Buckley egy kézfogást követően kirontott Gates irodájából, még egy rosszalló pillantást vetett Castle-re majd a lift felé sietett. A kapitány karba tett kézzel sétált ki az irodából közben a férfi után nézett, aki már eltűnt a liftajtók mögött.
- Elküldte? – kérdezte Beckett visszafogott hangon.
- Nem. Felajánlottam egy tisztes együttműködést, meglehetősen racionális érvekkel.
- Szóval visszajönnek... – állapította meg Rick.
- Igen. Végezzenek gyorsan a kórházban és jöjjenek, hogy minél hamarabb lezárhassuk ezt az egész cirkuszt – zárta rövidre a beszélgetést Gates. A kapitány sarkon fordult, bezárkózott az irodájába és számítani lehetett rá, hogy legalább tíz percig le sem fogja tenni a telefont.
Esposito már hamarabb elment, nem várta meg, hogy Castle beszéljen a kapitánnyal.
- Menjünk, Rick – fogta meg Beckett a férfi kezét.
Az elkövetkezendő egy órán belül mindenki a kórházban volt. Martha Alex mellett ült, akit még mindig altatásban tartottak. Alexis Jenny-t támogatta, mivel a nő némi alvás után újra sírásban tört ki és nem lehetett megnyugtatni semmivel. Esposito az orvossal beszélt, akinek a tanácsára még nem mehetett be senki Kevin-hez. Az állapota továbbra is kritikus, de minden átvészelt órával nő a remény, hogy felépülhet.
Castle és Beckett is megérkeztek végre.
- Te menj apádhoz, én megkeresem Espo-t – javasolta Kate.
- Rendben – bólintott Rick.
***
A kórteremben Martha ágyra hajtott fejjel ült, de fáradságtól nem hallotta amikor Rick óvatosan lenyomja a kilincset. Mikor a férfi belépett, első reakciója a döbbenet volt. Sosem látta együtt a szüleit. Persze, Martha-t sok férfival látta már hazamenni, de így, hogy tudta vérszerinti apja fekszik az ágyban, valahogy más érzés volt. Annyira elgondolkodott, hogy elengedte az ajtót, ami kattanva bezáródott, erre már anyja is felkapta a fejét.
- Richard... – kezdte volna Martha de Rick mit sem törődve ezzel közbevágott.
- Hogy van? – kérdezte közömbös hangon. Még mindig maradt benne némi dac a tény irányt, hogy anyja egész végig tudott apja személyéről, mégis hallgatott róla és hazudott a fiának. Bármennyire is nyilvánvaló volt, hogy csupán védeni akarta egy szem fiát, Rick-et akkor sem hagyta nyugodni, hogy mindvégig ilyen közel volt a vérszerinti apjához.
- Stabil az állapota, de még altatásban van. A fájdalmak miatt – az utolsó mondatnál Martha nagyot nyelt. Sosem bírta, ha egy szerette szenvedését kell néznie vagy akár csak hall róla.
Rick végre rávette magát, hogy leüljön a kórterem ablaka alatt lévő kétszemélyes fotelbe.
- Richard... – kezdett volna bele újra a mondanivalójába Martha, de Castle ismét közbevágott.
- Tudom, anya! – emelte fel megtagadóan a kezeit – Én értem, hogy miért tetted...hogy miért hazudtál a szemembe... – Rick mélyen a nő szemébe nézett, nyomatékot adva ezzel a mondanivalójának - ...de attól, hogy felérem ésszel ezt az egészet, nem biztos, hogy érzelmileg is kész vagyok elfogadni. Olyan mélyről szakította fel a dolgokat, hogy – a férfi érezte, hogy nem fogja tudni tartani magát – hogy nem tudom, lesz-e valaha is minden ugyanaz, mint régen.
- Sosem lesz már minden a régi, drágám – Martha apró mosolyra húzta a száját – a kérdés, hogy meg tudsz-e bocsátani? – erre a kérdésre viszont már teljesen elkomolyodott.
- Nem tudom – rázta meg a fejét Rick – vagyis tudom...hogy meg. De nem tudom mikor.
- Megértem.
***
- Espo! Végre megtaláltalak! – rohant oda a folyosó végén álldogáló kollégájához Kate.
- Hé. Castle? – kérdezte aggódva.
- Az apjához küldtem, itt úgysem tud mit tenni.
Javi válaszképp csak biccentett.
- Jenny? – Kate félve tette fel a kérdést.
- Bent van Alexis-el – intett egy távolabbi ajtó felé a férfi.
- Van valami változás Kevin-nél?
- Eddig semmi, de az orvos szerint ez jó. Vagy legalább is jobb, mintha negatív változás lenne.
