- Én… is rendőr… New Yorkból… – próbált meg egy értelmes mondatot kifacsarni magából, de nem sok sikerrel járt. Ekkor lépett mellé Castle.
- Képzeld! Itt is kiadták a Hőhullámot… – a bilincs láttán elnémult – Fél percre hagylak magadra, és máris letartoztatnak? – kérdezte döbbenten.
- Még ha csak fél perc lett volna…
- Maga ismeri a letartóztatottat? – kérdezte a Beckettet kísérő ismeretlen nő.
- Persze, hogy ismerem – bólintott határozottan az író – Ő a barátnőm.
- Akkor Ön is le van tartóztatva! – intett a nő a közelben álldogáló társának, aki erre hozzájuk sietett, és egy újabb karperecet vett elő, ami ezúttal Castle kezén kattant.
- Azt hiszem, jó nagy slamasztikában vagyunk – szólalt meg még mindig döbbenten Rick.
- A barátja jól mondja…
***
Castle és Beckett egy rendőrségi kihallgatóban egymás mellett ültek, és várták, hogy az ismeretlen rendőr végre befáradjon, akinek végre – Kate tervei szerint – mindent megmagyarázhatnának. Mindketten az asztalhoz voltak bilincselve. „Mintha valami bűnöző lennék” – dühöngött magában Kate, és jó erősen megrázta a jobb kezére erősített karperecet, amivel csak azt érte el, hogy az egyébként is fájó keze, még inkább elkezdett sajogni. Az arcát ugyan nem láthatta, de annál jobban érezte, hogy fel van duzzadva, és nem fog egyhamar elmúlni. Jó néhány nap kell, mire újra elfogadhatónak nevezhető állapotba kerül.
A teremben nem volt légkondicionáló, vagy csak most nem volt bekapcsolva. Kate is pontosan ismerte a kihallgatási módszereket. „Gyengítsd le az ellenfeled, és máris nálad az előny” – ami nem töltötte el boldogsággal, legfőképpen, mert patakokban folyt róla a víz. Castle-re sandított, és némi megnyugvással töltötte el, hogy a férfiról legalább annyira csatakokban folyik, mint róla.
Rick még mindig le volt taglózva a kilátóbeli eseményektől. A bal kezén lévő bilincset bámulta, majd végül nem bírta tovább, és hogy a feszültséget oldja, megszólalt.
- Én tudom, hogy nagyon szereted a munkádat… De tényleg muszáj volt elintézni, hogy belülről is megvizsgáljunk egy magyar kihallgató szobát? Meg mondom neked őszintén, hogy ez nem szerepelt a „Látnivalók Európában” listámon.
- Nagyon vicces Castle – fordult a férfi felé, amennyire testhelyzete és béklyója engedte – de most nem vagyok vevő a humorodra.
- Mi történt az arcoddal?
- Mi van, észrevetted? – gúnyolódott Beckett.
- Egyáltalán – engedte el a füle mellett a megjegyzést – hogy tudtál fél perc alatt akkora kalamajkába keveredni?
- Fél perc? – fordult még inkább az író felé, mire megcsörrent a karperec – Egy fickó rám támadt, és majdnem lezuhantam a kilátóból, de ebből te semmit nem vettél észre, mivel el voltál foglalva a rajongóiddal…
- Meglepődtem, rendben? Nem gondoltam volna, hogy itt is ismerik a nevem… Egyébként pedig neked mindig muszáj cselekedni, igaz? Mi lett volna, ha egyszer nyugton maradsz, és csak figyelsz? Talán nem itt kötünk ki…
Beckett rettentően dühös volt, és csak az mentette meg az írót, hogy haragját tettleg is megtorolja, hogy a bilincsnek köszönhetően nem talált fogást rajta. Fogalma sem volt, hogy mi dühíti jobban: a kioktató hangnem vagy az, hogy a férfinak teljesen igaza van. Nyílt az ajtó, és az ismeretlen – vagy inkább már túlságosan is jól ismert – nő belépett.
- Hogy érzik magukat? – kérdezte mosolyogva, miközben egy zacskót dobott az asztalra, ami végigszánkázott az asztallapon, és pont Beckett kezénél állt meg – Egy kis jég az arcára – bökött a tasakra – hogy hamarabb gyógyuljon az a csinos kis pofikája.
Beckett először legszívesebben elküldte volna az előttük álldogáló nyomozót melegebb éghajlatra, de amikor megfogta a tasakot, jóleső hűvösség járta át, így inkább lenyelte a békát, és az arcához emelte a jeget. Felszisszent, részben a hidegtől, részben pedig a fájdalomtól.
- Először járnak Magyarországon? – Castle bólintott – És mi milyen bárdolatlanok vagyunk? Hol marad a messze földön híres magyar vendégszeretet? Ejnye-ejnye, majd beszélek a fiúk fejével – csóválta meg látványosan a nyomozó a fejét – De ami késik, nem múlik, igaz? Szóval kérnek egy kávét? Esetleg üdítőt?
- Én… Aúúúú – szisszent fel Rick, miután egy jól irányzott rúgást kapott Beckettől – Most mi van? – kérdezte Kate felé fordulva – Szomjas vagyok, na!
- Egy mentes víz rendel – intett az üvegablak felé a nyomozó – És Ön, Miss Beckett? – Kate összerezzent a név hallatán. Ősidők óta nem szólították így – Nos? – az újonnan feltett kérdésre csak megrázta a fejét.
- Szóval ti már ismeritek egymást? – kérdezte meglepetten Castle.
- Volt szerencsém megmenteni az életét – mosolygott a nyomozó – És szeretem tudni, hogy kinek az életét mentettem meg. Jó dolog, ha az ember tudja, hogy ki az, aki jön neki eggyel…
Kopogtak. Egy magyar kolléga lépett be, és a nyomozó kezébe nyomta a félliteres vizet. A nő kinyitotta, majd Castle elé tolta.
- Egészségére!
- Köszönöm – kortyolt mohón a vízbe az író – Kérsz? – kérdezte Kate-től, aki csak nyelt egyet, megrázta a fejét, de nem ivott. Nem látszhat gyengének!
- Most pedig térjünk a lényegre – komorodott el a nyomozó – Csak, hogy tudják! Egy éves munkákat tették tönkre ma! És nagyon jó magyarázattal kell szolgálniuk, ha nem akarják az elkövetkezendő néhány évet egy magyar cellában tölteni – az asztalra támaszkodott, és mélyen Beckett szemébe nézett – Az utóbbi lehetőséget nagyon nem ajánlom. Nálunk nem olyan kényelmesek a börtönök, mint Önöknél. És a kosztról jobb nem is beszélni… Szóval hallgatom Önöket! És higgyék el, bár most jó kislánynak látszom, de ha kihúzzák a gyufát, akkor kő kövön nem marad. Erről a kollégáim ódákat tudnának mesélni – bökött a tükörablak felé, hogy szavainak nyomatékot adjon – Halljam, mit kerestek ma a kilátóban?
- Először is – jött meg a hangja Beckettnek – én is rendőr vagyok, New Yorkból, szóval több tiszteletet várok…
- Oh, szóval tiszteletet – kérdezte gúnyosan a nyomozó, miközben karba fonta a kezét – Nos nem tudom mit szólna, ha egyszer csak New Yorkban kötnék ki, és azzal a lendülettel, amivel a városba érkeztem, egy éves munkáját tenném tönkre… Hát biztos nem azt, hogy „Füredi nyomozó örülök, hogy megismerhetem. Jöjjön máskor is” – Kate csak tátogott – De ha mielőtt akcióba lendül, bekopog a kapitányságunkra, és közli a szándékait… Na, az már más lapra tartozik… Akkor joggal várhatna el tiszteletet…
- Sajnálom – sütötte le a szemét Kate – Nem tudtam…
- Tudja a főiskolán a kedvenc tanárom mindig azt mondta, hogy „a nem tudás, még nem ment fel a tetteid következményei alól” – döngölte még jobban a padlóba Beckettet, aki zavarában a kezét fixírozta – Ezek után elvárom, hogy minden kérdésemre készséggel válaszoljon. Tehát mit kerestek a kilátóban?
- New Yorkban – vett egy mély levegőt Kate, és fogott bele a magyarázatba – holtan találtuk kedvenc professzoromat. Egyértelmű kivégzés volt. A gépéről egyetlen fájlt sikerült kimenteni, amint a mai találkozó időpontja és helyszíne szerepelt. Mivel más nem volt a kezünkben, ezért úgy döntöttünk, hogy ideutazunk – „Jobb ötletük nem is lehetett volna” szúrta közbe halkan, de azért jól hallhatóan Füredi, Kate szó nélkül hagyta, és inkább folytatta a vallomást – Nem tudtuk, hogy kit keresünk. Azt sem tudtuk pontosan, hogy a professzor akart találkozni valakivel, vagy csak megfigyelt volna… Mint utóbb kiderült, csak megfigyelés lett volna…
- Honnan tudták, hogy kit kell keresniük?
- A new york-i társam révén lett egy fantomképünk, és szerencsénkre – „nekünk meg a szerencsétlenségünkre”, mire Castle kuncogni kezdett. Tetszett neki a nő szarkasztikus humora. A nevetés ára egy újabb bokán rúgás volt – felismertem a férfit a kilátóban… A többit már tudja.
- Köszönöm az őszinteségét – nyúlt a zsebébe Füredi, és előhalászott egy aprócska kulcsot, majd Becketthez lépett, és eloldozta, majd Castle bilincsét is kioldotta.
- Ennyi?! – nem tudta leplezni meglepettségét Beckett, miközben a masszírozni kezdte a jobb csuklóját.
- Igen, és Gates kapitány az üdvözletét küldi – vigyorodott el Füredi.
Kate megkövülten bámult a nőre.
- Maga beszélt Gatesszel?
- Persze. Tudja, amikor említette, hogy maga is rendőr New Yorkból, gondoltam felhívom az ottani kollégákat, hogy leellenőrizzem. Azt a meglepetést képzelje el, amikor Gates kapitány megtudta, hogy magukat letartóztattuk! Mindennek ellenére biztosított minket arról, hogy maga az egyik legjobb embere…
- Gates ilyet mondott? – kérdezte elképedve Beckett – Biztos, hogy vele beszélt?
- Vannak még csodák, igaz? A lényeg, hogy Gates ajánlásának köszönhetően megengedjük, hogy velünk együtt dolgozzanak az ügyön. És csak a mihez tartás végett, maguk itt csak vendégek… – Beckett pontosan tudta, mire gondol Füredi. Az irányítás most nem az ő kezében van. Bólintott, hogy érti. De egy kérdés motoszkált a fejében.
- De ha már tudta, hogy valóban rendőrök vagyunk, és egy gyilkossági ügyben nyomozunk, akkor mire volt jó ez a kihallgatósdi? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.
- Tudja, fogadtunk a fiúkkal, hogy magukat nem fogom tudni olyan könnyedén megszorongatni, mint általában azt tenni szoktam más gyanúsítottakkal. Úgy gondolták kevés ehhez az angoltudásom… Azt hiszem rájuk cáfoltam rendesen – fordult vigyorogva a tükörablak felé – Fiúk! Jöttök egy rekesz sörrel… Jut eszembe – intett az ablak felé. Néhány másodpercet követően ugyanaz a kolléga, aki korábban vizet hozott, most egy mobillal lépett be a szobába – A főnöke beszélni szeretne magával… – bökött a telefon felé.
Kate nyelt egyet, és lassan a telefonért nyúlt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése