Murders around the Europe: 9. fejezet

Füredi Beckett és Castle után lépett ki a kapitányságról a budapesti perzselő napsütésbe. Felvette a napszemüvegét, és reménykedve nézett fel az égre, hátha néhány felhő némi hűsítő esővel kecsegtet. Csalódnia kellett. Csak árnyékban 35 fok volt, így bele se mert gondolni, hogy a napon mennyi lehet. 

- Melyik kocsi a magáé? – nézett körül Castle. 

- Beckett nyomozó! – Kate kérdőn pillantott Sophie-ra, mire a nyomozó egy kulcsot dobott felé – Maga vezet! – bökött a páros bérelt Fordjára. Beckett őszintén meglepődött – Tudja a múlt hónapban kaptam meg az új szolgálati autómat, és a főnök azt mondta, hogy akármi is történjék a kocsival, csak két év múlva kaphatok újat... Ne nézzenek így! Maguknak legalább van biztosításuk! 

- Hogy én ezen miért is nem lepődök meg?! – mondta félhangosan Beckett, miközben mindannyian beszálltak a Fordba – De most legalább van GPS. 

- Tényleg? – pillantott rá meglepetten az író. 

- Tényleg. Míg a papírmunkára vártunk, letöltöttem egy Európa térképet a telefonomra. 

- Nem is rossz ötlet – nyúlt egyből a készülékért Rick, hogy elvégezhesse a szükséges beállításokat, mint csak autópályán és főutakon való haladás. 

- Ne nyúlkálj! – csapott a kezére Kate, mire Castle sértődötten masszírozta meg a kézfejét – Én is be tudom állítani… 

- Mint a házasok… – jött Füredi hangja a hátsó ülésről – Mióta is vannak együtt? 

- 4 éve… – vágta rá Castle. 

- 2 hónapja… – válaszolta Kate. 

- Mondom én! Mint a házasok! 

- Castle úgy értette – magyarázta Beckett, miközben próbálta beállítani a GPS paramétereit – hogy 4 éve dolgozunk együtt, de 2 hónapja vagyunk egy pár… Oh, hogy az a… Ezen képtelenség beállítani bármit is… 

- Mutasd csak… – próbálkozott ismét az író. Kate megadóan nyújtotta át a készüléket. 

- Esetleg – ütögette meg a vállukat Füredi – mit szólnának, ha én mondanám az irányt, maguk pedig követnék az utasításaimat, ha már úgyis hazai pályán mozgok… 

*** 

A Ford légkondijának köszönhetően a hosszú út kellemesen telt, bár Bécsben legalább akkora volt a hőség, mint Budapesten. A Rathausplatz közelében parkoltak le, bár a találkozó a Bartensteingasse egyik kis sikátorában volt megbeszélve, de sajnos közelebb nem találtak parkolót. Füredi kiszállt. A kellemes hűvös után hirtelen érte a tikkasztó hőség, és néhány percet követően már gyöngyözött is a homloka. A legközelebbi parkolóórához sétált, majd a magyar határnál váltott Euróval vett parkolójegyet. A Fordhoz visszaérve a jegyet a szélvédő belső oldalára erősített kis műanyag csipeszhez csúsztatta. 

- Hol is lesz a találkozó? – kérdezte Rick, miközben levette a zakóját, amit a kocsi anyósülésére dobott. 

- A Bartensteingasse-n – válaszolta Füredi, majd kérdőn nézett a férfira – Csak nem tudja, merre van? 

- De. Éppenséggel tudom. 

- Ne mond, hogy már jártál itt? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Kate is, miközben a csomagtartóból egy üveg vizet vett elő. 

- De igen! – mosolygott szélesen Castle – Nem is egyszer. Jó néhány Karácsonyi Vásáron voltam már itt Alexissel, és a Bartensteingasse arra van? – mutatott jobbra, de közben tanácstalanul nézett körbe – Vagy arra? – mutatott balra. Megvakarta a fejét – Esetleg arra?... – nézett egy harmadik irányba – A lényeg, hogy itt van valahol. 

- Mindig ennyire jól tájékozódik? – fordult Sophie Beckett felé, aki a férfi tanácstalanságát látva csak somolygott. 

- Többnyire igen. 

- Idegenvezető uraság! Arra – bökött a negyedik irányba Füredi. 

- Mondtam én! Itt van valahol – és a férfi már indult is a mutatott irányba. A két nő fejcsóválva követte. 

Tízperces sétát követően elérték a keresett utcát. Az egyik sikátorban egy harmincas évei végén járó férfi idegesen nézett körbe, majd mikor megbizonyosodott, hogy senki nincs látóhatáron belül, a zsebébe nyúlt, majd egy köteg pénzt vett elő, és a vele szemben álldogáló férfinak adta. Ő is körülnézett, elvette a pénzt, a zsebébe süllyesztette, majd látványosan kezet fogott a másik férfival. Két perccel később már ott sem volt. 

Fürediék lassan elindultak a sikátorban maradt férfi felé. A sikátor bal oldalán a szemeteskukák között egy hajléktalan egy üveg piát tartva a kezében, szúrós pillantással mérte végig az érkezőket. Mikor a csapat elhaladt mellette, a férfi még erősebben szorította magához az üveget, mintha attól tartana, hogy mindjárt elveszik tőle az éltető nedűt. 

Füredi egy pillanat alatt végigmérte a hajléktalant, de nem tudott attól az érzéstől szabadulni, hogy valami nem illik a képbe. Nem tudott rájönni, hogy mi. Egyszerűen csak érezte, és az évek során már megtanulta, hogy hallgatnia kell a megérzéseire. Elment a hajléktalan mellett. Nem tett semmit. Csak nyugtázta, óvatosnak kell lenniük. 

- Áh, az én kedves régi jó barátom, Burney – köszöntötte a férfit, mikor odaértek hozzá. 

- Füredi nyomozó – biccentett idegesen a férfi, miközben a kezét mélyen a kabátzsebébe süllyesztette. Láthatóan nyugtalan volt, a szeme szinte vörös, és a keze is megállíthatatlanul remegett. Nyilvánvaló volt, hogy régen jutott az adagjához – Ezek meg kicsodák? – bökött Castle és Beckett felé. 

- Amerikai kollégák. Elég ennyit tudnia. 

- Előttük nem beszélek – és már fordult is meg, hogy elmenjen. Füredi a jobb kezével elkapta a férfi karját, és ugyanazzal a mozdulattal a bal kezével a férfi kabátzsebébe nyúlt, és egy apró átlátszó fehér port tartalmazó zacskót húzott ki. Kibontotta, majd a kisujját belemártotta a porba, végül lenyalta a fehér port. 

„Ez eszméletlen volt” – lelkendezett Castle, mire Kate a könyökével jól oldalba vágta. „Csend legyen, Castle” – fűzte még hozzá, és cseppet sem foglalkozott az író savanyú ábrázatával. 

- Hmm… Hát ez nem éppen porcukor – csóválta meg a fejét Füredi, a páros vitáját figyelmen kívül hagyva – Gondolom, éppen ezért nem is bánná, ha véletlen leejteném… – nyújtotta a kezét a közeli csatorna fölé, mire a férfi riadtan, szinte már kétségbeesve nézett rá. 

- Jól van… De előtte kérem vissza – kapott a zacskó után, de Füredi gyorsabb volt. 

- Oh, nem, nem… Majd, ha válaszolt a kérdéseinkre! 

- Mit akarnak tudni? – kérdezte, de közben le sem vette a szemét a zacskóról. 

- Meséljen nekünk a találkozóról? 

- Csak nem a Királynő látogatására céloz? 

- Nagyon vicces Burney… De tudja, fenemód nem vagyok humoromnál… Tegnap kikapott Federer… Ma egy félresikerült akció... Mindemellett majd 40 fok… Szóval eléggé nyirkos a kezem, és még a végén ki talál csúszni a tasak belőle… 

- Holnap! – motyogta az orra alatt Burney. 

- Tessék? Nem értettem jól! 

- Holnap lesz a találkozó. 

- Hol? 

- Falkestraße-n van Fleischernek egy kis étterme, állítólag odahívta a spanyol és a francia „keresztapát”. 

- Állítólag? Az nekem nem elég… 

- Alvilági berkekben ezt rebesgetik. Ennél többel nem szolgálhatok. Kérem a… – kapott ismét a tasak után, de Füredi résen volt. 

- Ne olyan hevesen. Volna még pár kérdésem. 

- Gyorsan… 

- Hova siet? Csak nem találkozója van ezzel – mutatta fel a kis zacskót Sophie, a férfi minden mozdulatát követte – Mondjon valamit Sakálról. 

- Kiről? 

- Kezdem elveszíteni a türelmemet, szóval ne játssza itt a hülyét. 

- Tegnap érkezett a városba – válaszolta Burney, érezve, hogy már nem szabad tovább feszítenie a húrt – és csak holnapig marad. Senki nem tudja miért – a csapat kétkedő arcát látva folytatta – Csak sejtések vannak… És elhihetik, hogy egyikünk se akar az útjába kerülni… 

- Mi a következő úti célja? 

- A kósza hírek szerint, amint elvégezte a munkát, bármi legyen is az, Rómába utazik, hogy találkozzon egy nagykutyával… 

- Kivel? 

- Nem tudom… – Füredi ismét a csatorna felé tartotta a tasakot, mire a férfi rémülten nézett rá – Tényleg nem tudom. Alvilági körökben csak Fantomnak hívják. Senki nem látja, nem hallja, de mindenütt ott van… 

- Más? 

- Az egyik ipse a minap azzal hencegett, hogy egy katonai távcsöves puskát szerzett Sakálnak, aki busásan fizetett cserébe… Ez minden, amit tudok… Visszakaphatnám végre, ami az enyém? 

- Köszönjük a válaszokat. 

Sophie Burney felé dobta a zacskót, mire a férfi úgy kapott utána, mint fuldokló a levegő után. A férfi amint elkapta, megfordult, és eliramodott, attól félve, hogy a nyomozó meggondolja magát, és tovább faggatózik. 

A trió megvárta, amíg a férfi eltűnik a sikátor másik végén, és csak azután fordultak meg, hogy visszainduljanak az autóhoz. A hajléktalan még mindig ugyanott volt, ahol a megérkezésükkor. Füredinek még mindig furcsa érzése volt a férfival kapcsolatban. Most is, akárcsak korábban, egy pillantással végigmérte, és ekkor végre rájött, hogy mi nem stimmel. 

- Mit gondol…? – kérdezte volna Beckett, de Sophie közbevágott. 

- Mr. Castle meséljen valamiről! 

- Miről? – lepődött meg Rick. 

- Bármiről. A könyveiről, a kapcsolatukról. Csak beszéljen! 

Rick egy fél percig némán gondolkodott, majd el kezdte vázolni, hogy milyen nehéz manapság a szerkesztők kedvére tenni. Beckett furcsállta a dolgot, de nem tette szóvá, hanem inkább bekapcsolódott a beszélgetésbe. 

Füredi nyomozó néha egy-egy rövid szóval úgy tett, mintha szervesen részt venne a társalgásban, de közben teljesen máshol járt az esze. A zsebébe nyúlt, és elővett némi aprót, és amikor a hajléktalan közelébe értek, láthatóvá tette a három Eurót, amit a markában tartott. A férfi a pénzért nyúlt, és nagy hajlongás közepette hálálkodni kezdett. 

- Danke!... Danke schön! 

Füredi abban a pillanatban cselekedett, amint a kezük összeért. Megragadta a férfi csuklóját, majd kicsavarta a vállát, és a falhoz szorította. 

- Most pedig meséljen szépen, hogy ki is maga valójában, mert nem hajléktalan, az biztos! – szólalt meg folyékonyan németül.