- Attól minden jobb – mondta Kate, de az orvosi szoba ajtaja kinyílt és a vizsgálóba lépett ahol Jenny volt. Pár pillanat múlva Jenny idegesen lépett ki és követte az orvost. Mielőtt beléptek volna az intenzív osztály csapóajtaján, még egy pillanatra megállt Espo mellett.
- Megengedik, hogy bemenjek pár percre – mosolyodott el kényszeredetten, habár egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán.
- Menj csak, itt várunk – simított végig a kezén a férfi.
Alexis állt meg a vizsgáló ajtajában. Esposito és Beckett oda léptek hozzá.
- Apa gondolom nagyap...szóval itt van ő is...
- Igen, ha szeretnéd, megkereshetjük – mosolygott kedvesen Kate.
A folyosó ellenkező végén kinyílt a lift.
- Kate... – Alexis összehúzta a szemöldökét.
- Nyugodj meg, Lex. Minden rendben lesz...
- Kate! – szólt rá erélyesebben, majd a lift irányába mutatott.
Három fekete sí maszkos alak lépett ki a liftből és abban a szent pillanatban, amikor Kate rájuk emelte a tekintetét, felemelték a gépfegyvert és tüzet nyitottak. Ezzel egy időben Javi belökte a két nőt a vizsgálószoba ajtaján. Mindhárman a földön végezték.
- Eltaláltak valakit? – kérdezte gyorsan Espo.
- Nem.
- Engem sem – rázta a fejét Alexis.
A két nyomozó addigra már elővette a fegyvereiket és felálltak a földről. Az ajtó felé tartották a pisztoly csövét.
- Alexis, menj az asztal mögé – intett maga mögé Kate. A lány úgy tett, de közben figyelte az eseményeket.
- Mit jelent ez, Kate? – kérdezte remegve.
- Megfeledkeztünk arról, hogy rám még mindig vadásznak...
Kintről újabb lövések hallatszódtak majd néhány másodperces csend.
- BECKETT! RODGERS! CASTLE! – ordította egy mély, ismeretlen hang a folyosóról – HÁNY EMBERT ÖLJÜNK MEG, MIRE ELŐJÖNNEK??
- ...most már nem csak rád... – tette hozzá Esposito.
- Szerinted tudták, hogy én vagyok az? – kérdezte feszülten Kate.
- Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Esposito.
- Rick... – jutott eszébe az előbbi kiáltás utolsó neve. „Castle” – Szólnom kell neki...
Kate tárcsázta Castle számát, de hiába csengett ki, nem vette fel.
***
Rick még mindig apja kórtermében ült és a férfi egyenletes légzését figyelte. A zsebében ott villogott a telefonja, de lenémította mielőtt bement volna.
A falon lévő vezetékes telefon megcsörrent, mire Martha összerezzent. Egymásra néztek Rick-kel. Ki hívhatja ezt a telefont? A férfi odalépett és felvette.
- Igen, tessék!
- Hál’isten, Rick! – csendült fel Kate ideges hangja.
- Kate? – kérdezte, miközben előhalászta a saját mobilját. Akkor látta a sok nem fogadott hívást.
- Figyelj nagyon! Fegyveresek vannak a kórházban, nem tudom hány, de minket... – és megszakadt a vonal.
- Kate?! Kate! – de már csak a néma csend hallatszott a telefonkagylóban.
- Richard mi történt?
Castle-nek két szó maradt meg, a „fegyveresek” és a „minket”. Azonnal a kórterem ablakához lépett és leengedte a rolót, majd elfordította, hogy ne lehessen belátni.
- Ne menj sehová! – utasította anyját – Ha lehet, meg se moccanj, maradj a földön! Ha kimentem tedd a széket a kilincs alá, rendben?
Közben a férfi a sarokban lévő poroltót vette magához fegyverként. Több mint a semmi.
- De...de...mi ez az egész, Richard?! – Martha elvette a széket fiától.
- Csak tedd, amit mondtam!
Rick kinyitotta az ajtót, majd óvatosan szétnézett a folyosón. A nővérpultnál egy fiatal nővérke állt, a telefonnal bajlódott, amúgy az egész folyosó üres volt. Kiment az ajtón és még egyszer ránézett Martha, aki csak bólintott, hogy megértette és megteszi, amit mondott.
Castle futólépésben haladt a nővér felé, amikor odaért abban a másodpercben villant a lift lámpája és nyíltak az ajtók.
- Le a földre! – szólt elfojtott hangon, de a mondatot még némi mutogatással is nyomatékosította, majd a nővel együtt a nővérpult alá buktak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése