Sakál összehajtotta a kezében tartott újságot, és kiitta a maradék kávéját. Felállt, az újságot a farzsebébe dugta, és feltette az elmaradhatatlan napszemüvegét. Elővett három Eurót a zsebéből, az asztalra dobta, majd ráérősen elindult a járdán. Tíz perc sétára volt a találkozóhely, és még bőven volt ideje a megbeszélt időpontig.
Szerette Rómát. Imádta a nyüzsgést, a rohanást és a filozófiájukat, miszerint „Az élet arra való, hogy élvezzük!”. Kétségtelenül minden olasz eszerint él, és persze meg is volt ehhez mindenük. Jó ételek, történelmi emlékek – ami mindig is lenyűgözte – a tenger, és a gyönyörű nők. „Mi kellhet még?” – kérdezhetné egy olasz, és Sakálnak be kellett látnia, hogy erre csak azt tudná válaszolni, hogy „Semmi. Tényleg semmi!”. Már régen eldöntötte, ha egyszer nyugdíjba vonul, akkor mindenképpen itt telepszik le. És erre – reményei szerint – már nem sokat kellett várnia.
A tíz perces sétát nagyjából negyedóra alatt tette meg. Nem sietett, inkább gyönyörködött az utca ódon épületeiben. A Via Poli utca végén balra fordulva már látta is az úti célját, a Trevi-kútat. Elmosolyodott a műemlék láttán. Nem először járt itt, de már első látásra beleszeretett. Azt követően pedig minden alkalmat megragadott, hogy minél többet megtudjon erről a műremekről. Tudta, hogy a szökőkút három út találkozásánál épült fel, és innen is kapta a nevét (Trivium). Eredetileg egy vízvezeték végpontja volt, amelyet az évszázadok során többször is felújítottak, többek között Bernini 1629-ben. Bernini nem találta elég művészinek és drámai hatásúnak, ezért egy teljesen új kutat tervezett, amelyet a mai helyén kezdett el felépíteni. Korai halála miatt viszont nem sikerült befejeznie. A mai formáját 1731-ben nyerte el, amikor Nicolo Salvi elbontotta a Bernini-féle reneszánsz kutat és a Poli-palota déli homlokzatán felépítették a ma is látható hatalmas barokk szökőkutat, mely domborművei az Acqua Vergine legendáját mutatják be.
Sakál számára mindez azt bizonyította, hogy az igazán jó munkához idő kell. És ezt mindig is szem előtt tartotta, amikor megtervezett egy akciót. „Ne siesd el! Tervezz meg mindent aprólékosan! Szánj rá időt! Gondold végig, mi romolhat el!” – ennek a filozófiának köszönhette, hogy olyan jó a szakmájában.
Zsebre dugott kézzel sétált a szökőkúthoz. A pereméhez érve egy egyeuróst vett elő, majd a hüvelyk és mutatóujjára helyezte, végül egy pöccintéssel az útjára bocsátotta. Az érme a tengelye körül pörögve, kis csobbanással ért el a víz felszínét. A hiedelem szerint, aki pénzt dob a kútba, az visszatér Rómába. Sakál elmosolyodott. Idáig egyszer sem kellett csalódnia a legendában, mindig visszatért az „örök városba”.
- Mit kívánt? – lépett mellé egy férfi.
A most érkezett férfi kb. ugyanolyan magas volt, mint ő. Sakál tudomása szerint már elmúlt negyven, de nem nézett ki többnek, mint harmincöt. Rövidre nyírt fekete hajában egyetlen ősz hajszál sem volt. Kisportolt alakja nem hagyott kívánnivalót maga után. Látszott rajta, hogy rendszeres testmozgással tartja karban magát, ami ebben a szakmában valóban nem hátrány. Főleg, ha az ember egész Európát behálózó maffiacsalád kiépítésén szorgoskodik.
- Csak azt, mint mindenki más! – fordult a férfi felé – Hogy újra láthassam Rómát.
- Valóban lenyűgöző város – mosolyodott el Lucio Manuelli, miközben a szökőkutat tanulmányozta – Melyik a kedvenc alakja?
- A két triton a két lóval.
- Hmm… Maga tényleg más – nézett elismerően Sakálra – A legtöbben Neptunt választanák…
- A tenger istenét? Na, igen…
- És miért?
- A két ló, a tenger két arcát mutatja. Az egyik nyugodt, a másik nyugtalan, fékezhetetlen és kiismerhetetlen. Akárcsak az élet. Soha nem tudhatjuk, mi következik…
- Mennyire igaza van! – szünetet tartott – Azért remélem mostanság az élet kiszámítható volt…
- Igen – Sakál szélesen elmosolyodott – Minden a tervek szerint alakult. Hármat egy csapásra.
- Remek. Akkor már csak egy küldetésem van a maga számára. London.
- Tudom. Mindent előre megterveztem. Amint Angliába értem, a gépezet működésbe lép.
- Helyes. A hétvégén én is odautazom, és csak remélni tudom, hogy addigra mindent elintéz…
- Úgy lesz. Ami pedig a fizetségemet illeti…
- Minden el van intézve. A felét ma utalom, a másik felét pedig, amint elvégezte a munkát – zsebre dugta a kezét, és csak azután kérdezte meg – Árulja már el! Mi történt Dobogókőn?
- Semmi különös – Sakált nem érte váratlanul a kérdés. Már nem először mutatja Manuelli, hogy mennyire tájékozott – New Yorkban nyomozni kezdtek Ebbers halála miatt – Manuelli tekintetét látva még hozzátette – ami várható is volt. Reméltem minden nyomot sikerült eltüntetnem, de sajnos az élet közbeszólt.
- Mennyiben okozhat ez problémát?
- Nem tudhatnak a tegnapi akcióról, és a londoniról még kevésbé…
- Ha újra találkozna azzal a csinos nyomozónővel, akkor tudja mi a dolga!
- Igen, uram.
- Nem szeretem a hibákat, és a váratlan eseményeket meg végképp nem – a férfi hangjából minden korábbi nyájasság eltűnt – Nem akarok több hibát! – azzal hátat fordított, és a Via delle Muratte felé vette az irányt.
Sakál még néhány másodpercig figyelte a távolodó alakot, majd még egyszer megcsodálta a szökőkutat, és visszaindult a Volvohoz.
***
Sophie végighúzta a kezét a fegyverén, biztosan tudni akarta, hogy a helyén van, majd becsukta a Ford ajtaját, és Sakál nyomába eredt. Kellő távolságot hagyott maguk között, éppen annyit, hogy a férfinak ne tűnjön fel a jelenléte, de ő még szemmel tudja tartani.
Sakál nem sietett, ami még inkább megnyugtatta a nyomozót, hiszen ha tudná, hogy itt van, akkor biztosan nem lenne ennyire nyugodt. Azért résen volt, hiszen sohasem lehetett tudni. Sejtette, hová tartanak. Néhány évvel korábban, a főiskola elvégzését követően, édesapja édesanyjával együtt elhozta őt ide. Ez volt a diploma ajándéka, és még pontosan emlékezett, milyen felhőtlenül boldog volt akkor. A dolgok viszont változnak. Mára már nem sok minden maradt abból a boldogságból. Azt egyre inkább felváltotta a szarkasztikus humor és néha még az életből való kiábrándultság is.
Elérték a kutat. A férfi pontosan a szoborcsoporttal szemben állt meg. Ő továbbment, és inkább oldalt foglalta el figyelőállását. Látta, amint a férfi egy pénzérmét dob a kútba. A jelenet láttán elcsodálkozott. Soha nem hitte volna, hogy a férfi hisz a legendában.
A következő pillanatban egy férfi lépett Sakálhoz, és Füredi szíve a torkában dobogott. „Végre” – nyúlt a zsebébe a telefonjáért, beállította rajta a kamerát, és úgy tett, mintha a kút mögötti épületet, és a tömeget fotózná. Készített jó pár távoli, és közelebbi sorozatot. Majd, hogy ne legyen feltűnő, a kút szobraira emelte a kamerát, de félszemét továbbra is a két férfin tartotta, miközben vaktában elkattintott néhány képet.
Negyedórával később a páros elvált. Sophie néhány másodperc alatt döntött, és a később érkező fickót kezdte el követni, mondván Beckették úgy is szemmel fogják tartani Sakált…
***
Sakál nem szerette, ha úgy beszélnek vele, mintha egy kezdő volna. Ő mindent megtett, hogy a nyomait eltüntesse, de mint mondta, az élet kiszámíthatatlan. Megrázta a fejét, és elhessegette a büszkeségét ért sérelmet. Ha minden jól megy, akkor már nem sokáig kell elviselnie Manuellit, és végre szabad életet élhet.
Visszafelé már jobban sietett. Minél hamarabb Londonba akart érni, hogy elvégezhesse az utolsó simításokat a tervén. Mordult egyet a gyomra, jelezvén épp ideje lenne lassan bekapni valamit. Úgy döntött, hogy most már csak ebédelni fog, és csak ha már kiért Rómából. Egy közeli kisvárosban tudott egy hangulatos kis helyet, ahol ráadásul jól is főztek. Igaz, pont ellenkező irányban volt, mint amerre Londonba kell menni, de ez a kis kitérő még belefér.
Beszállt a Volvoba, beindította a motort, belenézett a visszapillantóba, és amikor meggyőződött, hogy egy autó sem jön, elhagyta a parkolót, és rákanyarodott a Via del Tritone. Úgy ismerte Róma kis utcáit, mint a tenyerét, és pontosan tudta, hogyan juthat el a leggyorsabban a Via Pontina Nouva-ra.
Körülbelül húsz perccel később, amikor ismét a visszapillantóba nézett, feltűnt egy sötétkék magyar rendszámú Ford. Ez még nem lett volna furcsa, hiszen az év ezen időszakában rengeteg a turista Rómában, de ez a Ford szinte már az indulásától kezdve a nyomában volt.
Nem volt biztos a dolgában, így gázt adott, és a következő elágazásnál jobbra fordult. Néhány perccel később a Ford ugyanígy tett, bár tartott legalább harminc méter távolságot, de egyértelmű volt, hogy őt követi.
Fogalma sem volt, hogy vajon ki lehet, ezért ki kellett derítenie. Éppen a Colosseum mellett haladt el, amikor újból gázt adott, és szlalomozva kerülte ki az előtte haladókat. A Ford továbbra is a nyomában maradt.
Sakál pontosan tudta, hogy a városban esélytelen feltűnés nélkül leszednie őket, ezért meg kell várnia, amíg a városon kívülre ér. Továbbra is a Via Pontina Nouva felé tartott, és közben szélesen mosolygott. Azaz út eléggé kanyargós volt, eléggé idegen terep ahhoz, hogy egy ismeretlent lassításra kényszerítsen. Ott elég előnyt tud szerezni a tervéhez.
De még mielőtt cselekedett volna, még egyszer meg akart bizonyosodni arról, hogy a Ford követi, nem akart fölösleges köröket futni. A legközelebbi egyirányú utcába hajtott, és amikor néhány perccel később látta és hallotta, hogy ugyanaz a Fiat, aki nem sokkal korábban őt is ledudálta, a Forddal hasonlóképp tesz, már nem volt semmi kétsége. Kinyitotta a kesztyűtartót, kivette a fegyverét, és az anyósülésre helyezte.
Tíz perccel később, amint ráfordult a Via Pontina Nouva-ra, gázt adva egyre inkább kezdte elhagyni a Fordot. A negyedik éles kanyar után már úgy érezte, hogy sikerült elég előnyt szerezni, így a következő homokos leálló résznél fékcsikorgás közepett, nagy port kavarva állt meg. Felkapta a fegyverét, kiszállt az autóból, és csak várt. Ekkor pillantotta meg az érkező Fordot, és habozás nélkül kétszer lőtt. Nem találta el a sofőrt. Dühösen szitkozódva fordult az elhaladó kocsi után, és ekkor látta meg a kamiont, ami nagy dudálással próbálta felhívni magára a figyelmet.
A Ford sofőrjének ugyan sikerült elkerülnie az ütközést, de láthatóan elveszítette a volán felett az uralmát, mire a kocsi többször is megfordult a tengelye körül, és a legközelebbi fának röpült.
Sakál elmosolyodott. Tetszett neki a dolgok állása. Lassan a kocsihoz sétált, és már félúton felismerte a nyomozónőt, akivel Dobogókőn találkozott. Még élt, aminek kifejezetten örült, így legalább ő végezhet vele.
- Látja, látja, én ezért szeretem jobban a Volvot! – simított végig a Ford tetején – Nincs ennél a márkánál biztonságosabb autó! Ezek az amerikai márkák semmire sem jók.
- Golyó ellenében még egy Volvo is tehetetlen – válaszolta a nő megőrizve a nyugalmát. Sakálnak nagyon tetszett a nyomozó. Még ilyen helyzetben is kemény marad.
- Ebben van valami.
- Hamarosan itt az erősítés…
- Én a helyében nem tenném – vágott közbe Sakál, amikor észrevette, hogy a nyomozó a fegyvere után matat – Bár nem is tudom – tétovázott, nagyon is élvezte a szituációt – Végül is, így is úgy is ugyanaz lesz a vége.
- Mit akar tőlem?
- Sok mindent – nézett végig rajta sóvárogva – De sajnos a megbízóm világos parancsot adott… Kár magáért… Olyan csinos… De akárcsak Ebbers professzor, maga sem értett a szép szóból, és nem tudott leállni… Most viselnie kell a következményeket… Először magával végzek, aztán a drágalátos barátjával – biccentett az anyósülés felé, majd kibiztosította a fegyverét, mire a nő láthatóan összerezzent – Utolsó kívánság? Nincs? Nekem úgy is jó – elmosolyodott.
Még néhány másodpercig gyönyörködött a nőben, majd a ráemelte a fegyvert. Sakál célzott, és a ravaszra helyezte az ujját. A nyomozó szorosan behunyta a szemét. És a következő pillanatban már hallani is lehetett, amint elsül a célra tartott fegyver…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése