Castle belépett Gates irodájába.
- Csukja be az ajtót!
A határozott hangra Rick összerezzent, már nyoma sem volt a néhány perccel korábbi keménykedésnek.
- Üljön le! – jött a következő utasítás, aminek Rick szó nélkül eleget tett. Gates is leült az íróasztala mögé, majd az asztalra könyökölt – Úgy vélem, ideje elbeszélgetnünk egy kicsit.
Castle nem szólt, kíváncsian várta, hogy mit akar tőle a kapitány. Az elmúlt egy év során egyetlenegy alkalomra sem emlékezett, amikor négyszemközt lett volna Gatesszel kivéve, amikor a polgármester közölte a nővel, hogy Castle, mint megfigyelő továbbra is az őrsön kell, hogy maradjon. Az volt az első alkalom, amikor a kapitánynál kihúzta a gyufát, a sok későbbi kaland már csak olaj volt a tűzre. Gates mindig is egyértelműen éreztette vele, hogy nem kívánatos személy, és ennek nem egyszer hangot is adott.
- Beckett nyomozó már mindent elmondott – emelte a kapitány az íróra a tekintetét. Castle arcán kétkedés tükröződött – Igen, mindent! Kezdve Montgomary szerepével zárva azzal, hogy tegnap miként talált rá a majdnem elvérző Smith-re. A vallomással megspórolhattak volna egy évet!
- Mert biztosan szó nélkül hagyta volna?! – replikázott a férfi.
- Igaza van, nem hagytam volna szó nélkül – Rick arcára kiült az „én megmondtam” arckifejezés – De ez nem jelenti azt, hogy tolerálnám, ha a szemembe hazudnak. A kapitányságnak nem véletlen vannak szabályai – fáradtan dörzsölte meg a szemeit – Maga szerint miért engedtem, hogy itt maradjon?
- Talán a sármom miatt? – Castle hangjából némi irónia csengett ki.
- Komolyan kérdeztem, éppen ezért elvárom, hogy maga is komolyan válaszoljon. Tehát?
- Talán mert a polgármester azt mondta?!
- Kezdetben igen – szünetet tartott, és nem foglalkozott az író arcán megjelenő fintorral – De később rájöttem, hogy nem fogom tudni magát távol tartani sem az őrstől, sem pedig Beckett nyomozótól – a férfi önelégült mosolyát látva folytatta – Ezen nincs semmi mosolyognivaló – Castle arcáról eltűnt a vigyor – Beckett egy végletekig makacs és önfejű ember. Magáról pedig jobb nem is beszélni! Egy nagyra nőtt gyerek, aki még mindig álomvilágban él. Még mindig hisz a tündérmesékben, ahol a herceg megmenti a lányt, és a jó győzedelmeskedik a rossz felett. És a kettő együtt?! Kész életveszély, és nem csak magukra értve.
Rick arcára kiült „még, hogy én? Egy nagy gyerek?” arckifejezés, amit vesztére Gates is észrevett.
- Amióta ismerjük egymást – nézett rá a nő – összeszámolta már valaha, hogy hányszor került Beckett nyomozóval életveszélyes helyzetbe? – Castle már nyitotta is a száját, hogy válaszoljon, de átgondolta a dolgot, és inkább csöndben maradt – Na látja. Itt legalább – mutatott körbe – szemmel tudtam tartani magukat.
Castle lehorgasztotta a fejét, úgy érezte magát, mint egy kisfiú, akit most hordanak le, mert valami rossz fát tett a tűzre.
- Egyáltalán még csoda, hogy nem jöttek össze – Castle az egyébként oly kiváló pókerarcát most nem tudta kamatoztatni – Remek – emelte égnek a tekintetét Gates – Amint látom ez is megtörtént. Zsák a foltját! – dörmögte félhangosan.
A férfi inkább nem szólt semmit, úgy érezte, hogy így is túl sokat elárult.
- És magának is csak azt mondhatom – szólalt meg ismét fennhangon Gates, és nézett komolyan az író szemébe – mint amit már korábban Beckett nyomozónak is, hogy az élet nem egy könyv, aminek, ha nem tetszik a végkifejlete, akkor csak átírja, és már kész is a happy end. Számolnia kell a következményekkel. Most pedig induljon a kórházba – intett az ajtó felé – Túl sok mindenkit kell meglátogatnia!
Castle megkönnyebbülten állt fel, és indult el az ajtó felé. Kezdte már nagyon rosszul érezni magát. Mint gimis korában, amikor az angol tanára úgy tudta leszidni az osztályt, hogy még a hangját sem emelte meg, de az egész csoport úgy érezte, hogy menten a föld alá süllyed szégyenében.
- Mi lesz Montgomary-vel? – fordult vissza az ajtóból Castle – Szól a belső ellenőrzésnek?
- Látom, nagyon a szívén viseli a sorsát!
- Roy átkozottul jó ember és nem utolsó sorban rendőr volt – mondta meggyőződéssel a férfi – Aki egyszer hibázott, de egész életében azon dolgozott, hogy azt az egy hibát jóvátegye, és részben ezért is lett olyan pokolian jó zsaru, aki tűzbe ment volna az embereiért. Hibázott? Igen. De melyik ember nem hibázott még?
Gates nem felelt azonnal. A hallottakon gondolkodott. Castle valami olyasmit vélt felfedezni a kapitány szemeiben, amit addig még soha. Együttérzést és részvétet. De ami a legjobban felkavarta, az a megtört tekintet, ami mögött sokkal több titok lappangott, mint azt valaha is gondolta volna. Mindez viszont csak egy pillanatig tartott, és a következő percben ismét eltűnt minden érzelem az asszony arcáról. Mintha az ott sem lett volna.
- Ha bárki kérdezné magától, akkor Smith egy éve kereste fel magát, mondván, ha összefognak, akkor garantálni tudja Beckett nyomozó életét, de hogy mivel és hogyan, azt egyszer sem említette – szünetet tartott, és az író arcát fürkészte – Azt pedig, amit Montgomary mondott magának négyszemközt, az nem tartozik sem rám, sem pedig másra! Megértett? – Castle bólintott – Még valami! – szólt a férfi után, akinek a keze már a kilincsen volt – A storyt érdemes egyeztetni Beckett nyomozóval és a társaival, és Smith-sel is, ha esetleg magához térne!
- Köszönöm – a meglepettségtől csak ennyire futotta az írónak.
Kilépett az irodából, behúzta maga mögött az ajtót, és az elképedéstől szóhoz sem jutva csóválta meg a fejét. Már épp indult volna Becketthez, amikor egy férfi robogott el mellette, majdnem fel is lökte őt, és kopogás nélkül rontott be Gateshez.
- Hogy jön maga ahhoz, hogy csak úgy elküldje az ügynökeimet?
Gates felnézett az asztalán heverő papírok közül, végigmérte a férfit. Lassan leemelte a szemüvegét, és az asztalra tette.
- Várom a válaszát – szólalt meg a CIA ügynök türelmetlenül.
- Először is – állt fel az íróasztala mellől a kapitány, és a szeme csak úgy szikrázott – illik kopogni! Másodszor az illem úgy diktálja, hogy köszönünk embertársainknak. Tehát jó napot kívánok! Harmadszor pedig, ha jól emlékszem még nem találkoztunk, tehát a jó modor megkívánja, hogy bemutatkozzunk egymásnak. Én Victoria Gates vagyok. Az Ön személyében kit tisztelhetek?
- Én vagyok az, akinek egy szavába kerül, és újra élvezheti a közlekedési rendőri munka előnyeit! Szóval ne tartson itt kiselőadást a jó modorról, hanem inkább válaszoljon a kérdésemre.
- Tudja a magához hasonló felfuvalkodott hólyagok miatt nem mentem a CIA-hoz dolgozni – a férfi meglepettségét kihasználva folytatta – Mond magának az a név valamit, hogy Lucas Fenton? – férfi a főnöke nevének hallatán elnémult – Nos, csak hogy tudja közeli jó barátom, aki igencsak ad a véleményemre, mióta tíz éve kihúztam őt a bajból. – a férfi csak tátogott, mint egy hal – És ha nem akarja, hogy elbeszélgessek Lucassal a jövőjéről, akkor azon nyomban változtat a modorán, és akkor, mint két jó barát – az irónia csak úgy sütött a kapitány hangjából – elbeszélgethetünk, egyébként pedig jobb, ha maga is az embereivel tart.
- Elnézést kérek, Gates… – az ügynök kérdőn nézett a nőre.
- Kapitány… – segítette ki Gates.
- Gates kapitány – ismételte meg a férfi, miközben próbált mosolyt erőltetni az arcára – A nevem Robert Buckley, és engem bíztak meg Beckett nyomozóval kapcsolatos ügy felderítésével. És igencsak zokon vettem, amikor az embereim közölték, hogy szó nélkül kipenderítették őket innen.
- Ezen nincs mit csodálkozni! Ha az emberei valóban profik lennének, akkor bizonyíték nélkül nem tartóztatták volna le Castle-t – a férfi közbe akart vágni, de Gates nem hagyta – És ami ennél is fontosabb, egy profit nem lehetne kihozni a sodrából semmivel sem, főleg nem némi gúnnyal és iróniával…
- Az embereim képessége nem tartozik magára! – vetette oda Buckley – Mit szándékozik tenni Castle-lel?
- Természetesen elengedem…
- Milyen oknál fogva?
- Olyan oknál fogva – kezdte elveszíteni a türelmét Gates – Hogy van egy videó a birtokunkban, ami az ártatlanságát, hangsúlyozom az ártatlanságát bizonyítja. Nincs okunk bent tartani.
- Szóval így állunk?!
- Nézze! Nem muszáj együtt dolgoznunk. Jól megvoltunk eddig is maguk nélkül, szóval megleszünk ezután is. De ha maradni szeretne, akkor tanuljon némi tiszteletet, és ez vonatkozik az embereire is.
- Nos, hogy dönt? – Gates várakozóan nézett a férfira…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése