Castle, Beckett és Füredi a bérelt Fordban üldögéltek a Via Poli-n, és a szemközti kávézót tartották szemmel, ahol Sakál a reggeli kávéját fogyasztotta.
Néhány órája érkeztek Rómába, és első útjuk egyesen idevezetett. Doyle emberei állandó megfigyelés alatt tartották a robbantás óta Sakált, aki mindebből láthatóan nem vett észre semmit.
- Mit gondoltok, bevált? – kérdezte Castle, miközben egy szendvicset majszolt.
- Nagyon remélem… – nyúlt egy pohár üdítőért Sophie, de egy pillanatra sem vette volna le a szemét a kávézóról.
- Még mázli, hogy Doyle kihagyott minket a sajtótájékoztatóból – csatlakozott a beszélgetéshez Beckett is, aki egy üveg vizet szorongatott a kezében – Ha Gates fülébe jut, hogy ott voltunk a robbantásnál, és nem akadályoztuk meg…
- Kitért volna a hitéből? – kérdezte vigyorogva Castle.
- És az még csak a kezdet lenne…
- Azért ennyire csak nem lehet rossz – vetette közbe Füredi.
- Hisz maga is beszélt vele.
- Igen, de…
- Na, hát akkor pontosan tudja. Nem véletlen hívják Vasladynek. Nála nincs élet a szabályokon túl…
- Tudja, nem véletlenül vannak szabályok. Életet menthetnek…
Kate némi keserűséget vélt felfedezni a nő hangjában. A visszapillantóba nézett, és a nyomozó arcát fürkészte.
- De legtöbbször csak gúzsba kötik az embert – fogalmazta meg tömören a véleményét, miközben a nyomozó reakcióját figyelte.
Sophie elgondolkodott. Beckett már azt hitte, hogy a nő nem is reagál.
- A rendőrök miért járnak párban?
Beckettet meglepte a kérdés, nem erre számított.
- Hogy fedezzék egymást?
- Pontosan. De mi van akkor, ha az egyik fél rendszeresen áthágja a szabályokat, nem törődve a következményekkel? – nem várta meg a választ – Rendszerint a társa lesz az, aki megissza a levét… – rövid szünetet tartotta, és a korábban mindig oly határozott és kérlelhetetlen tekintet most a távolba révedt, és csak úgy sütött belőle a szomorúság – Legrosszabb esetben bele is hal…
Kate nem szólt semmit, erre nem tudott mit mondani. „Mindenkinek megvan a maga keresztje” – emelte ismét a kávézóra a tekintetét, miközben az édesanyjára gondolt.
Castle a párbeszéd hallatán hegyezte a fülét. Sophie megismerkedésük óta most először engedett többet is láttatni magából, mint egy kemény és eltökélt zsaru. Érezte, hogy több is van emögött, de nem volt benne biztos, hogy jó ötlet-e feszegetni a témát.
- Miért lett rendőr? – fordult hátra a nyomozóhoz, aki erre kérdőn nézett rá.
- Tudja, Castle szerint mindenkinek meg van a maga története – nézett újra a visszapillantóba Beckett.
- És miért? Nem? – kérdezte a férfi.
- Már az apám is, és a nagyapám is rendőr volt – válaszolta a nő elgondolkodva – Amikor anyám harmadjára is lánynak adott életet, apám beletörődött, hogy nem lesz fia, aki ezt a hagyományt továbbvigye. Annál jobban örült, amikor 16 évesen kijelentettem, hogy én is nyomozó szeretnék lenni… Mindenre ő tanított meg… – Sophie kinézett az ablakon, és erősen koncentrált a kávézóra.
- És… – kérdezett volna ismét Castle, de Beckett egy jól irányzott ütéssel elhallgattatta.
Rick kissé sértődötten nézett szerelmére, aki erre csak megrázta a fejét. Beckett visszapillantóban jól látta, amint Sophie a zsebébe nyúl, és egy kiválósági érdemérmet vesz elő, amin féltő gonddal simít végig. Úgy emlékezett arra a napra, mintha csak tegnap történt volna.
Egy sötétkék Suzukiban ült társával, Berki Kristóffal, és a szemközti kétemeletes raktárházat fürkészte. Fél éve dolgoztak ezen az ügyön, és végre sikerült megközelíteni az addig csak homályba burkolózó maffiacsoport vezérét. Nem volt nagymenő vagy maffiafőnök, de számára annál többet jelentett. Ez volt az első ügye a drogosztályon, és sikerrel akarta zárni. El akarta kapni a férfit, mindenáron…
- Bemegyek – nyitotta ki a kocsi ajtaját.
- Meg vagy veszve? – rántotta vissza karjánál fogva Kristóf az ülésre – Meg kell várni az erősítést!
- Az még akár egy órába is beletelhet! – nézett elszántan társa szemébe – Addigra simán megléphet… Nem lesz még egy ilyen alkalom…
- Akkor is a szabály, az szabály!
- Mikor lettél ilyen nyámnyila Krisz? – kérdezte a férfit, aki az általa ráragasztott becenév hallatán halványan elmosolyodott.
- Nem vagyok nyámnyila…
Füredi nem törődött Kristóf sértődött arckifejezésével. Kiszállt az autóból, és a raktár felé vette az irányt, de az anyós üléshez érve megtorpant, és visszanézett.
- Na mi lesz? – kérdezte felhúzott szemöldökkel – Jössz vagy maradsz?
- Megyek – szállt ki a férfi is a kocsiból – Különben ki fedezné azt a formás kis seggedet?
- Áh, szóval formás? – kacsintott Kriszre huncutul, mire a férfi csak megcsóválta a fejét.
A raktárba való bejutás simán ment. Észre sem vették az érkezésüket. Füredi úgy számolta, hogy 3 vagy 4 férfi lehet az épületben. Ő ment elől, Kristóf követte. Óriási ládák mellett mentek el, és amikor elérték a raktár legnagyobb csarnokát, hangokat hallottak. Hátranézett Kriszre, aki csak bólintott, hogy ő is hallja. Fedezéket kerestek. Füredi egy láda mögé bújt, amin számos antik régi váza és műtárgy volt szépen sorban elhelyezve, míg Kristóf egy pult mögött talált fedezéket.
Épp átadás zajlott. Füredi megnyugodott, amikor megpillantotta az általa számolt négy férfit. A főnök, aki egy orosz maffiózóval egyezkedett, és két fegyveres embere, akik hátulról védték őt. Az orosz egyedül volt, amit ugyan furcsállt, de elhessegette az ebből fakadó rossz érzését.
Kikémlelt a láda mögül, hogy jobban lássa az eseményeket az előtt tornyosuló tárgyaktól, és ekkor követte el a hibát. Túl hirtelen mozdult, és a könyökével leverte az egyik vázát. Utána kapott, de hiába. Ráadásul további két műtárgy is elindult a föld felé. Csattanva értek földet. A négy férfi azonnal reagált, a fegyverükért nyúltak, és tüzeltek. A megmaradt értékes műtárgyak darabjai csak úgy záporoztak Füredi nyakába, aki mindezzel mit sem törődve, visszalőtt, és még látta, hogy Krisz ugyanígy tesz. Az egyik fegyverest sikerült leszednie valamelyiküknek, mire a másik három férfi azonnal fedezéket keresett.
Lépéseket hallott. Először nem tudta hova tenni a dolgot, továbbra is előre koncentrált. Ekkor viszont ostorcsapásként érte Krisz hangja.
- Zsófi! Vigyázz! – társára nézett, aki abban a pillanatban fordult meg a tengelye körül, és lőtt.
Füredi ösztönösen ugyanígy tett, és akkor látta meg a két fegyveres oroszt, akik a hátuk mögül érkeztek. Kristóf az egyiket leszedte, de a másik helyzeti előnyüket kihasználva tüzet nyitott rájuk. Füredi azonnal lőtt, és sikeresen leszedte a másik támadót. Visszafordult társa felé, hogy egy mosoly kíséretében mondhassa „Jövök eggyel”, de amint meglátta a férfit, az arcára fagyott a mosoly. Két lövést kapott, egyet a mellkasába, egyet a vállába.
Lefagyott. Mozdulni sem tudott, pedig a csarnokból még mindig záporoztak a golyók. Ekkor érkezett meg az erősítés, akik sikeresen leszerelték a másik három férfit.
Füredi végre összeszedte magát, és a társához sietett. Megnézte a pulzusát. Már nem vert a szíve. „Nem! Az nem lehet” – gondolta kétségbeesve, miközben elkezdte a szívmasszázst. Negyedórával később, amikor a mentősök megérkeztek, még mindig próbálta újraéleszteni társát, és észre sem vette, hogy az arcán könnyek folynak végig. A mentősök csak erőnek erejével tudták onnan elvinni. Nem akarta átadni a helyét… Nem akarta elfogadni a tényt…
Egy héttel később volt a temetés, ahol a rendőrkapitány egy kiválósági érdemérmet ajándékozott Berki Kristóf Őrmesternek, amelyet már csak a szülei vehettek át. Füredi volt az egyik, aki a koporsót a végső nyughelyére vitte. Ennyivel tartozott társának, ha nem sokkal többel.
A temetés után Kristóf szülei könnyes szemmel léptek Füredihez.
- Ezt… – csuklott el Kristóf édesapjának a hangja – Ezt… – futott neki ismét a mondatnak, miközben a kiválósági érdemérmet a lány felé nyújtotta – Tudom, hogy neked szánná.
- Nem. Nem fogadhatom el… – küszködött a könnyeivel Zsófi is.
- De tedd csak el – azzal a lány kezébe helyezte az érmet, és rákulcsolta az ujjait – És köszönjük, amit érte tettél… A mentősök mondták, hogy több mint fél órán át próbáltad újraéleszteni… – azzal megfordult, és a feleségével együtt elindult a templom felé.
Még sokáig nézte, ahogy az idős házaspár távolodik, és már nem tudta visszatartani a könnyeit, hagyta, hadd peregjenek végig az arcán. Egy dolgot akkor és ott megtanult. El kell kapni a rossz fiúkat, de nem mindenáron…
- Elindult…
- Tessék? – tért vissza a valóságba Sophie.
- Sakál elindult – ismételte meg Castle – Gyalog.
Füredi még egyszer végigsimított az érmen, majd ismét a zsebébe süllyesztette.
- Maguk itt maradnak.
- Dehogy maradunk – ellenkezett Kate, és már szállt is ki az autóból.
- Két okom is van rá!
- Tényleg? – némileg gunyorosra sikeredett a kérdés.
- Tényleg – válaszolta Füredi legalább annyi gúnnyal – Az első: ha elveszteném, és visszatérne a kocsijához, kell valaki, aki továbbra is szemmel tartja – látta, hogy nem teljesen sikerült meggyőznie Beckettet – A második: magával már egyszer találkozott. Egyből kiszúrná – ez már hatott. Kate megadóan bólintott, és visszaszállt az autóba.
- Helyes. Telefonon tartjuk a kapcsolatot…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése