Beckett és Castle elnémult a jelenet láttán. Bár egy szót sem értettek abból, amit Füredi mondott, de a nyomozó tekintete semmi jót nem ígért. Annál inkább meglepődtek, amikor a férfi angolul szólalt meg.
- Nyúljon a kabátom belső zsebébe!
Füredi az egyik kezével továbbra is a falhoz szorította a fickót, a másikkal pedig a kabát zsebében kotorászott.
- Ott csikis vagyok – mondta a „hajléktalan” vigyorogva.
- Látom, humora az van! Egyáltalán hogy bírja ezt a hőséget ebben a kabátban?
- Tényleg nem egy leányálom…
Mindeközben Sophie egy bőrtokot húzott elő. Kinyitotta. Mikor meglátta a tartalmát, önkéntelenül is káromkodott egyet magyarul. Majd észbekapott, és újra angolra váltott.
- Az van a homlokomra írva, hogy „civil rendőrök ide”? – kérdezte némi iróniával a hangjában, miközben elengedte a férfit, aki azonnal masszírozni kezdte a csuklóját.
- Nem tudom Szivi, de megnézhetem ha… – a mondatot viszont nem sikerült befejeznie, mert ahogy Füredi felé fordult, elakadt a nő lábában, és akkorát vágódott, mint az ólajtó.
- Ezt a Sziviért… – kacsintott a háttérben kuncogó Beckettre, és ekkor pillantotta meg, amint Castle éppen szorgalmasan ír egy jegyzettömbbe – A barátja meg mit csinál? – kérdezte meglepetten.
- Szerintem csak a következő könyvéhez jegyzetel…
- „Ezt a Sziviért…” – mormolta Castle, majd látványosan egy pontot biggyesztett a jegyzetlapra.
- Igen jegyzetel…
Füredi csak megcsóválta a fejét.
- Mondja már! – hívta fel magára ismét a figyelmet a „hajléktalan”, miközben feltápászkodott a földről – Mi árult el?
- A cipője... Eredeti Nike. Ráadásul igen jó állapotban egy hajléktalanhoz képest.
- Na igen! A cipőmre mindig is adtam. Egyébként nem sokan vették volna észre… – nézett elismerően Füredire, aki csak egy biccentéssel köszönte meg a bókot – Had mutatkozzam be! – nyújtotta a kezét a nő felé – Adam Doyle, Interpol.
- Remek! Más már nem is hiányzott a nemzetközi együttműködéshez! – tört ki Sophie, de azért elfogadta a kézfogást – Füredi nyomozó vagyok Magyarországról.
- Ez kezd egyre jobb lenni… – mondta izgatottan Castle. Cserébe a két nőtől csak szúrós pillantást kapott.
- Kedvelem magát… Öhm… – rázott kezet az íróval is Doyle.
- Rick. Rick Castle, író. Ő pedig Kate Beckett a NY-i rendőrségtől.
- Mit szólnának, ha egy kicsit kellemesebb körülmények között beszélgetnék tovább? Ez a hőség elviselhetetlen, főleg ebben a göncben – mutatott végig a ruháján.
***
A csapat egy, a még a XIX. század elején épült házba lépett be, melyen látszott nem régen lett felújítva. Az ódon falaknak köszönhetően a kinti hőség egyáltalán nem volt érezhető, és a hűsítő levegő mindannyiukat jóleső érzéssel töltötte el. A tágas belső tér minden lépésüket visszhangozva verte vissza, miközben a csapat Doyle-t követve, szótlanul haladt előre.
Castle-nek fogalma sem volt, hova tartanak. Már az utcáról megcsodálta az építészet eme műremekét, de a ház belseje legalább olyan csodálatos volt. A magas boltívek, a korinthoszi oszlopfőkkel díszített tartóoszlopok és a faragott díszítések lélegzetelállítóak voltak. Rick ismét az előttük haladó Doyle-ra emelte a tekintetét, és ekkor megpillantotta az úti célt. Az egyetlen dolgot, ami igencsak kirívó volt a XIX. század eleji stílusból. Egy huszonegyedik századbeli lift.
Beszálltak. A kezelőpultból nyilvánvalóvá vált, hogy háromemeletes az épület, plusz volt egy parkoló szint is. Doyle a 2. emelethez tartozó gombot nyomta meg.
Amint kinyílt a lift ajtaja, hangok kavalkádja fogadta őket, amely fülsüketítőnek hatott a korábbi csendhez képest. Folyamatos csipogás, szófoszlányok, gépelés és a számítógépek processzorának halk zümmögése. A terem közepén egy óriási kivetítő volt elhelyezve, amelyen – vélhetően az egyik computerhez kapcsolódóan – folyamatos adatok halmaza futott végig. A teremben legalább tizenöt számítógép sorakozott, amelyek mindegyikénél egy-egy Interpolos kolléga dolgozott.
- Ez a bécsi központja az Interpolnak – magyarázta Doyle, miközben az álruhájához tartozó inget és kabátot a hozzásiető beosztott felé hajította, aki cserébe egy tiszta inget és nyakkendőt hozott – Jelenleg a közelgő nagykutyák találkozóját tartjuk szemmel, ill. próbálunk meg minél több információhoz jutni az utcán…
- Mit tudnak eddig? – kérdezte Beckett.
- Nem sokat… – gombolta be az ingét – Annyit, hogy holnap lesz, de hogy hol és mikor arról fogalmunk sincs. Három helyszín is szóba jöhet, de nincs akkora kapacitásunk, hogy mindegyiket szemmel tartsuk… Szóval valahogyan muszáj szűkíteni a kört… Maguk mit tudnak?
- Mit kapunk cserébe? – kérdezte Füredi karba tett kézzel, még mielőtt Beckett válaszolhatott volna.
- Látom nem ejtették a feje lágyára. Mit szeretne?
- A csapatának az egyenrangú tagjai akarunk lenni… Igen, még ő is – kapta el a férfi Castle-re vetett pillantását – Ill. sikeres akció esetén mind a NY-i, mind pedig a magyar rendőrséget elismerés, és ezalatt a nyilvánosságot értem, illeti meg. Legfőképp, mivel gondolom, maguk is Manuelli skalpját akarják, ennél fogva egyik rendőrségnek sem fogják átadni az emberünket, ha elkapjuk.
- Okos kislány… Túlságosan is… – Doyle szünetet tartva mérlegelte a lehetőségeit. Kevés idejük volt, és még annál is kevesebb információjuk. Nem szeretett alkudozni, de rá kellett döbbennie, hogy ebből a helyzetből ő csak rosszul jöhet ki – Rendben! De csakis azzal a feltétellel, hogy én vagyok a főnök, és minden esetben azt csinálják, amit és amikor mondok. Megértették?
Egyöntetűen bólintottak. Beckettnek mindeközben azon járt az esze, hogy ebben az ügyben túlságosan is gyorsan változnak a hatáskörök.
- Tehát mit tudnak?
- A találkozó a Falkestraße-n…
- Fleischer éttermében lesz – fejezte be Adam, miközben a nyakkendőjét kötötte meg – Az volt az egyik tippünk… Hallottátok srácok! – szólt a legközelebbi számítógépeknél ülő kollégáknál – Kérek minden információt, amit a helyszínről és a környékéről össze tudtok szedni. Tudni akarom, honnan van az étteremre a legjobb rálátás, ill. merre lehet észrevétlenül és gyorsan eltűnni. Mit tudnak még? – fordult ismét a Fürediék felé.
- Valószínűleg Sakál ki akarja használni, hogy egy helyen lesz három maffiafőnök, és Manuelli parancsára kiiktatja őket…
- Igen, ezt mi is tudjuk…
- Azt viszont nem – folytatta Füredi – hogy a napokban Sakál fizetett egy piti kis gengszternek, hogy szerezzen neki egy távcsöves puskát.
- Tehát távolról fogja célkeresztbe venni őket…
- Nem hiszem – kapcsolódott be Beckett is a beszélgetésbe.
- Miért is?
- Csak mert nem illene a profiljába – mindenki várakózóan nézett rá, mire folytatta – Az Ebbers féle gyilkosságból arra következtetek…
- Ki azaz Ebbers?
- Egy professzor, akit Sakál NY-ban megölt – válaszolta Füredi.
- Tehát – vette vissza a szót Beckett – abból arra következtetek, hogy alapos, és semmit nem bíz a véletlenre. Egy lövés a szívbe, ami azonnali halált okoz. Biztosra megy.
- Igen, és?
- Tegyük fel, hogy távcsöves puskával megkeresi a legjobb rálátást biztosító helyet az étteremre. Még ha a legjobb lövészek közé tartozik, akkor is egyszerre csak egy emberrel tud végezni, a többit csak megriasztja…
- Kate-nek igaza van – lépett közelebb Castle is – Egyszerűen nem fér bele. A fegyvert újra kell tölteni, és az is időbe telik. És ha a legjobb és leggyorsabb puskáról is van szó, akkor is veszít legalább három másodpercet. És ez már bőven elég a másik két, még életben lévő maffiafőnöknek, hogy fedezéket keressen.
- Mire tippel, mit fog csinálni? – kérdezte Doyle, és az arcán egyértelműen látható volt, hogy érdekli Beckett okfejtése.
- Nem tudom… De ha a helyében lennék, akkor biztosan nem ezt a módszert választanám – elgondolkodott – Inkább valami hatásosabbat választanék…
- Esetleg méreg? – vetette közbe az egyik technikus, de amikor megpillantotta főnöke arckifejezését, nyakát behúzva inkább ismét elmerült a számítógépében.
- Hmm… – Beckett mérlegelte a hallottakat – Nem hiszem. Meg is mondom miért! r magában az igen nagy nehézséget jelent, hogy bejusson egy olyan étterembe, ahol három klán testőrei fogják védeni a „keresztapákat”. De ezt a problémát tegyük félre, és vegyük úgy, hogy sikerül átjutnia az őrségen… Akkor is kérdés, hogy mibe teszi a mérget? És a legfontosabb…
- Hogy mivel biztosítja, hogy a célszemélyekhez kerüljön? – fejezte be a gondolatmenetet Castle.
Doyle és Füredi meglepetten nézett össze, Kate viszont csak mosolygott rajtuk. Szerette, amikor az íróval egy hullámhosszon vannak.
- Tehát a méreg is kilőve – vonta le a következtetést Adam – Mi marad?
- Egyetlen olyan lehetőség van, ami elég hatékony. Mondhatni bombabiztos… – mondta Füredi.
- Nem… Azt csak nem próbálná meg…
- Miért? – kérdezett vissza Sophie – Hatékony? Igen. Végez mindhárom emberrel? Még szép, és nem csak velük.
- De hogy helyezi el a bombát?
- Egyszerű – válaszolta Beckett – Nem kell több mint tíz perc. Bemegy, lerakja a bombát, és kijön…
- De hogyan jut be?
- Azt szerintem megoldja… Villanyszerelőnek, gázszerelőnek vagy szállítónak öltözik, és beengedik. Ráadásul a gyors és sikeres munka esetén, senkinek nem fog feltűnni, hogy egy idegen bent járt.
- Detonáció?
- Időzítővel – vágta rá Castle.
- Lehet – nézett rá Kate – De én inkább arra tippelnék, hogy tisztes távolból megfigyeli az eseményeket, és saját maga indítja el. Biztos akar lenni abban, hogy mind három „keresztapa” ott van.
- Csak nem arra gondol – kérdezte Doyle – hogy azért vette a puskát, hogy azzal indítsa be a bombát?
- Nem! Ahhoz nagyon jó lövészállást kell találnia, és az sem mindegy hova teszi a bombát. Én inkább egy kishatósugarú távirányítóra gondolok…
- Igen, ebben van ráció… És mit tehetünk ebben a helyzetben?
- Nekem van egy ötletem… – mosolyodott el szélesen Beckett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése