Beckett egyenesen a kihallgatóhoz ment. Lenyomta a kilincset, de hirtelen megtorpant. Már idejét sem tudta, mikor lépett ebbe a terembe egyedül… Castle nélkül… „Az isten szerelmére” – korholta saját magát – „Nem lehet, hogy mindenről ő jusson az eszembe. Ha így folytatom, akkor még a végén át kell helyeztetnem magam”. Mély levegőt vett, majd belépett a szobába.
- Jó napot, Mr. Welles. Kate Beckett nyomozó vagyok, és feltennék néhány kérdést Sam Parker meggyilkolásával kapcsolatban – Beckett kihúzta a széket az asztal mellől és leült a férfival szemben.
- Szerintem rosszul tájékoztatták – mosolyodott el Mr. Welles – Én azért jöttem, hogy segítsek megtalálni Sam, aki egyébként a nevelt lányom, gyilkosát.
- Ön nem George Welles? – kérdezte meglepettséget színlelve Beckett. Esposito korábban már tájékoztatta, miszerint Wellesnek fogalma sincs, hogy gyanúsítottá lépett elő.
- De, én vagyok, de mint mondtam…
- És nem tartóztatták már le két alkalommal molesztálási váddal?
- Tudtommal bizonyíték hiányában ejtették ellenem a vádakat – válaszolta a férfi, de már nem mosolygott.
- Valóban ejtették, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne bűnös…
***
Ryan és Esposito mindeközben a tükörablak másik oldalán követték figyelemmel az eseményeket. Kevin szokásához híven a szobában álló kis szekrény szélén üldögélt, míg Javier közvetlenül az ablak mellett, fejét kezének támasztva álldogált.
- Szerinted mi történhetett Beckett és Castle között? – kérdezte Ryan elvonva Esposito figyelmét a kihallgatásról.
- Nem tudom – fordult szembe társával Javi – De nagyon komoly vita lehetett, mert amikor Castle-lel beszéltem, nekem nagyon úgy tűnt, hogy nem szándékozik visszajönni – majd rövid szünet után tette csak hozzá – Vagy legalábbis jó hosszú ideig nem.
- Szerinted Castle elviszi a kávégépet?
- Neked komolyan ez lenne a legnagyobb problémád? Hogy nem tudsz majd kávét inni? – kérdezte szánakozva Esposito.
- Nem, persze, hogy nem – válaszolta sértődötten Ryan – csak akkor talán visszajönne a Kapitányságra, és akkor talán Beckett hajlandó volna vele beszélni.
- Hát, ha el is viszi, biztosan nem személyesen – vetett még egy lesújtó pillantást társára, majd ismét a kihallgatásra koncentrált.
***
Beckett érezte, hogy a férfi azt latolgatja, vajon mennyit tudhat. De még nem állt szándékában kiteregetni a lapjait. Várt a megfelelő pillanatra.
- Mesélje el nekem, kérem Mr. Welles, mit keres itt New Yorkban? Mármint Ohio elég messze van.
- Most csak viccel velem, igaz? – kérdezte a férfi kissé ingerülten – Az imént mondtam, hogy azért vagyok itt, mert értesítést kaptam, miszerint megtalálták rég elveszettnek hitt nevelt lányomat.
- Tényleg? – kérdezett vissza Beckett, s közben az asztalon az aktáit lapozgatta, és a kelleténél hosszabb ideig babrált a papírjaival – Á, meg is van – színlelt tovább Kate – Ezek a felvételek a reptéren készültek, amint éppen NY-ba érkezik – tolta Welles elé a fotókat.
- Na és? – még csak rá se pillantott a képekre – Ha jól tudom, akkor három módon lehet egyik helyről a másikra jutni. Repülővel, busszal vagy autóval. Tudtommal egyiket sem tiltja a törvény.
- Valóban igaza van, nem tiltja a törvény. De hazudott, amikor azt mondta, hogy csak az értesítésünkre érkezett a városba – csapott le Beckett a gyanúsítottra, mint héja az áldozatára – Nézze a dátumot a fotók jobb felső sarkában, már két hónapja NY-ban tartózkodik – az ujjával rámutatott az időpontokra, ezzel is nyomatékot adva szavainak.
- Ez sem bizonyít semmit – mondta a férfi, de már nem volt annyira magabiztos, mint az elején.
- Nem, valóban nem. De hazudott nekem. És ez egy sor új kérdést vet fel bennem. Kezdve ott, hogy vajon miért is szökött meg 2004-ben a nevelt lánya magától és az anyjától?
- Mint már azt a másik két nyomozónak is említettem, az apja halála óta kezelhetetlen volt az a kölyök.
Beckett észrevette, hogy megváltozott Welles modora. Eddig milyen szívélyesen beszélt a ’nevelt lányáról’. Most már viszont csak kölyök volt. Ugyanakkor nem adta a jelét a felfedezésnek, továbbra is közönyös maradt. Felállt, úgy folytatta a kihallgatást.
- Nos, nekem más a véleményem. Szerintem maga molesztálta a lányt, Mr. Welles. De volt egy pillanat, amikor betelt a pohár, és elszökött, hátrahagyva régi életét és persze magát – várta az elmondottak hatását, de a férfi csak hallgatott, így folytatta – Maga nem tudta ezen túltenni magát, és addig kereste, míg megtalálta. Talán újra csak ’szeretni’ akarta, de Sam már nem hagyta magát. Sőt megfenyegette, hogy feljelenti. Így nem tehetett mást, megölte őt.
- Ez csak feltételezés – vetette oda a nyomozónak Welles, de egyértelműen az idegesség jeleit mutatta.
- Gondolja? – kérdezte Beckett – Tudta, hogy Sam naplót vezetett? – egyértelműen megfeszült a hír hallatán Welles – És képzelje, mindent leírt.
Kate kihasználta, hogy a fickó nem tudott a naplóról.
- Azokat a szörnyű éjszakákat… És azt is, hogy soha senkinek nem mondta el, hogy maga molesztálta. Itt követte el a hibát. Kár volt öngyilkosságnak álcáznia. No és az a búcsúlevél?! Nagy butaság volt. Senki más nem tudhatott a dologról, így adja magát, hogy maga ölte meg őt.
- Ha valóban naplót írt – válaszolt gúnyosan a férfi – akkor más is elolvashatta, és akkor már nem csak én tudhattam, hogy 16 éves korában megkívántam azt a fruskát!
„Megvagy te szemét disznó” – azzal az asztalra csapott Beckett, és farkasszemet nézett Wellessel.
- Szóval elismeri, hogy molesztálta?
- De hiszen az előbb azt mondta, hogy a naplójában mindent leírt azaz álszent némber – Welles kezdett egyre nyugtalanabbá válni.
- Nos tudja, valóban írt, de csak annyit, hogy ’George’, így nem gyanúsíthattuk még meg magát. De az imént beismerte, szóval…
- Ez még mind semmi. Nincs semmi a kezében – vágta a nyomozó képébe az igazságot Welles, próbálva visszanyerni a lélekjelenlétét és nyugalmát. Nem sok sikerrel – Ez még nem jelenti azt, hogy én öltem volna meg. És most, ha nem haragszik, távoznék – azzal felpattant a székből, és elindult az ajtó felé.
- Álljon csak meg, Mr. Welles – szólt a férfi után Kate – Milyen szép az öve. Egyedi darab?
- Igen, 3 évvel ezelőtt nejem csináltatta a születésnapomra. Miért?
- Csak mert a csattja pont olyan alakú, mint amilyen Sam nyakán a bevérzés… – és Beckett tudta, hogy a markában van Welles.
***
- Szép munka! – dicsérte meg a csapatot a Gates kapitány – Beckett ne feledje a papírmunkát, ha jól emlékszem, még a múltkoriból is van lemaradása – azzal már ment is az irodájába.
- Tényleg szép volt fiúk – ismételte meg a dicséretet Beckett is – Esposito, örülök, hogy hallgattál a megérzésedre.
- Az igazság az – fogott bele a magyarázatba Javier – hogy Castle hívott, hogy olvasta a naplót, és abból az derült ki, hogy Sam nevelőapja több akart lenni szimpla apánál…
Beckett már nem hallotta a folytatást. „Castle, még mindezek után is segít… Istenem, hogy én mekkora hülye vagyok” – csak ez az egy mondat zakatolt a fejében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése