Beckett még mindig a földön feküdt. Sajgott minden porcikája, de a dermedtségtől mozdulni sem tudott. „Castle?!” – volt az első értelmes gondolata, de közben jeges rémület járta át – „Könyörgöm, ne…” – azzal legyűrte az egész testét megbéklyózó bénultságot, és benyúlt a kabátja zsebébe. Percekig tartott, mire sikerült előhalásznia a telefonját. Reszkető kézzel hívta a 911-et.
- 911. Miben segíthetek?
- Elgázoltak egy rendőrt – remegett a hangja – 72-dik és a 80-dik utca sarkán, azonnal küldjenek egy mentőt.
Miközben letette a telefont, még bevillant neki, hogy hányszor, de hányszor mondta Castle-nek „Te író vagy, nem pedig zsaru”. Máskor mosolygott volna a helyzet abszurdságán, most szeme mégis megtelt könnyel. „Ha azt hiszik, hogy rendőr, akkor jobban sietnek” – gondolta elszorult szívvel, és feltápászkodott az úttestről. Összeszedte minden erejét, és odabotorkált a földön fekvő férfihoz. A látvány sokkoló volt. Mindenütt csak vér… Leguggolt, és megnézte a pulzusát. Gyengén, de még vert a szíve. „Tehát csak eszméletlen” – vonta le a következtetést Beckett, és mázsás súly esett le a szívéről.
- Castle! Hallod? Térj magadhoz – szólongatta aggódva a férfit, s közben az arcát ütögette, hogy életet leheljen belé.
- Beckett?! – szólalt meg alig hallhatóan Castle, és résnyire nyitotta a szemét.
- Hála istennek – sóhajtott fel megkönnyebbülten Beckett.
- Beckett, én… annyira… sajnálom... – minden egyes szóért úgy kellett megküzdenie – hogy… eddig…
- Cssss – tette Kate óvatosan az ujját a férfi szájára – tartalékold az erőd!
De Castle már nem hallotta az utolsó szavakat. Megint elvesztette az eszméletét. Beckett ismét a pulzusát vizsgálgatta. Érezhetően gyengébb volt. Leült a földre, és magához ölelte a szeretett férfit, és el-elcsukló hangon, kétségbeesetten szólongatta.
- Castle! Térj magadhoz, hallod?! Ne merj itt hagyni! – egy könnycsepp gördült végig az arcán – Szeretlek! – suttogta elhaló hangon a férfi fülébe – Hallod Castle?! Én is szeretlek! – azzal még szorosabban zárta karjaiba, és közben ütemesen előre-hátra ringatózott.
Néhány perccel később már hallani lehetett a közeledő mentő szirénáit.
***
Beckett a kórház várótermében ült. Még mindig egész testében remegett. Végignézett magán, és csupa vér volt az inge mindenütt. „Nem láthatnak így” – suhant át az agyán, azzal remegő kézzel vette fel Ryan zakóját, amit még társa korábban felajánlott.
Martha és Alexis úton volt. Esposito, Ryan és Lanie már rég megérkeztek. Nem kérdeztek semmit, és ezért hálás volt nekik. Nem tudott volna egyetlen értelmes mondatot sem kipréselni magából. A mentőben Castle háromszor is összeomlott, és most már pontosan tudta, mit érezhetett egy évvel ezelőtt a férfi, amikor őt lőtték meg. Az aggodalomtól majd eszét vesztette. „Erősnek kell lennem” – és visszafojtotta az előtörni készülő könnyeit.
Gyors léptek zaját hallotta a bejárat felől. Felnézett. Martha és Alexis sietett feléjük. Kate felállt. Fogalma sem volt, mit mondhatna nekik. Martha megállt Espositoéknál, de Alexis egyenesen Becketthez ment, és nekirontott.
- Ez mind miattad történt… Csak téged akart megvédeni… – ordította magán kívül, s közben ütötte a nyomozónőt, ahol érte.
Kate nem mozdult, még csak meg sem próbált védekezni. Alexis pont azt mondta ki, amit ő maga is érzett, és ezért nem tudta őt kárhoztatni. Esposito ugrott oda, és fogta le Alexist, aki mindennek ellenére tovább rúgkapált és kiabált.
Tudta jól, hogy nem Beckett hibája. Hogy az apja felnőtt, és saját maga hozza a döntéseit. De félt, rettenetesen félt attól, hogy elveszítheti azt az embert, aki a világon a legfontosabb neki. Így minden félelmét Kate-re zúdította, az egyetlen emberre, aki nem volt hajlandó észrevenni, hogy mindennél többet jelent az apja számára.
- Mindenki azt hiszi, hogy Apa csak egy nemtörődöm nőfaló, aki csak magával törődik – s közben könnyek csordultak végig az arcán – Pedig ez nem igaz! Ez csak a felszín. Ő így védekezik a világ ellen. Az ellen, hogy megbántsák. És ha valakit szeret, akkor azt teljes szívéből, igazán szereti. És téged szeretett, Kate…
Martha hirtelen ott termett és magához ölelte unokáját. Alexis válla rázkódott a zokogástól, és Martha szemében is könnyek csillogtak.
Beckett még jó ideig nem mozdult, csak állt megkövülten. Majd észrevette, hogy még mindig reszket, így gyorsan visszaült a székébe, még mielőtt a lábai felmondták volna a szolgálatot.
Az órák napoknak tűnő lassúsággal teltek. A műtő ajtaja szinte percenként nyílt és zárult. Minden alkalommal szinte egyszerre néztek fel bizakodva, majd mikor az elhaladó orvosok még csak figyelemre sem méltatva siettek el mellettük, újra visszasüppedtek a reményvesztettségbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése