Sophie letette a telefont, és a sofőrhöz – Doyle egyik emberéhez – fordult.
- Tudja merre van a Via Pontina Nouva – a férfi csak bólintott.
- Akkor padlógázzal hajtson!
A sofőr a parancsnak eleget téve tövig nyomta a gázpedált, és szlalomozva haladt az előttük sorakozó olasz autók kavalkádjában. A következő csomópontnál látható végeláthatatlan autósor láttán mind Sophieból, mind pedig a sofőrből egyszerre tört ki a káromkodás. Míg a férfi angolul mondta a magáét, addig Füredi magyarul szidta az olasz közlekedést.
A férfi hátsó ülésen található villogóért nyúlt, majd a leengedett ablakon keresztül a kocsi tetejére helyezve bekapcsolta a megkülönböztető hangjelzéssel együtt. Lassan elkezdett megnyílni előttük a sor.
Sophie az előttük lévő utat figyelte, reménykedve hátha egy kis lélegzetvételnyi útszakaszhoz jutnak, és végre meg tudnak lépni a forgalomtól. Mindeközben idegesen rázta a lábát. Rossz előérzete volt, és sehogy sem tudott tőle szabadulni.
Végre kiértek Rómából, és ráfordult a Via Pontina Nouva-ra.
- Kapcsolja ki a megkülönböztető jelzést!
- Tessék? – hökkent meg az ügynök.
- Jól hallotta! – válaszolta határozottan Füredi – Sem hang, sem pedig fényjelzés. Nem akarom felhívni magunkra a figyelmet!
- Értettem, Asszonyom! – és már kapcsolta is ki megkülönböztető jelzéseket, végezetül visszadobta a hátsó ülésre a villogót.
Már vagy tízperce hajtottak a Via Pontina Nouva-n, amikor Sophie megpillantotta a Fordot egy fára csavarodva, és néhány méterrel előtte pedig ott állt egy Volvo, mellette pedig Sakál. A férfi a fegyvert továbbra is a kezében tartva indult el az összetört kocsi felé.
- Hajtson tovább! – utasította ismét Füredi az ügynököt.
- Tessék?
- Magának tényleg mindent kétszer kell elmondani?! – forgatta a szemeit – Egyből kiszúrna minket, ha most megállnánk.
Az ügynök megrázta a fejét, de teljesítette a parancsot, továbbhajtott. Ötszáz méterrel később Füredi megállítatta az autót, és kiszállt, de még mielőtt becsukta volna a kocsi ajtaját, még visszaszólt az ügynöknek.
- Hívjon mentőt! Aztán pedig adja meg a pontos helyzetünket Doyle-nak. Végezetül maradjon a kocsiban! Nem kockáztathatjuk az amerikai kollégák életét! Megértette? – nézett jelentőségteljesen a férfira, aki csak bólintott, bár az arcára volt írva, hogy nem ért egyet Füredivel.
Sophie nem foglalkozott vele, csak becsukta az ajtót. Elővette a fegyverét, majd a föld felé tartva, testtartását kicsit meggörbítve indult el a Ford felé, vagy legalábbis afelé, ami még maradt belőle. Sakál háttal állt neki, ami az ő malmára hajtotta vizet. A férfit annyira lekötötte a beszéd – vagy legalábbis Füredi úgy vélte, hogy beszéd – hogy nem nézett a háta mögé. „Öreg hiba” – mosolyodott el, de a következő pillanatban már nem volt kedve mosolyogni. A férfi felemelte a fegyverét, és célzott.
Sophie szitkozódott egy sort magában, majd megállt. Bőven lőtávon kívül esett a fickó, ráadásul élve kellett elfogni, és mindennek tetejében még időben le kellett kapnia, különben Beckett is meghal. „Hogy én minek is keltem fel ma” – gondolta, miközben a férfira célzott. A homloka gyöngyözött az izzadtságtól, és érezte, amint lassan néhány csepp végiggördül az arcán. Elmondott egy miatyánkot – aminek csak az első sora jutott az eszébe – majd meghúzta a ravaszt…
***
Kate egész testét átjárta a fájdalom, mely a bal vállából szinte sugárban indult ki. Érezte, ahogy a golyó okozta sebből lassan szivárogni kezd a vér. Automatikusan a sebhez kapott, és most már az ujjain is érezte a meleg és ragacsos vért. Nem fért a fejébe, hogy Sakál, hogyan hibázhatta el a lövést, ráadásul közvetlen közelről. Egy magyarázatot tudott csak. A férfi játszik vele. Nem akarta megadni neki azt, amire annyira vágyott, hogy a szemében lássa a fájdalmat és a rettegést. Ezért továbbra sem nyitotta ki a szemét.
- Jól van? – kérdezte egy női hang, amit az adott pillanatban nem tudott hova tenni.
Végre kinyitotta a szemét, és bár kissé homályosan, de látta, amint Sophie – akiből hirtelen kettő is akadt – arccal a földön fekvő férfi kezeit hátra rántja, majd az övén lévő karperecért nyúl, és megbilincseli. Beckett még mindig nem tért teljesen magához, és inkább a vállán lévő sebet kezdte el vizsgálgatni.
- Már másodszor. Remélem, számolja! – nézett Beckett szemébe Sophie, miután felállt Sakál mellől. Ez az egy mondat azonnal magához térítette Kate-t.
- Jöhetett volna előbb is – vágott vissza, miközben ismét a biztonsági övét kezdte el rángatni – Esetleg, még mielőtt rám lőtt…
- Inkább örüljön, hogy nem magát találtam el! Bőven lőtávolságon kívül voltam… Hogy érzi magát?
- Mint akit meglőttek?! – Füredi erre csak égnek emelte a tekintetét – Az istenit! – rántott egy utolsót Kate a biztonsági övén, amivel csak azt érte el, hogy a vállát ért sérülés, még jobban hasogatni kezdett – Beragadt!
- Mindjárt jön az erősítés, és kiszabadítjuk magukat… – végignézett az összetört Fordon – Látja! Tudtam én, hogy a maguk kocsijával kell jönnünk – mosolyodott el, mire Kate-nek csak egy fájdalmas fintorra futotta.
- Mi… Mi történt? – kérdezte elhaló hangon és igencsak kótyagosan Castle.
Beckett azonnal felé fordult, és egy hatalmas kő esett le a szívéről, amint látta, hogy szerelme kezd magához térni.
- Mindkettőnket meglőttek…
- Maga olyan, mint Csipkerózsika – vágott közbe Füredi, és nézett a férfira, miközben alig bírta elrejteni a szája szegletében bujkáló mosolyt – A legjobb részt mindig átalussza.
Kate-ből, részben a megkönnyebbüléstől, részben pedig Sophie megjegyzésétől kitört a nevetés, amihez a magyar nyomozó is csatlakozott. Castle viszont csak értetlenül bámult a párosra.
Egy órával később Doyle és csapata is megérkezett, és addigra már Beckettet és Castle-t is egy mentőben ápolták. Sophie a vállát a mentő ajtajának vetve álldogált mellettük. Sakált néhány perccel korábban – miután ellátták a lövés okozta vállsérülését – beültették az egyik Interpolos autóba, és az olasz központba szállították, ahol majd a kikérdezésre is sor fog kerülni.
Doyle tajtékozva lépett melléjük.
- Mi a fenét műveltek?
- Elkaptuk Sakált? – kérdezett vissza gúnyosan Sophie.
- Maga csak maradjon csöndben! – Füredi elkerekedett szemmel nézett rá – Igen, jól hallotta! Arról volt szó, hogy maguk Sakált tartják szemmel. Erre maga elválik a többiektől?!
- Valóban azt mondta, hogy Sakált kell figyelnünk – vágott vissza Füredi, és nem kevesebb hévvel, mint Doyle – De egy szóval sem mondta, hogy együtt kell maradnunk, és nem mozdulhatunk egymás mellől.
- De… – akadt el a férfi szava.
- Ráadásul, ha én is a kocsiban maradok, akkor már mindhárman alulról szagolnánk az ibolyát és akkor, amiatt főhetne a feje.
- Miért vált el Beckett nyomozótól és Mr. Castle-től? – váltott témát Doyle, látván, hogy ezt a szócsatát elvesztette.
- Mert Sakál Manuellivel találkozott, és úgy véltem, mivel Beckett nyomozóék szemmel tartják Sakált, én megnézem, hova tart Manuelli.
- És?
- És semmi. Néhány perccel később elvesztettem a tömegben.
- Remek. Semmi értelme nem volt az egésznek…
- Azt nem mondanám – vágott a szavába Füredi, miközben a telefonjáért nyúlt – Ezen talál néhány fotót, amin Manuelli is rajta van – dobta a mobilt Doyle felé, akit bár váratlanul ért a mozdulat, azért sikerült elkapnia a készüléket – Plusz elkaptuk Sakált…
- Jár egy jó pont – mondta Adam, miközben a képeket nézegette a mobilon – Megyek, és kikérdezem Sakált…
- Én akarom – szólt közbe Beckett, mire Sophie is és az ügynök is felé kapta a fejét.
- Azt nem engedhetem…
- Kétszer is meg akart ölni! – szabadította ki magát a mentős kezei közül Kate – Én akarom csinálni!
Doyle Füredire nézett, aki csak megvonta a vállát. A férfi a mentőshöz fordult.
- Hogy van a nyomozó?
- Lőtt seb a bal vállán – tájékoztatta a mentős – A golyó komolyabb sérülés okozása nélkül távozott. Egy enyhébb agyrázkódást is elszenvedett, de ettől eltekintve semmi komolyabb…
- Mennyi idő alatt tudja ellátni a sérülést.
- A sebet már kitisztítottam. Már csak kötözni kell, azután elmehet. De mindenképpen kell néhány napon belül egy kontroll, hogy nem fertőződött-e el a seb.
- Rendben – nézett Beckettre Doyle – Csinálhatja. De ha nem bírja, azonnal szól. Megértette?
- Igen.
- Én is megyek – jött meg Castle hangja is.
- Na ő az, aki nem megy sehová, ha csak nem a kórházba – vágott közbe a mentős, aki a kérdő tekinteteket látva, folytatta – Több zúzódás deréktől lefelé, plusz a mellkason is. Két repedt borda, amihez még egy enyhébb agyrázkódás is párosul. És ha mindez nem lenne elég, még mindig van egy golyó a jobb karjában.
- Akkor ez eldöntetett – indult el a kocsija felé Doyle – Mr. Castle irány a kórház.
- De…
- Nincs semmi de, Rick – simított végig a férfi kisfiúsan sértődött arcán Kate – Ilyen állapotban nem jöhetsz a kihallgatásra, ráadásul nem is bírnád – és egy csókot adott szerelmének – Ígérem, utána mindent elmesélek!
***
Kate a tükörablak mögül figyelte, ahogy Sakál nyugodtan ül az asztal mellett, ép kezét az asztalon pihentetve. Bal vállán hatalmas kötés jelezte, hogy Füredi nyomozó igazán jól ért a fegyverekhez, amiért Beckett ebben a pillanatban igencsak hálás volt.
- Készen áll? – kérdezte Doyle.
- Igen – indult a kihallgató felé Beckett.
- Ne feledje, amint úgy érzi, nem bírja, nyugodtan abbahagyhatja.
Kate csak bólintott. Az ajtóhoz érve mély levegőt vett, majd lenyomta a kilincset.
- Ni csak ki van itt? – vigyorgott a férfi a nyomozóra – Hogy van a válla? – nézett végig Kate felkötött kezén.
- Köszönöm jól. És a magáé?
- Nem panaszkodhatom… A barátnője pocsék lövész… Ennyivel elvéteni a fejemet…
- Tudja, Füredi nyomozó pontosan a vállát célozta. Szóval, ha a feje lett volna a célpont, akkor most nem csevegnénk itt, mint két régi jó ismerős – Beckett figyelte Sakál reakcióját, de a férfi nem mutatott sem félelmet, sem pedig ijedtséget. „Kemény ellenfél” nézett végig rajta elismerően.
- Akkor viszont elismerésem a nyomozónak! – dőlt hátra a székében.
- Tegyük félre ez a baráti jó modort, és nézzük a maga elleni vádakat – nézett mélyen a férfi szemébe, aki állta a tekintetét – Megölte Ebbers professzort…
- Nincs semmi bizonyítéka!
- Téved! – mosolyodott el Kate – Maga vallotta be, pont azelőtt, mielőtt meg akart ölni engem is.
- Azok pusztán csak szavak…
- Úgy gondolja? – Beckett a zsebébe nyúlt, előkapta a telefonját, kikereste az egyik fájlt, és megnyomta a lejátszás gombot – Akkor ezt hallgassa meg!
Sakál figyelmesen hallgatta a hanganyagot, és ahogy teltek a másodpercek, úgy olvadt le a vigyor is az arcáról. Amikor véget ért a felvétel, Kate ismét a telefonért nyúlt, és kikapcsolta azt.
- Tudja az első dolgom, amikor egy új telefont veszek, hogy beállítsam gyorsfunkcióként a hangfelvevőt – a férfi szemébe nézett – Csak hogy egyértelművé tegyem! Nem a fegyverem kerestem akkor a kocsiban!
- És mit akar most tenni? – keményedett meg a férfi tekintete – Lecsukat pár évre?
- Oh, legalább életfogytiglanra!
- Na persze – nevetett fel hidegen a férfi.
- Egy gyilkosság, egy gyilkossági kísérlet egy rendőr ellen, és egy robbantás. Szerintem ez bármelyik bíróságnak elég az életfogytiglanihoz.
- Milyen robbantás? – adta az értetlent Sakál.
- Ne nézzen hülyének minket! – csattant a Beckett hangja – Pontosan tudjuk, mit művelt Bécsben.
- Akkor csukasson le – hajolt előre Sakál. Tudta, hogy ebből a helyzetből jól már nem fog tudni kijönni.
- Mindennek ellenére, beleértve azt is, hogy meg akart ölni, segíthetek magának.
- Mégis hogyan?
- Meséljen Manuelliről!
- Nem vagyok spicli!
- Feltételezem inkább lesz besúgó, semmint halott ember.
- Ezt meg hogy érti?
- Tudja, abban a robbantásban nem halt meg senki. Legfőképpen nem a keresztapák.
- És ezt el is higgyem?
- Tudtunk a tervéről, és rendeztünk magának egy kis színdarabot – mosolyodott el Beckett – Ha már itt tartunk, hogy tetszett az előadás? Remélem élvezte, mert az volt a főpróba és premier egyben, és nem lesz ismétlés.
- Na persze – dőlt hátra ismét Sakál, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán – Ne nézzen hülyének!
- Akkor most mesélek egy kicsit… – nyúlt az előtte lévő üres szék után, megfordítottam, majd elhelyezkedett a férfival szemben, végül ép kezét a szék támlájára helyezte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése