- Gates kapitány – szólt bele a telefonban Beckett.
- Csak utazgatnak, mi? – még telefonon keresztül is érezni lehetett, milyen dühös a kapitány – Az egész pályafutásom során egyetlen egyszer sem hoztak ilyen kínos helyzetbe az embereim!
- Sajnálom, Asszonyom…
- Sajnálhatja is. Hogy képzelték, hogy minden előzetes egyeztetés nélkül a saját szakállukra nyomoznak? Tudják, hogy egyévi munkájukat tették tönkre a magyar kollégáknak?
- Igen, Asszonyom…
- Legszívesebben azt mondanám, hogy azonnal jöjjenek vissza, de tartoznak annyival az ottani kollégáknak, hogy amit elszúrtak, azt helyre is hozzák. Már így is azt hiszik, hogy a New York-i rendőrség egy kétbalkezes, semmirekellő banda! Ezt akarta elérni?
- Nem, Asszonyom…
- Na persze! Csak cselekedett, ahelyett, hogy gondolkodott volna… Mindenben a külföldi kollégák rendelkezésére állnak, és azt csinálják, amit mondanak! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
- Értem, Asszonyom…
- És ha csak egy rossz szót is hallok maguk felöl, azonnal repülnek haza! Megértette?
- Igen, Asszonyom…
Beckett alig várta, hogy végre vége legyen a telefonbeszélgetésnek. Kezdte magát egyre inkább egy apró porszemnek érezni, és nem elég, hogy néhány perccel korábban földbe döngölték, most még a kapitány is rátett egy lapáttal. Ráadásul megaláztatásának tanúi is voltak.
- Még valami – csengett ismét a fülében főnöke hangja – Azt már kezdem megszokni, és a félreértések elkerülése végett, ez nem jelenti azt, hogy örülök is neki, hogy maga és Castle mennek a fejük után. De azt nem tűröm, hogy információkat tartsanak vissza. És ezt egyértelműen közöltem Esposito és Ryan nyomozóval is.
Kate gyomra összeszorult, ha ő ilyen fejmosást kapott, akkor vajon társai mit kaptak? Hálát adott az égnek, hogy jelenleg több száz kilométer választotta el őt és a kapitányt.
- És ne higgye, hogy ezzel minden el van intézve! – csendült ismét szigorúan Gates hangja – Amint visszatértek New York-ba, még számolunk! – a következő másodpercben már süketen búgott a telefon. Kate-nek még arra sem volt ideje, hogy elköszönjön.
- Mit mondott Gates – fordult felé Castle – a rövid és tömör válaszaidból arra következtetek, hogy nagyon pipa lehet…
- Hogy pipa? – húzta el a száját Kate – Az nem kifejezés! Csak remélhetjük, hogy mire hazaérünk, addigra valamelyest lecsillapodik…
- Én ebben nem reménykednék annyira – lépett közelebb Füredi – A rövid, de annál elmélyültebb telefonbeszélgetésünk alapján nem éppen az jött le róla, mint aki olyan könnyedén felejtene.
Beckett sajnos egyet kellett, hogy értsen a nyomozóval, ugyanakkor ezt nem volt hajlandó a nő orrára kötni. A nyomozó Beckett felé nyújtotta a kezét.
- Eddig még nem volt alkalmam bemutatkozni. Füredi Zsófia vagyok.
- Fur… Fured… Fu… – próbálta megismételni a nevet Kate.
- Tudja mit! – nézett rájuk mosolyogva Füredi – Szólítsanak csak Sophie-nak – a páros kérdőn nézett rá – A keresztnevem angol megfelelője…
- Örülök, hogy megismerhetem Sophie – könnyebbült meg Beckett a számára kiejthetőbb név hallatán, és elfogadta a kézfogást.
- Én inkább azt mondanám – javította ki Füredi – hogy jobban örültem volna, ha más körülmények között ismerkedünk meg… Ön pedig – fordult az író felé – bizonyára Richard Castle, nemde?
- Szóval maga is olvassa a könyveimet? – vigyorgott önelégülten Castle.
- Nem igazán… Inkább csak hallottam, amint egy csapat tizenéves eszét vesztve rohan magához, és közben ezt a nevet kiabálja – Kate alig bírta elfojtani a kuncogását Castle arcát látva. Az író úgy nézett ki, mint aki sohasem fogja kiheverni az önbecsülésén esett csorbát.
- Ki vagy mi után nyomoztak a kilátóban? – terelte másfelé a beszélgetést Beckett.
- Úgy érti, még mielőtt belerondítottak volna a munkánkba? – szúrt oda ismét a párosnak, és Beckettnek volt egy olyan érzése, hogy ez nem az utolsó alkalom volt. Nem vágott vissza, hiszen teljesen jogosnak érezte a megjegyzést – Jöjjenek, megmutatom.
A kihallgatóval szomszédos szobába vezette a vendégeket.
- Ez itt a mi szentélyünk – mutatott körbe büszkén.
A terem közepén egy nagy asztal helyezkedett el, ami körül hatan is kényelmesen elfértek. Az asztal két végén egy-egy laptop állt, ezen kívül még volt ott egy nyomtató is, egyébként minden szabad négyzetcentimétert papírok és akták hada borított. Amikor belépett a kiscsapat, a baloldali gépnél dolgozó férfi felnézett, de a következő pillanatban már ismét a képernyőre emelte a tekintetét.
Az asztallal szemközti falon egy óriási világtérkép volt feltéve, amin piros, kék és zöld gombostűk jeleztek bizonyos helyszíneket. Vagy legalábbis Kate úgy vélte, hogy helyszíneket jelölnek. A térkép mindkét oldalán fotók sorakoztak. Némelyik mellett egy-egy gyilkossági helyszínen készült kép, amely arra engedett következtetni, hogy a nyomozásnak halálos áldozatai is vannak.
A baloldali falon pedig a Dobogókői kilátóról készült képek sorakoztak több szemszögből is lefotózva, és némelyiken egy-egy piros kör. Beckett kérdő tekintete Füredi figyelmét sem kerülte el.
- Azokat helyeket karikáztuk be, ahonnan a legjobb rálátás nyílt a kilátóra – válaszolt a ki nem mondott kérdésre – Onnan tartottuk szemmel a találkozót. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy bemutassam két kollégám, akikkel az elmúlt egy évben éjjel-nappal ezen az ügyön dolgoztunk. Ő itt Rácz nyomozó – intett a laptopnál ügyködő férfi felé – Ő pedig – mutatott a dobogókői képeket éppen leszedő kollégára – Lévai nyomozó. Srácok ők pedig Beckett nyomozó és Richard Castle – a két férfi az újonnan érkezőkre pillantott, és egy-egy biccentéssel üdvözölték őket.
Castle elismerően hordozta végig a tekintetét a termen. Szinte már maga előtt látta a következő könyvében, amint Heat nyomozó valami rendszert próbál találni ebben a káoszban.
A sarokban elhelyezkedő fehér táblán megakadt a szeme. Ugyanannak a fickónak a képe volt középen elhelyezve, mint akiről Espo fantomképet szerzett, ill. akit a kilátóban is láttak.
- Ő kicsoda?
- Csak Sakálnak hívja magát – magyarázta Füredi.
- Miért nyomoznak utána?
- A nyomozás középpontjában nem ő áll, hanem Lucio Manuelli, egy feltörekvőben lévő drogbáró, aki egy új, de annál halálosabb droggal kereskedik.
- Hogy kerül Sakál a képbe?
- Az elmúlt egy évben Manuelli folyamatosan egyre nagyobb piacot hódít meg Európában, és a legjobb tudomásunk szerint a tengerentúlon is. De nem akárhogy! Olaszországban, Németországban és sajnos kis hazánkban is eltette, pontosabban eltetette láb alól a versenytársait. És vajon ki Manuelli jobb keze?
- Sakál… – Füredi bólintott.
- Manuelli megközelíthetetlen. Senki nem tudja, hogy néz ki vagy hogy hol tölti az idejét. Csak egy fantom, akinek az árnyéka túl messzire ér.
- Így arra jutottak, hogy inkább Sakálra összpontosítanak…
- Igen. Manuelli legjobb embere – dörzsölte meg fáradtan a homlokát Sophie – Egy profi végrehajtó, aki sohasem kérdez, csak elvégzi a rábízott feladatot, legyen az megfélemlítés, szállítmányátvétel, pénzbeszedés, vagy éppen „takarítás”. Az egyik informátorunk adta a tippet, hogy ma fontos találkozója lesz Dobogókőn. Már egy éve vártunk egy ilyen áttörésre… Azt reméltük, hogyha elkapjuk, akkor elkaphatjuk Manuellit is. Minden a tervek szerint alakult, amíg maguk meg nem jelentek – nézett bosszúsan a párosra Sophie – És ha mindez nem lenne elég, fogalmunk sincs, hogy most hova tarthat!
- Ötletük sincs? – kérdezte Beckett, bár Füredi pillantását látva, úgy érezte, jobb lett volna csöndben maradni.
- Rácz, ez a te asztalod – mire az említett felpattant és a térképhez lépett.
- Amit biztosan tudunk, hogy Németországban, Olaszországban és itthon már terjesztik az új drogot – mutatott a piros gombostűkre – és versenytársak híján ezt könnyedén meg is teheti Manuelli. Az informátorunk szerint, viszont még jó néhány országba szeretné eljuttatni – most a zöld gombostűk kerültek célkeresztbe – Így szoba jöhet Franciaország, Anglia, Spanyolország és Ausztria…
- Ausztriát mondott? – kapta fel a fejét Beckett.
- Igen, de miért?
- Mert a kilátóban sikerült elcsípnem néhány mondatfoszlányt, mint „szállítmány” és Bécs…
- Ez biztos? – ült vissza a gépe mellé Rácz, és hihetetlen tempóban kezdett el zongorázni a billentyűzeten.
- Igen, bár csak szavakat hallottam, így nehéz…
- Ez az! – kiáltott fel diadalittasan a férfi.
- Mit találtál? – lépett a háta mögé Füredi.
- A franciaországi hírszerzőnk szerint alvilági berkekben egy találkozót rebesgetnek, ahol a francia, a spanyol és az osztrák maffiafőnök fog összeülni, hogy közösen dolgozzanak ki egy túlélési tervet. A kósza hírek szerint két nap múlva lesz a találkozó. És mit gondoltok hol?
- Bécsben… – jött egyszerre a felismerés a csapatnak.
- Akkor ezek szerint Sakál Ausztriába tart… – mondta Beckett.
- Hogy újabb ellenlábast üssön ki a versenyből… – kontrázott Castle.
- Ráadásul hármat egy csapásra… – fejezte be a gondolatmenetet Füredi.
- Most mihez kezdünk Főnök? – nézett Rácz sophie-ra.
- Lévai! Van informátorunk Ausztriában? – vette a kezébe az irányítást a nyomozó. A két férfi figyelmesen hallgatta a nőt. Egyértelműen látszott, ki a főnök.
- Igen. Egy piti kis tolvaj, akit néhány hónapja elkaptunk drogbirtoklásért. Azóta kész dalos pacsirta…
- Helyes. Értesítse, hogy a holnapi nap folyamán néhány kollégámmal meglátogatjuk, némi információért.
- Igen is! – indult el az ajtó felé a férfi.
- Mi lesz az osztrák kollégákkal? – vetette fel Rácz. Kate lesütötte a szemét. Még mindig rosszul érezte magát a történtek miatt.
- A Bécsi Kapitányság rendőrfőnöke az egyik legjobb barátom – dörzsölte meg a homlokát Sophie – ráadásul jön egy szívességgel is… Ideje behajtanom. Szóval velük nem lesz gond…
- Akkor mire várunk még? – kérdezte Castle izgatottan – Irány Ausztria…
- Castle! – pirított rá Beckett.
- Mondták már magának – pillantott kíváncsian az íróra Füredi – hogy néha úgy viselkedik, mint egy kisfiú a játékboltban?
- Nem is egyszer – válaszolt a férfi helyett Kate. Castle pedig vágott egy „most miért mondjátok?” grimaszt, mire a két nő elnevette magát.
- Akkor nem mondtam újdonságot – indult el az ajtó felé Sophie, de félúton megtorpant. Kate, aki automatikusan ment utána, majdnem beleütközött.
- Mi az?
- Csak soha nem hittem volna?! – morfondírozott hangosan Füredi – Hogy egyszer azon fogok dolgozni, hogy maffiafőnökök életét mentsem meg… Ráadásul egyszerre háromét is… Esetleg először hagyhatnánk, had tegye Sakál a dolgát, aztán ha már golyót röpített a három ember fejébe, elkapnánk… – Castle és Beckett döbbent arckifejezését látva csalódottan csóválta meg a fejét – Hogy az amerikaiak sohasem értik a tréfát…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése