor vette észre a foltot a nyakkendőjén – Ajaj egy vércsepp. Még szerencse, hogy a nyakkendőm is vörös – pillantott mosolyogva a vele szemben reszketve ácsorgó férfira, miközben végigsimított a nyakkendőjén.